You Are Here: Home » Kritikák » Film » Leleplező újságírás – a The Post (A Pentagon titkai) című filmről

Leleplező újságírás – a The Post (A Pentagon titkai) című filmről

postMár Orson Welles műremekének, Az aranypolgárnak (Citizen Kane) a hőse is az újságírásban és a lapkiadásban látta politikusi és világmegváltói karrierjének kulcsát. De az amerikai újságíró megjelenik számos más esetben is a filmművészetben. Lehet botrányokra éhes zugfirkász, tabudöntögető véleményhős, merész magánnyomozó, sőt, van úgy, hogy igazi szuperhős: ne feledjük, a Pókember egy hírlapnál dolgozó fotóriporter (Peter Parker), és a szintén álcáját őrző Superman (Clark Kent) is újságíró.

Mondhatni az amerikai értékeket megteremtő és őrző hős figurája búvik meg a zsurnalisztában. Egyike ő a nép fiainak/lányainak, akinek véleménye milliók esetében határozza meg a honfiúi gondolkodást. Védi a szabadságjogokat. Leleplezi a korrupcióra és a totalitarizmusra való törekvést. Megakadályozza tehát a diktatúrát. Ím tehát az újságíró kultusza.

Persze készültek már filmek médiabirodalmakról, amik, a korszerűsítés jegyében, témául nem az író és olvasó emberek közegét vették, hanem a televíziós manipulálást. Ilyen a Kvíz-show, a Truman Show, vagy akár az Amikor a farok csóválja…, amelyből szintén nem hiányzik a politikai vetület.

Mindenesetre a Nixon elnök bukását előidéző Watergate-botrány volt az a történelmi esemény, amely a legszélesebb körben rázta meg a közvéleményt és egyben az Egyesült Államokat. A Watergate-épületben történtek épp ezért a filmszakma számára is kiapadhatatlan krízis-alapanyagokkal bírnak. Az eset mérföldkő az Egyesült Államok történelmében: leírhatjuk, ez volt az Egyesült Államok jogállamiságának próbatétele. Igaz, hogy mindez a világmegváltó ideológiáktól hangos hetvenes években történt. Az Egyesült Államok egyik legerősebb kezű elnökének ítélt Richard Nixon regnálása alatt.

Magáról a Watergate-botrányról remek filmek készültek, például az újságírói mechanizmust tematizáló Az elnök emberei Dustin Hoffmannal és Robert Redforddal. De a Nixon bukásához vezető témát dolgozza fel a 2008-as Frost/Nixon és a 2017-es Mélytorok. A Watergate-sztori című alkotás is. Aki nem tudná: a Mélytorok álnév mögött az egykori FBI-ügynök, Mark Felt bújt meg, aki a közvélemény előtt csak 2005-ben fedte fel magát. (A „Mélytorok” nem mellékesen egy legendás 1972-es pornófilm címe is egyben, amely, ha tetszik, a „megszoptuk” kifejezésre, de ugyanakkor Felt telefonban elváltoztatott hangjára is utalhatott.)  Habár nem túl szorosan kötődik ide, de Oliver Stone Nixonja (1995) sem hagyja szó nélkül az ügyet, és természetesen dokumentumfilmek tucatjai világítják át újra és újra a témát.

De mit üzenhet ma Hollywood Nixonnal? Mi lehet az áthallás? Hiszen ha a történelmi megemlékezés lenne a cél, akkor biztos volna valami kerekebb évforduló, és azt ki is dobolnák. De nem. A Pentagon titkaiban valószínűleg a mostani elnökre, Donald John Trumpra történik utalás, azaz az elnökválasztás befolyásolásának nem tisztázott körülményeire. Arra, hogy vajon összejátszott-e a mostani elnök, akkori elnökjelölt és a Vlagyimir Putyin vezette Oroszország. Mi több, a mostani titkosszolgálat, akárcsak a Nixon idejében lévő, vajon mennyiben támogatta az eltussolást.

A The Post (A Pentagon titkai) mellesleg nem a legerősebb Spielberg-alkotás. Tény, hogy más megvilágítást alkalmaz, mint a fentebb említett filmek, mondhatni mélyebbre ás. Egy olyan ügyet vesz elő, amely Nixon bukása irányába mutat ugyan, de a film csak érintőlegesen érinti a „klasszikus” Nixon-botrányt. Azt is mondhatnánk, hogy – akárcsak Oliver Stone Nixon-filmje – igazándiból valamelyest felmenti Nixont és a Hoover nélkül maradt FBI-t.

A történetbeli probléma a Nixon-érában már megörökölt volt: a Lyndon B. Johnson idejében 1965-ben indított vietnámi háborúba való egyre nagyobb áldozatokat követelő belesodródás. Mi több, már Johnson is örökölte ezt a stafétát. Kennedy, sőt már Eisenhower is ebbe az irányba terelte a két ország sorsát. (A furcsa az, hogy a történet nem említi, de mi tudjuk, hogy Nixon már Eisenhower idejében sem senki volt, hiszen már akkor ő töltötte be az alelnöki pozíciót. Így a probléma kontinuitása nem érhette váratlanul. De ez most mindegy.)

Az igaz történet alapján készült film üzenete kb. az, hogy nem Nixon volt a háborús beavatkozásért a hibás. Ő csak, nem tudván kibújni a harminc éve elődjeit jellemző retorikai nyomás társadalmi terhe alól, megadta magát. Így kényszerült az eleve vesztes háborúba ő is és az ország. A szóban forgó dokumentumok, amik A Pentagon titkaiban egy tényfeltárás nyomán előkerülnek, erre utalnak.

Mivel Nixon nem szerepel a filmben, az őt alakító színésszel (nem lévén ilyen) nem is kell törődnöm. Tom Hanks a rá jellemző profizmussal hozza Ben Bradleet, az újságíró-hős típusát. Meryl Streep parancsoló arcberendezése – hegyes álla és egyenes orra – a filmben jól érvényesül mint női lapigazgatóé, aki megharcol magáért egy még durván hímsovén világban. John Williams zenéje pedig fel sem tűnik, annyiszor hallotta már őt az ember, hogy lassan megszokta és kizárta, mint egy telefonbúgást. Ugyanazt érezni rajta is, mint Spielbergen, hogy már nem a karmesteri pálca, hanem a név dirigál.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top