You Are Here: Home » Kritikák » Könyv » Zöld inges a Kék Acélban – Juhász Tibor Salgó blues című könyvéről

Zöld inges a Kék Acélban – Juhász Tibor Salgó blues című könyvéről

salgo_blues_borito_CTP.inddJuhász Tibor ezúttal prózakötettel jelentkezik. Már előző, Ez nem az a környék című verseskötetében is megmutatkozott az a szociális érzékenység, ami újabb könyvében markánsan jelen van.

„Egy regényen dolgozom, lassan már három éve, Salgó blues lesz a címe” - írta Juhász tavaly októberben a litera.hu-n megjelent XIII. Tar-túra kapcsán, az idei ünnepi könyvhéten pedig kezébe is vehette az olvasó a könyvet.

Nem véletlen a Tar Sándor-párhuzam, már verseskötetében is észrevehető volt az a látásmód, ami Tart jellemezte, az a világ, ahonnan vesztes hőseit hozta. 

Én ugyan nem nevezném regénynek a Salgó bluest, sőt a könyv belső oldalán, a szerző portréja mellett a cím alatt is az olvasható, hogy novellák, egészen pontosan így: n_v_ll_k. Már maga a portré is beszédes helyszínen készült (Vigh Levente követte el), a debreceni Nagyállomáshoz közeli huszonkét emeletes toronyház alján, feltehetően a Petőfi presszó előtt. Az épület éppoly tragikus helyszíne Debrecennek, mint a könyvben szereplő salgótarjáni tizennyolc emeletes Garzon. Mindkettő az öngyilkosok, magasból leugró kétségbeesett figurák helyszíne.

Előrebocsátom, hogy némiképp elfogult vagyok a könyvvel, mert ismerős helyszíneket idéz fel előttem, kétszeresen. Először is a hetvenes évek legelején itt töltöttem az akkor még kötelező sorkatonai szolgálatomat határőrként, Somoskőújfalu, Salgótarján kedves a szívemnek, persze akkor még virágzó arcát mutatta felém a vidék. Balassagyarmaton pedig testközelből láthattam a Pintye-fiúk lánykollégiumi túszejtő fegyveres akcióját. Nemrégiben a megyében autózva pedig már egy másik, lepusztult, torzóként megmaradt ipartelepet láttam, kivétel talán a belváros, de már a Karancs Szálló is a múlté.

Ugyanakkor nemcsak a nógrádi iparvidékre jellemző a rendszerváltozást követő elsivárosodás, és ez a könyv egyik érdeme, hogy bár egy helyszínhez köti a történeteit, az ország bármely településén megtalálhatjuk ezeket a lepusztult lakóházakat, ezeket a kocsmákat, ahol a kényszerből rokkantnyugdíjba menekültek, a munkájukat elveszített, mára feleslegessé vált valamikori egzisztenciák ücsörögnek naphosszat.

A könyv nem része a sikerpropagandának, nem a króm-üveg-acél üzleti toronyházak öltönyös-nyakkendős menedzsereinek hétköznapjait tárja elénk, arra ott van az állami média. Sőt, tovább megyek: aki könnyed nyári, strandolós olvasmányra vágyik, lebeszélném a Salgó-bluesról, viszont mindenkit buzdítok, hogy vegye kezébe a könyvet, ha a közelmúlt és a jelen Magyarországának kendőzetlen, többségi arcát szeretné meglátni.

Juhász rögtön az első írásban, mindjárt a legelső sorokban néhány mondattal, pár vonással azonnal hangulatot, atmoszférát teremt, mintegy megadva ezzel az alaphangot a Harangszóra várni címűben: “… ujjaik között zsíros rózsafüzér, ha valamelyik elszakad, a padlózathoz koccanó gyöngyök olyan hangot adnak, mintha sortűz ropogna.” – írja le a templomi csöndet.

A könyvben tizennégy írás, szociografikus pontossággal ábrázolt sorsok jelennek meg előttünk. A beszűkült élettérben, kevés helyszínen felbukkanó alakok élete nem sok lehetőséget kínál már számukra. Valaha jobb napokat látott arcok ők, az úgynevezett emberléptékű szocializmus hétköznapi hősei, akik bányákban, erőművekben, vas- vagy üveggyárban tették a dolgukat, nem gondolkodva el azon, hogy ők most egy halálra ítélt rendszer fenntartásán dolgoznak – nekik a család, a megélhetés volt a szemük előtt, és a biztonság, hogy évről évre, ha aprócska lépésekkel is, de lehet itt gyarapodni, vinni valamire.

S hogy a Tar-párhuzamnál maradjak, anélkül, hogy epigonizmussal vádolnám Juhász Tibort, óhatatlanul az elhunyt debreceni író alakjai kísértenek a háttérben, amikor a magatehetetlen Margitot ápoló Feri rettenetes körülményeivel szembesül a szerző, vagy Ágyas Jani, Barna és a többiek, Kovács Sanyó, aki kiszédült a Haláltoronynak becézett tizennyolc emeletes Garzon erkélyéről, nem véletlenül – ott homálylik mögöttük Harap Sanyi, Hesz Jancsi és Dorogi alakja. S ha hozzávesszük, hogy a Kismoszkva címűben Sanyó a miért jó a póknak kezdetű viccel fárasztja közönségét, mindenképp Tar azonos című novelláskötete jön elő, ahol azt is megtudhatjuk (Juhásznál ez nem derül ki, jóllehet Kovács Sanyó elárulja a megfejtést), hogy nem is jó neki.

Sokféle ember szorul a szűk térbe, Juhász olyan atmoszférát teremt, hogy az olykor már fojtogató tud lenni. Veszélyes alakok is felbukkannak, Pali és bandája, a vascsővel Ágyas Janit fenyegető Márk, velük az írónak is akad kalandja: Első találkozásunkkor Pali a gyenge pontomat kereste, gondolkodott, hová üssön. Hetekkel később elmondta, hogy túlságosan feltartom az állam, mintha valami nagyképű geci lennék…

A fejezetek (már ha regényként kezeljük a könyvet) többnyire a Kék Acél nevezetű hangulatkarbantartó egységben játszódnak, és annak környékén, az Acélgyári út elején omladozó ötemeletes kolduspaloták húgyszagú lépcsőházaiban, elkoszosodott, szemetes lakásaiban. Itt még a valamelyest tartást mutató Éva sem tud felszínen maradni népes és lumpen családja mellett, s bár megnyílni próbál a szatyrait segítőkészen cipelni akaró írónak, végül sírva kér bocsánatot és von vissza mindent, amikor korábban panaszáradatával, úgy érzi, kiadta a családját és a saját nyomorát.

Ismerős jelenetek játszódnak le a Szerencsesarok című írásban is, amelyben segélyosztáskor vagy fizetésnapon megélénkül a vegyesbolt és a lottózó környéke, két-három nap alatt elverik mindenük, de addig patakokban folyik az ital, az utcán sültek illata száll, a gyerekek jégkrémet esznek, és mutatják a szomszédnak az új cipőjüket, biciklijüket. Az asszonyok kiváltják a zaciból az ékszereiket, a zálogos meg csak legyint, jövő héten úgyis visszahozzák.

Nem érdemes beosztani, takarékoskodni, a hónap nagy részében úgyis garasoskodni kell, mert a segély, vagy a közmunkáért kapott bér, ahogy a mondás tartja, megélhetéshez kevés, éhenhaláshoz sok. Jóllehet valószínűtlen, hogy Juhász alakjai olvastak volna Hrabaltól bármit is, mégis vele együtt vallják, hogy ez a hely, ahová születtek, az a hely, ahol nem érdemes kijózanodni. Elég másnap annyit rátölteni, hogy szinten maradjon az ember, így talán kibírható a kilátástalanság.

A záró írás, a Helytörténet szereplője egy elméretezett zöld férfi bársonyingben a Kék Acélban üldögélő nő. Szeretnék odamenni hozzá, beszélgetni vele. Talán elmesélné az életét, különös sorsát, amiből akár novellát lehetne írni, a kapott honoráriumért kaját, bort, cigarettát vagy tusfürdőt venni, esetleg odaadni azt a tizenvalahányezer forintot a nőnek, akit az író magában elnevezett Vicának, de úgyis elfogyna három nap alatt. Juhász a zöld inges nő köré képzeletben életutat sző, a gyerekkortól kezdve a család szét- és Vicus lecsúszásán át a balassagyarmati kezelésig, és e négy oldalba annyi minden belefér sűrítve, mint egy kisregénybe.

Miközben fizetek, azon gondolkodom, mi minden történhetett még a nővel…, Elég lenne egyetlen napját leírni, a mait, reggeltől mostanáig. (…) Vagy teljesen máshogy az egészet, békét hagyni neki, és az utcáról, a Kék Acélról, az állandó vendégekről írni.

Juhász Tibornak „modellt ült” Ágyas Jani, Pali, Barna és a többiek.

Magyarország, kétezres évek első évtizedei, egy boldognak ígért-hazudott jövő vesztesei ülnek az ország sok Kék Acéljában, akár zöld bársonyingben, kezükben sörösüveg, a zenegépből szól a blues, és ők már nem remélnek semmit.

Juhász Tibor: Salgó blues; Scolar kiadó, 2018.

 

 

 

 

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top