Vidor Napló – Krúdy Gyula hősei a Vidoron

 A három Krúdy-hős, Szindbád, Rezeda Kázmér és Alvinczi Eduárd hosszú évek bolyongása után találkozik újból 2018. szeptemberében a nyíregyházi Vidor Fesztiválon, ahol esténként egy-egy pohár bor mellett számolnak be egymásnak az aznapi eseményekről és különös történeteikről. A rendhagyó Krúdy Napló elbeszélője és írója minden este más-más hős, így napról-napra, naplólapról-naplólapra más-más hangnemben és görbe tükörben íródik az idei Vidor Napló A Vörös Postakocsi online hasábjain. Szerzők: Karádi Zsolt – Szindbád hangján, Gerliczki András – Rezeda Kázmér tollaival ékeskedve, Béres Tamás – Alvinczi Eduárd fennkölt stílusában szólal meg.

Szindbád megérkezik

Most, mikor a múlt hónapban betöltöttem százharmadik évemet, azon gondolkodtam, eljött az ideje annak, hogy valami olyat csináljak, amit még soha. Mert igaz, mindig is szerettem a nők szoknyájának sejtelmes suhogását, boldogtalan ábrándozásaikat az őszi falevélhullásban, szerettem az éjszakai vonatok mozdonyainak a csendesen alvó kukoricaföldek fölött gomolygó fehér füstjét, a nedves ködökbe bújó indóházak sötét árnyékait a méltóságteljesen elpöfögő vonatszerelvények mellett, és szerettem a távoli, szemérmes kisvárosokba történő titokteljes megérkezéseket, amikor az életörömtől jajgatva kószáltam a girbe-gurba sikátorokban, azonban mindennél jobban szerettem az asszonyok rám szegeződő sóvár tekintetét, amellyel magukhoz hívtak. – Szindbád! – dünnyögték elhaló hangon.  – Szindbád! Jöjjön el hozzánk ma éjjel!

Ezt a hangot hallottam pár napja is, szegényes sztambuli legénylakásomban, amikor viseltes vízipipámat szívogattam: – Szindbád! Jöjjön el hozzám!

És lám, ahogy belepillantottam a lebegő füstfelhőbe, Majmunka arca gomolygott elő onnan. –  Ifjúsága városában, Szindbád, most valami fergeteges dolog készül! – suttogta sokat sejtető mosollyal, s elfoszlott a fülledt éjszakában. 

A jelenés felzaklatott: nem véletlenül hív. Még emlékszik rám? Az öreg gavallérra?  Bár nem tudtam igazán, higgyek-e neki, egyre inkább úgy éreztem, mennem kell.

Elindultam. S ki tudja, mennyi idő múlva, mennyi viszontagság után, egyszer csak megérkeztem fiatalságom színhelyére.

Ahogy leszállok a vonatról, mintha egy másik világban járnék. Lehet, hogy álmodom? Mert semmi nem olyan, mint régen, nagyon régen, a harmatos időkben, amikor a nők még fűzőt viseltek és a forró augusztusi délutánokon elefántcsont legyezőt mozgatva próbáltak maguknak kevés felfrissülést szerezni. Elindultam arra, amerre egykor Majmunka lakott, a Sóstói erdő szélén. Útközben azt vettem észre, hogy valami fesztiválra készül a város apraja-nagyja, a tereken lázas munka folyt, s ahogy elhaladtam a színház előtt, az árnyas fák alatt most hatalmas a felfordulás. Bármerre pillantottam, mindenütt a VIDOR szót láttam, a Kossuth téren is színpadot ácsoltak, sürögtek-forogtak a népek a rekkenő hőségtől elcsigázott utcákon. Mi készül itt, Majmunka? Mit jelent ez a furcsa V betűs szó? Vajon miért jöttem én ebbe a városba? De Ön, életem tanúja, megbocsátó anyapótló szerelme, Ön bizonyára tudja, mi lesz itt pár napon belül. Ugye, megmutatja majd, mi lett az ifjúságomból?

DSC_0178 (1)