You Are Here: Home » Tárcák » Gyorsposta » Szindbád elköszön – (Vidor-napló 9.)

Szindbád elköszön – (Vidor-napló 9.)

Vidor Napló – Krúdy Gyula hősei a Vidoron

A három Krúdy-hős, Szindbád, Rezeda Kázmér és Alvinczi Eduárd hosszú évek bolyongása után találkozik újból 2018. szeptemberében a nyíregyházi Vidor Fesztiválon, ahol esténként egy-egy pohár bor mellett számolnak be egymásnak az aznapi eseményekről és különös történeteikről. A rendhagyó Krúdy Napló elbeszélője és írója minden este más-más hős, így napról-napra, naplólapról-naplólapra más-más hangnemben és görbe tükörben íródik az idei Vidor Napló A Vörös Postakocsi online hasábjain. Szerzők: Karádi Zsolt – Szindbád hangján, Gerliczki András – Rezeda Kázmér tollaival ékeskedve, Béres Tamás – Alvinczi Eduárd fennkölt stílusában szólal meg.

Alkonyodott, mint a fáradt szív.

A Kossuth téren elömlött a napszállta óarany és bíbor fénypatakja. Rezeda Kázmér és Alvinczi sem lehettek messze, a vörös postakocsit a könyvtár mellett láttam parkolni. A lovakat kikötötték, ugye? Arra gondoltam, hogy ma, az utolsó este, mindenképpen össze kell találkoznom velük, és persze Majmunkával.

Amíg a játéktól kipirult arcú gyerekek önfeledten kapkodták a lebegő, cikázó, szivárványos buborékokat, amíg szebbnél szebb kutyák ringtak végig a szökőkút mellett, amíg sörüket kortyoló férfiak és nők lepték el a színpad előtti teret, amíg az artisták és a bohócok  barátságosan integettek az ismerősöknek, s amíg a mögöttünk lévő hét kínálatában megrokkant, de még mindig élményéhes városlakók lelkesen dacoltak a fesztivál utolsó óráiban is a szűnni nem akaró hőséggel, elnéztem ezt a hullámzó tömeget. Kik ők? – kérdeztem, letelepedve egy padra, hogy még egyszer, utoljára élvezhessem a lemenő nap tétova sugarait, úgy, mint annak idején, a távoli fiatalság mámoros napjaiban, amikor tavasszal Majmunkával szívtuk a nyírfák kibomló virágfürtjeinek elzsongító illatát.

Vajon kik ők? – kérdeztem magamtól –, akik itt ácsorognak, beszélgetnek, kiáltoznak, fagylaltoznak, gyermekeiket kergetik, esznek-isznak, csoportokba verődve ricsajoznak, és nem bánják, hogy az este már a Hősök terénél araszol feléjük? Kik ők, akik úgy tesznek, mintha nem lenne halál? Mintha ez a fesztivál örökké tartana, túl az időn, túl a léten és nemléten, mintha nekik is megadatott volna, hogy százharminc évesen is a boldogságot keressék? Nem, ők meg fognak halni, ha nem ma, akkor holnap vagy holnapután, én ellenben akkor is itt ülök majd, amikor már senki nem emlékszik az egészre. Csak én, aki akkor már négyszáz éves is elmúltam, de ifjú lélekkel emlegetem azt a most kezdődött koncertet, Tompos Kátyát, aki Szép Ernő és Weöres Sándor-verseket is énekelt. Ugye, barátaim, Kázmér és Eduárd, ti is látjátok Kátyát, amint zöld-arany-ezüst fénycsóvák emelik fel az égig, s látjátok, hogy a postakocsi útra készen áll.

Nagy útra, barátaim.

Mentek vissza a múltba, a megsárgult könyvlapok közé, kisvártatva lovaitok már az öröklét országútján poroszkálnak.

Lám, itt voltunk, mi, a teremtett világ – ahogy Háy János említette a Művészasztal műsorában  –  az író által teremtett világ fiktív figurái, itt jöttünk-mentünk a valóságos emberek között, meg-megálltunk, rá-rácsodálkoztunk az életre, a szépségre, a fiatalságra, a gyerekekre. Itt voltunk, és mégsem voltunk itt, láttunk mindent, s nem láttunk semmit, az egész csak játék volt, könny és kacaj. Szedem én is a cókmókomat. Búcsút intek Nyíregyházának, a Mahala Rai Bandának, a szaxofonoknak, a hegedűknek, a Kossuth térnek, szép volt, mint a halál és szomorú, mint az élet. Megyek vissza a könyvekbe, Majmunka, maga ott vár engem, a Szindbád álma című novellában, most már tudom.

Ott és csak ott.

Isten önnel, Majmunka, Isten veletek, Kázmér és Eduárd. Isten veletek, ti boldog Vendelinek.

Ti vidor Vendelinek.

Karádi Nóra fotói:

vidor2018

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top