You Are Here: Home » Kritikák » Színház » Fesztivál harmincadszor – beszámoló a Magyar Színházak 30. Kisvárdai Fesztiváljáról

Fesztivál harmincadszor – beszámoló a Magyar Színházak 30. Kisvárdai Fesztiváljáról

„Lezárult harminc év. Egy bátor kezdeményezés országos, sőt európai mértékkel mérhető eseménnyé nőtte ki magát. Mi büszke kisvárdaiak reménykedünk, hogy a fesztiválunk egyre több értő vendéget csalogat városunkba, s hiszünk benne, hogy mindenki elégedetten távozik tőlünk.”
Czomba Magdolna beszámolója a Magyar Színházak 30. Kisvárdai Fesztiváljáról, Godó-Révész Rebeka és Ráthonyi Ráhel Sára fotóival.
(Magyar Színházak 30. Kisvárdai Fesztiválja, 2018. június 22-30.)

Diákként nőttem bele városunk színházi fesztiváljába, egyszerre cseperedtem, növekedtem, erősödtem vele, általa. Az első alkalmakra a szüleimmel mentem, főleg szórakoztató darabokra. Az igazi áttörés azonban középiskolásként történt velem, amikor bérletes nézőként a húgommal az összes előadást megtekinthettük, és együtt izgultunk a színészekkel a díjkiosztón. Akkor, tizennyolc évesen érintett meg ez a csoda, hogy néhány órára más életeket élhetek, tapasztalhatok. Hogy léteznek más valóságok és igazságok, amik eddig rejtőztek előlem, de a színház varázslata képes volt megnyitni ezt a titokzatos átjárót. Soha nem felejtem el, amikor Göncz Árpáddal a nézőtéren élhettem végig a Rácsok című darabjának az ősbemutatóját, vagy Maia Morgenstern káprázatos alakítását csodálhattam  a Ma este: Lola Blau című előadásában az 1993-as gálán.

Felejthetetlen és csodás élmények ezek nekem. Ám a varázslat mellett hihetetlen mennyiségű és minőségű tudásra tettem szert, aminek a mai napig hasznát veszem. A bölcsészkarra lehengerlő színházi tapasztalattal érkeztem. Vidéki lányként több darabot láttam, mint a budapesti vagy más nagyvárosokból érkező csoporttársaim, ami egyre büszkébb kisvárdaivá tett.

Néhány éve lettem újra aktív, szinte hivatásos néző. Azóta a tanév vége nekem nem elsősorban a vakációt jelenti, hanem városunk Fesztiválját. Alig várom, hogy végre én is néző, diák, tanuló legyek, egy igazi kalandor, aki időkön, tereken, életeken, hangulatokon át utazva, rohanva, szédelegve vagy éppen andalogva gyűjtögethet élményeket, érzéseket és erőt a mindennapok folytatásához, a küzdelmekhez.

Évről évre egyre jobban várom a fesztivált, hiszen rengeteg barátot, kedves ismerőst gyűjtöttem az utóbbi évek alatt, s ez a hét ezeknek a kapcsolatoknak az ápolásáról, a nagy beszélgetésekről, a színház nyújtotta közös örömökről, bánatokról, a nagy katarzisokról szól. A színház világa már nemcsak rajongó nézőként ismerős számomra, hanem egy kicsit kritikus is, egy kicsit szervező is és egy kicsit misszionárius is vagyok ilyenkor. A misszióm, hogy egyre több diákom jöjjön el és vegyen részt ebben a varázslatos, megunhatatlan mindig új és új meglepetéseket tartogató forgatagba, ami egy hétre a magyar színházi élet középpontjává teszi Kisvárdát.  

Az idei színházi fesztivál, immáron a harmincadik, több szempontból is különleges volt. Először történt meg, hogy a hivatalos megnyitó előtt a POSzT-on is bemutattak egy darabot, a Kisvárdai Fesztivál versenyprogramjaként. Ez a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, Migránsoook című előadása volt. Az etikai kérdések iránti érzékenyítés lehetett az erdélyi társulat előadásának a tétje, amely véleményem szerint maradéktalanul megvalósult. A darabnak vélhetően nem tudatosan tervezett nehezített nézhetősége olyan érzést váltott ki belőlem, mintha a mindennapi európaiságomat tapasztaltam volna meg egy lehetetlen szituációban. Abban, amelyben ha akartam nézni a nyomorúságot, akkor valamelyest képet kaptam róla, de ha nem akartam látni a történéseket, akkor kényelmesen az előttem ülők mögé húzódhattam. Mondhatni: jelenlétem a térben szimbolikussá vált.

A második alkotást a tavaly bevezetett hagyomány folytatásaként a Debreceni Csokonai Színházban láthatta a közönség. Ezúttal az Alice című darab volt színpadon, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában. Alice különös világába érkeztünk a futurisztikus díszletet megpillantva. A hangulatfelelős a sZempöl Offchestra együttes volt. A zenekari tagok kosztümje engem leginkább földönkívüli lényekére emlékeztetett. Az ismertetőben az Alice a gyermekkor és a felnőtt állapot közötti határátlépésről szól, de engem sokkal jobban megragadott a női szereplehetőségek felvonultatása.

Alice - Derzsi Dezső, Kóródi Janka

Alice – Derzsi Dezső, Korodi Janka

 

Alice kíváncsi a jövőre, szeretne találkozni a királynővel, és emiatt három kék hajú lánytól kolorádóbogár tablettát kap, ami rögvest megháromszorozza Alice személyiségét. Az eredeti Alice-t alakító Kóródi Janka szerepmásai Benedek Ágnes és Mátray László voltak, akik ugyanolyan kosztümben, mint főhősünk, próbáltak beleilleszkedni a térbe. A látott darab ilyen módon a kamaszság örök problémáját, a helyzetbe való bele nem illeszthetőség kérdéskörét alkotta meg általános érvényességgel. Ahogy idegenséget váltott ki a földönkívüliek jelmeze, a három szirénre emlékeztető örök kislányok, a megháromszorozódott Alice, legalább olyan meglepő volt a színes állatsereg felvonulása. Az ártatlanságot és az igaz szerelmet képviselő szarvas, a frenetikus hatással bíró hernyó, a hal, a mélytengeri teknősök és a csupa izom nyúl. Az embervilág második, megalkotott természetéből száműzött, felvonultatott állatok nem pusztán a kiszolgáltatottságot, az ösztönösséget képviselték, hanem bemutatkozásuk után a szerepeikben megtörténő metamorfózis hatására szerethető, különleges lényeket láttunk a színpadon. Az Erdei Ferenc által megformált hernyót először megpillantva az jutott az eszembe, hogy ezt a darabot csak miatta írták meg. A szumó birkózók viselete által ihletett jelmez egyszerre széppé tette a túlsúlyos testet, másrészt a vastag ruhacsíkokból álló ruházat a hernyót felidézve mégis viszolygásra késztetett. Mindemellett a hernyót szemlélve folyton ott érzékeltem a tudatom mélyén, hogy ebben a testben belül egy pillangó várja a megszületést. A jelmezek végig groteszk hatást keltettek. A színészeket leplező kezeslábasok valójában nagyon is sok mindent megmutattak az eltakart testekből, kiválóan érzékeltetve a kiszolgáltatottság tapasztalatát és a rejtőzködés vágyát. Alice és az őt körülvevő világ tapasztalatát találkozásokon keresztül megfogalmazó darab igazi tétjét az eljövendő létezés formáit színre vivő jelenetsor adta, amikor három királynő figura jelent meg egymás után a színen. A lehetséges női szerepek a következők voltak: a fészkét védelmező „tyúkanyó”, aki tojástartóból készült futurisztikus táskájával, és a fészkét, benne a tojásait folyton magával hordozva képviselte, a családját mindenek előtt és fölött tartó anyatípust. A következő szereplehetőség a testét konzerválni akaró nőtípust karikírozta, aki a fittségét, testének formában tartását tekinti életcéljának, a harmadik nőtípus pedig a testi élvezetet fogalmazta meg, az örök nőt, akinek a csábításban, a vágykeltésben fogalmazható meg a valósága. Az örök nőt alakító Gajzágó Zsuzsa nagyszerű kosztümje mellett nem mehetünk el szó nélkül. A neonzöld és fekete színekben pompázó kesztyűkből készült felső felidézhette bennünk az érintések sokaságát és az érintés vágyát, amellett a láthatóan újra hasznosított műanyagból előállított ruházat az elhasználtságról is árulkodott. Mindemellett a fekete csipkeszélű combfix viselete magassarkúval, a tetszeni vágyás kényszere, alapvetően meghatározta a figurát. A díszlet nemcsak horizontálisan, de vertikálisan is megnyitotta számunkra a teret. Ugyanis az enyhén emelkedő színpad közepén egy fotocellás ajtó nyílt, amely olykor egy lift képzetét keltette bennem. Innen érkeztek a különféle lények Alice világába, hogy felkészítsék őt a jelen megismerésére és a jövő befogadására. A végső jelenet elsőre brutálisnak hatott, hiszen Alice mindenkit lelőtt a szarvason kívül. Azonban ezeket a figurákat Alice tudatalatti félelmeinek megtestesítőiként is értelmezhettük, és ebben az esetben itt sokkal inkább arról volt szó, hogy Alice megölte saját félelmeit, megszelídítette tudatalattiját.      

Körhinta_GRR (10)

Körhinta

A következő előadást már Kisvárdán láthattuk. A hivatalos megnyitó előtti előadás a Soproni Petőfi Színház, a Budapesti Nemzeti Színház és a Zentai Magyar Kamaraszínház együttműködésében előadott Ha mi holtak feltámadunk című Ibsen-darab volt. A versenyprogramon kívüli előadás Szilágyi Tibor jutalomjátékával szép felvezetése volt az ígéretes szemlének. A megnyitó ünnepség új helyszínen zajlott, a Bagolyvárban. Az idilli helyszín tökéletes színtere a fesztivál szabadtéri előadásainak, de sajnos az időjárás viszontagságait nem lehetett kiküszöbölni. A tavalyi évhez hasonlóan a fesztivál nyitányaként egy Nemzeti Színházból érkezett előadásnak örvendezhetett a kisvárdai közönség. A Körhinta látványelemei, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes dinamikus néptáncbetétei szépen kontrapontozták a viszonylag lassú történetvezetést.

Ha mi holtak föltámadunk - Szilágyi Tibor, Molnár Anikó

Ha mi holtak föltámadunk – Szilágyi Tibor, Molnár Anikó

 

 

Szombaton a Kassai Thália Színház, Káosz című produkcióját három színésznő adta elő, a művészek több szerepet is megformáltak. Az előadás kérdésfelvetéseivel könnyen azonosulhattunk, hiszen a legtöbb szituációban az erőszakos és a szelíd emberek közötti interakciókat ábrázolták. Az életközépi válság bemutatásának színterei egy otthon, egy iskola, egy kávézó, egy szakrendelő, és egy luxushajó fedélzete voltak, amelyet egy kiválóan megalkotott neutrális díszletben jelenített meg a darab. Rab Henrietta, Szabadi Emőke és Varga Lívia nagyon szépen dolgozott, de talán túlságosan sok energiát vett el a megformált figurák mélységéből, az állandó szerepcsere feladata.

Káosz - Rab Henrietta és Szabadi Emőke

Káosz – Rab Henrietta és Szabadi Emőke

 

A jubileumi fesztivál díszvendége Bocsárdi László és társulata, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház volt. Különleges, a rendező életművét áttekintő kiállítást nézhetett meg a közönség „Ahol színház születik” címmel a Művészetek Házának előterében, melynek igazi meglepetése a Pálffy Tibor által elkészített és felszolgált kávé volt. Ezután vette kezdetét a társulat második előadása a Kisvárdai Fesztiválon, az ismert Goldoni mű, a Chioggiai csetepaté, amelyet Sardar Tagirovsky rendezésében láthattunk. A nagy létszámú, tökéletes összhangban dolgozó csapat játéka csupa öröm volt. Öröm sugárzott az előadókról, és öröm volt nézőként is a színházban ülni. Az ironikusra hangolt produkció viszonylagossá tett minden értéket: az igaz szerelmet, a hűséget, a reményt, ám mindezek ellenére a társulat fergeteges bulit rendezett a közönségnek. Az előadás végére a színpad hátterében fellógatott lampionokra festett betűk hirdették, hogy „Éljenek a chioggiai nők!”, akik minden félreértés és kavarodás, vagyis minden baj okozói voltak. A társulat, és az előadás nagyszerűségéhez az is hozzájárult, hogy a legtöbb slágert maguk szólaltatták meg, és mint évek óta Bezsán Noémi koreográfiája tette teljessé színházi élményünket.

Bocsárdi László pályakép-kiállítása

Bocsárdi László pályakép-kiállítása

 

A nap zárásaként az örökzöld Csárdáskirálynő nagyoperettjével örvendeztette meg Kisvárda város közönségét az Egri Gárdonyi Géza Színház. Kevés üröm is vegyült az örömbe, hiszen az előadás utolsó tíz percét a zuhogó eső elmosta.

A Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház évek óta megbízható módon meglep az előadásaival. Bátor kísérletezők ők, akik nyúljanak bár klasszikus szerzőkhöz vagy kortársakhoz mindenképpen maradandó élményt nyújtanak számunkra. Hatásos színpadképpel nyitottak az idén is, a színpadot néhány centi magas vízzel elárasztott medencében játszották. A Phaedra vizes terében mindenki megküzdött az őselemmel, sőt saját magával is, ősei által rájuk testált sorsukkal. A víz sokféle jelentést előhozott bennünk, eszünkbe juttatta az antikvitás görögségét, a hajós nemzetet; az örök változás jelképét; s emellett a magzatvizet, mert Phaedra jól látható terhessége az előadás végére nyomasztó teherré vált. Mindemellett esztétikailag megnyugtatóan ellensúlyozta a súlyos erkölcsi kérdéseket firtató darabot, mert olyan szépen szórta a fényt, hogy olykor-olykor a nézőtér mennyezetén kerestem menedéket a szememmel. A mindent tudó angyal fenséges látványának (Szilágyi Míra) szép ellenpontja volt a titokzatos vak dajka, Oinone (Máthé Annamária), továbbá szépen megvalósított ötletek egymásutánja tette feledhetetlenné ezt az alkotást.

Phaedra - Szilágyi Míra

Phaedra – Szilágyi Míra

 

A Nagyváradi Szigligeti Színház, Kapufa és öngól című előadásának főszereplője, Boy (Sebestyén Hunor) lehengerlő szövegtudásával mindenkit lenyűgözött, még annak ellenére is, hogy az egy óra negyven perces előadás vége felé egy black outnak is tanúi lehettünk. Olyannyira releváns volt az esemény, hogy a közönség egy emberként bizonytalanodott el e ritka jelenség tapasztalatán. A történet szerint, az agyában vérröggel élő Boy-nak nevezett fiú, halálához közeledve, akár még a szövegét is elfelejthette volna, s pont ez a színészek által rettegett dolog megtörténése, a színház esetlegességének e ritka tüneménye erénnyé nemesült, egyedivé tette a kisvárdai előadást. Ezzel párhuzamosan a Bagolyvárban az Egri Gárdonyi Géza Színház, Zrínyi 1566 című rock musical szórakoztatta a nagyérdeműt, Sasvári Sándorral a címszerepben.

Kapufa és öngól - Sebestyén Hunor és Tőkés Imola

Kapufa és öngól – Sebestyén Hunor és Tőkés Imola

A fesztiválhangulatot nagymértékben erősíti, ha egy nap három előadást is megnézhetnek a látogatók. Ilyen volt június 25-e is, amikor ez első előadást a Rákóczi Stúdióban láthattuk, a Marosvásárhelyi Spectrum Színház, Márai Sándor népszerű regényének adaptációját, A gyertyák csonkig égnek-et vittek színre. A minimalista színpadkép jól ellenpontozta az intenzív érzelmességet, amit szépen hoztak az előadók.

A nap egy másik adaptációval folytatódott, ami nem volt más, mint a Dosztojevszkij regényéből készült, A félkegyelmű, a Komáromi Jókai Színház előadásában. A két óra negyvenöt percben megjelenített világ olyan delejesen szippantott magába bennünket, mint ahogy Nasztaszja Filipovna csavarta ujja köré a férfiakat. Az ötletes díszlet – az előadás háttereként értelmezett nézőtér végben a sötétítéseknél kigyulladó reflektorok egy mozdonyt idéztek, amelyből füstfelhő gomolygott elő, s percekig lebegett a térben, a történet szereplői felett-, kétségkívül utalhatott arra a megfoghatatlan szentségre, ami áthatotta ugyan a darabot, de expressis verbis nem lett kimondva. A megajánlott női típusok: a test élvezeteinek, az aggodalmaskodó anyaszerep, vagy az elégedetlenség fogságában vergődő nők hiába vártak feloldozásra a férfiak világában, mert a férfiak is kiszolgáltatottak és tehetetlenek voltak anyagiságuk és anyagiasságuk okán. Mindannyian Miskin herceg után vágyódtak, akit kívülállósága miatt először elutasítottak.

A Művészetek Háza után, a Bagolyvárban várt bennünket a következő előadás, a Víg könnyek násza című Újvidéki Tanyaszínház által jegyzett produkció. Itt is birtokba vehettük a színpadot, ahol először kissé megzavart bennünket a látvány, hiszen fehér abroszos hosszú asztalokhoz ültettek bennünket, akár egy falusi lagziban, viszont minden asztalon ott feküdt egy-egy ember gyertyát tartva a kezében. A szemük csukva volt, a háttérben vidám zene szólt, s mi az asztaloknál igyekeztünk minél jobban összehúzódni, hogy mindenkinek jusson hely. Egy tipikus falusi lakodalom zsánerei keltek életre a szemünk láttára, ám a frigy, amire készültek korántsem volt mindenki számára kívánatos. Terék Anna darabja az idegenség elfogadásának nehézségeit kívánta színre vinni, amikor megírta egy magyar fiatalember és egy szerb leányzó lakodalmának történetét a Vajdaságban, ám a rendezői lelemény (Puskás Zoltán), hogy a menyasszony egy szerb férfi legyen, jól erősítette az üzenetet, számtalan humoros és megrendítő helyzetet teremtve. A nagyszerű képi és szövegi megoldások feledtették velünk, hogy az asztal körüli elhelyezkedés miatt olykor kimaradtunk a történésekből. Ám mindezek ellenére megtörtént velünk a csoda. Nem pusztán nézői voltunk a darabnak, hanem a megidézett esemény részesei. Mi is átlényegültünk egy önfeledten mulatozó vendégsereggé. A Tanyaszínház 2013-ban az Ilja próféta című darabjával vitte el a Kisvárdai Fesztivál fődíját, azóta nem jártak nálunk. Most azért is nagyon hálásak voltunk nekik, hogy újra láthattuk őket.

Víg könnyek násza - Milovan Filipovic, Huszta Dániel, Pongó Gábor, Banka Lívia

Víg könnyek násza – Milovan Filipovic, Huszta Dániel, Pongó Gábor, Banka Lívia

 

A fesztivál második fele az Újvidéki Színház szereplésével folytatódott. Borisz Davidovics síremléke című produkciót megelőzte a híre, hiszen a POSzT-on a legjobb társulati összjátékért és a legjobb színházi zenéért kaptak elismerést. Néhány perccel az előadás megkezdése után átkereszteltem magamban a darabot „A legenda születésé”-nek. A címszereplő élettörténetének rekonstrukcióját láthattuk a színpadon a száz perces előadásban. Mintha egy furcsán archaikus világba csöppentünk volna. Úgy vált Borisz Davidovics története időtlenné a színpadon, hogy a zenetörténetet követő zenei válogatás látens módon egy emberiségtörténeti kontextust adott a befogadónak. Krizsán Szilvia, mint sánta rapszodosz vonult a színpadra, hogy elmesélje Borisz Davidovics megszületésének történetét. A zenei aláfestést itt leleményesen kitalált hanghatások biztosították. Az emelkedettséget a beszédmód, a humort pedig a szöveg és a látvány együttese adta. A másnapi szakmai beszélgetésen megtudhattuk, hogy a rendező Alekszandar Popovszki svéd filmeket nézetett színészeivel, hogy érzékeltesse milyen fajta humort kíván a darabban megalkotni. Ám a felhőtlen vidámságon túl felsejlett egy komor világ. A történet vége felé, amikor Borisz Davidovics halálának története elevenedett meg a színpadon, valami olyasmit éreztem, hogy a tudatosan elidegenítő látvány mögött nagyon is tapintható tragédiák húzódnak. A főhős kínzásának jelenete első látásra viccesnek hatott, hiszen néhány újságpapírral ragasztották körbe a fejét. A nyakán rögzítették, így a teteje nyitott maradt, s ebbe halkonzervet, kagylótésztát, és piros porfestéket szórtak. Amikor a főhőst alakító Mészáros Árpád levegőért kapkodva elszakította a papírt, a szétszóródó kagylótészták látványa, és a ragacsos, szétmaszatolt piros festék az arcon, felidézték a diktatúra áldozatává vált embert, az ismert és ismeretlen áldozatok sokaságát. Itt vált bennem kortalanná a darab, ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy Borisz Davidovics síremléke minden ártatlanul, méltatlanul elpusztított áldozat síremléke.

Borisz Davidovics síremléke

Borisz Davidovics síremléke

 

A Rákóczi Stúdióban a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadása várt bennünket, egy kávéházzá alakított térben. Elvira Lindo, Csak egy szóval mondd című regényéből Gyarmati Kata írt színpadi adaptációt. Egy korántsem felhőtlen anya-lánya viszonyból induló történet mesélt nekünk az élet szépségeiről és nehézségeiről az emberi kapcsolatokon keresztül. A darab két főszereplője: Rosario és Milagros (G. Erdélyi Hermina és Körmöci Petronella) volt, akik Stan és Pan kettősére emlékeztettek, és négy szerepet – köztük egy nőit is -, alakított nagyszerűen Ralbovszki Csaba. Az anya-lánya kapcsolat terheinek szembetűnő nehézségei után a láthatatlan, eltitkolt tragédiák is kiderültek lassan. Először csak Rosario nehézségeit jelenítette meg a darab. Majd egy fordulópont után, amikor Milagros megtalált egy elhagyott csecsemőt az utcaseprés közben, onnantól a történet róla szólt. Kiderült, hogy miért képtelen megválni az élő, majd a halott csecsemőtől. A szemünk előtt változott Milagros csecsemővé, anyává, s végül saját halott anyjává. Végül ez a sűrített élet segítette hozzá Rosariót, hogy képessé váljon önmaga elfogadására. Könnyű lélekkel jöttem ki a darabról, mert a látottak elhitették velem, hogy van megbocsátás, van feloldozás és van esély egy új éltre.

Csak egy szóval mondd - Körmöci Pteronella, G. Erdélyi Hermina

Csak egy szóval mondd – Körmöci Pteronella, G. Erdélyi Hermina

 

Az szabadkaiak előadásával párhuzamosan az Experidance legújabb látványos produkciója, az Én, Leonardo – A fény születése szórakoztatta a közönséget a Bagolyvár szabadtéri színpadán.

Németh Ákos saját darabját, az Autótolvajokat rendezte meg a Zentai Magyar Kamaraszínházban. A fiatal társulat remek színészi játékával igyekezett jókedvre deríteni a közönséget. Ám a felskiccelt gengsztertörténet lehetőséget adott Lőrinc Tímeának és László Juditnak arra is, hogy csöndjeikkel mélységet adjanak az általuk alakított női figuráknak.

Innen érkeztünk meg a Nobel-díjas lengyel női költő, Wyslawa Szymborska versei ihlette színpadi világba. A rendező, Selma Spahic régóta dédelgetett álmát jelenítette meg elementáris erővel a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatának négyese: Béres Márta, Nagyabonyi Emese, Kucsov Borisz és Mikes Imre Elek. A Hajnali 4 című előadásban egy komplex kötői világ elevenedett meg előttünk; az ember viszonya a természetfeletti erőkhöz, a környezetéhez, a művészethez, a politikához és önmagához. A kifinomult és olykor morbidba hajló színészi játék érzékivé tette a művészek által használt nyelvet is. Pontosabban a nyelv is csak egy eszköz volt a darabban. Önfeledten élveztük a lengyel, a szerb és a magyar nyelvű szövegeket. Kivetítőn láthattuk ugyan a magyar fordítást, de megszületett bennem az a vágy is, hogy teljesen mindegy miről szól a szöveg egyszerűen csak élvezzem a hangzást és a hozzá társított látványt.

Hajnali 4:_Béres Márta, Kucsov Borisz, Nagyabonyi Emese, Mikes Imre Elek

Hajnali 4:_Béres Márta, Kucsov Borisz, Nagyabonyi Emese, Mikes Imre Elek

 

Ferenczi György és a Rackajam Betyárjáték című produkciója az eső miatt elmaradt, de a kitartóan várakozó közönség ígéretet kapott, hogy decemberben megtekinthetik az előadást a Művészetek Házában.

Csütörtöktől elkezdődtek a színi akadémiások előadásai, ami ismét egy különlegessége a Kisvárdai Fesztiválnak. A diákok előadásait külön diákokból álló zsűri értékeli immáron harmadik éve. Az első diákelőadás délután az Újvidéki Művészeti Akadémia Zabhegyezője volt. Lénárd Róbertnek az a rendezői leleménye, hogy Holden szerepét hat növendék között osztotta szét, nemcsak technikailag volt bravúros megoldás, hanem a szöveg értelmezési keretének kitágítása szempontjából is. Nyilvánvalóvá tette, hogy ezek a problémák, nemcsak egy kamasz fiú problémái, hanem a gyermekkorból a felnőttségbe belenövő ember általános problémái is. A tornaóra keretében megjelenített kamasz történetét minden középiskolásnak látnia kellene, hogy érezze, nincs egyedül nehézségeivel.

Az esti darab a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása, a Hedda Gabler volt. A tökéletesen megalkotott színpadkép, a vetítéssel és a zenével kiegészítve már önmagában feledhetetlen élményt biztosított, amit a nagyszerű színészi alakítások fokoztak. A hét szereplőt mozgató darabból mindenki pazar színészi teljesítményével kényeztette a közönséget. A szakmai közönségből többen már másodjára nézték meg a darabot, amint az a másnap délelőtti beszélgetésből kiderült, s ez is egy elvitathatatlan erénye a Kisvárdai Fesztiválnak, hogy a Mitem vagy a POSzT után előfordulhat, hogy egy másik arcát fedi fel az alkotás.
Hedda_Gabler_Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata_Varga Andrea_Kádár L. Gellért (18)

A Turay Ida Színház vígjátéka zárta ezt a napot Kisvárdán az Édes bosszú, mely felhőtlen kikapcsolódást nyújtott a műfaj rajongóinak a Bagolyvárban.

Az utolsó előadásokat ismét a fiatalok jegyezték a fesztiválon. Este hat órától Keresztes Attila rendezésében nézhettük meg Wedekind: A tavasz ébredése című produkciót. A Művészetek Házába érkezésünkkor pálinkával, kaláccsal és DJ Gyóntatófülke furcsa zenéjével hangoltak bennünket a nem mindennapi színházi élményre. A felravatalozott szülőktől vezettek bennünket kézen fogva a nézőtérre a halott gyermeki lelkek. A processziós színpad háttérként és színtérként egyaránt funkciót kapott. Az előtérben ült a főhős, aki mintha egy bírósági kihallgatáson lett volna, úgy próbált számot vetni az életével. A háttérben a már halott gyermeki lelkek folyamatosan ábrázolták azokat a nehézségeket, amelyek az öngyilkosságba kergették őket. Ám a problémák megjelenítése, az abúzus, a drogfüggés, a teljesítménykényszerbe való belerokkanás, a homoszexualitás, az önkielégítés ábrázolása nem vált repetitívvé, hanem fokozatosan építkezve mutatta be a fájdalom elviselhetetlenségét. Az ábrázolt borzalmak ellenére az előadás szép volt, mély volt és hátborzongató. A végén annyira leblokkolt  bennünket nézőket, hogy tapsolni, is csak a megadott jelre kezdtünk. Pilinszky gondolatai jutottak az eszembe, miszerint: „A »boldog gyermekkor« puszta önámítás. Gyermeknek lenni éppoly nehéz, mint aggastyánnak.”

A_tavasz_ébredése_Figura Stúdió Színház és a BBTE, Színház és Televízió Kar Magyar Színházi Intézete koprodukciója

A tavasz ébredése

A Kisvárdai Fesztivál záró darabja a versenyprogramban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Augusztus című nonverbális előadása volt, amit Balázs Zoltán a budapesti Maladype Színház művészeti vezetője rendezett. Pazarlóan nagyvonalú előadást élvezhettünk minden percében. A Bruno Schulz elbeszélések világa, Balázs Zoli kérlelhetetlen maximalizmusa és a vásárhelyi egyetemisták fékezhetetlen energiának eredőiből egy hihetetlenül felszabadító, mulattató alkotással búcsúzhattunk az idei szemlétől. Beretvás Gábor kritikus nagyszerűen ragadta meg a látottakat, amikor egy mondatban összefoglalta a reflexióját, miszerint: „Ezt a darabot hamarabb élveztük, mint értettük!”

Augusztus

Augusztus

 A délutáni, esti darabokat megvitató szakmai beszélgetés rendhagyó módon este 10 órakor kezdődött, ami pontosan olyan felszabadító és energikus volt, mint maga az előadás. Sok-sok kulisszatitkot megtudhattunk mindkét alkotói folyamatról. Többek között azt, hogy Keresztes Attila hogyan ismerte meg Dj Gyóntatófülke zenéjét, vagy éppen azt, hogy a vásárhelyi diákok másfél héttel a bemutató előtt tudták meg, hogy nem lesz szöveg az Augusztus című darabban.

A Kisvárdai Fesztivál záró eseménye az ünnepélyes díjkiosztás után a budapesti Thália Színház Mr. és Mrs. című komédiája volt. Ezen kívül még számos kulturális program biztosította a fesztiválhangulatot Kisvárdán. A Coffe Tea Area-ban Szemerédi Bernadett, majd Tompos Kátya és Hrutka Róbert tartott kora esti koncerteket. Kellemes hangulatot hozott a Neoton Família péntek esti koncertje, s kedves színfolt volt a Naninsky produkció.

Az idei szemlére Balogh Tibor válogatott, aki ismét meghívta Sardar Tagirovsky rendezőt, hogy workshopot tartson a fesztivállal párhuzamosan. Lezárult harminc év. Egy bátor kezdeményezés országos, sőt európai mértékkel mérhető eseménnyé nőtte ki magát. Mi büszke kisvárdaiak reménykedünk, hogy a fesztiválunk egyre több értő vendéget csalogat városunkba, s hiszünk benne, hogy mindenki elégedetten távozik tőlünk. Két idős hölgy is ellátogatott az idén hozzánk, akik első alkalommal jártak a Kisvárdai Fesztiválon, mert tavaly hallottak róla először Cserje Zsuzsától. Attól az embertől, aki szívvel lélekkel jött mindig a Kisvárdai Fesztiválra színházat nézni, inspirálódni és barátságokat kötni, legyen az ő emlékének is ajánlva ez a beszámoló.

 

Cserje Zsuzsa

Cserje Zsuzsa

A fesztivál díjazottjairól az esemény linkjén tájékozódhat:  http://szinhaz.w3h.hu/tartalom/magyar-szinhazak-xxx-kisvardai-fesztivalja-dijazottjai.

  

 

 

 

 

 

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top