You Are Here: Home » Szépirodalom » Hőség

Hőség

Forrás: http://rebelcircus.com/

Forrás: http://rebelcircus.com/

Méterről méterre araszoltak egyre beljebb az autópálya sűrűjébe, és minden méterrel, amit megtettek közelebb kerültek… Pontosabban közelebb került hozzájuk…
             

Szenvedtek. Szenvedett minden. Más szemszögből talán még a sokmérföldnyi távolságba vesző, most csupán hűvös, jóleső, éjjeli álomnak tűnő homokos tengerpart is; azt túlontúl égette a nap ahhoz, hogy egyáltalán élvezni tudja, hogy tengerparti homok.
A Subarut ugyan gyárilag felszerelték klímával, de amennyire visszaemlékeztek sohasem működött normálisan. (Ma már sehogyan sem, ami csak az ilyen kutya melegben számított, mert Ruth amúgy meg kiszáradt, és kipirosodott tőle.)  
            Úgy húsz perce már nem az utolsóként pilledtek a vánszorgó, semmibe kígyózó sorban.
Rob, állandóan a visszapillantóba nézegetett. Közben egy bekötő útról mögéjük vágott egy Audi. Az Audi mögé egyelőre nem csatlakozott semmi.
            A letekert ablakok miatt, fájdalmas volt a fékek csikorgása, amint az autó időnként lassított.   
Minden izzó fehérben úszott. A dísztárcsák, a felnik, a lökhárítók, de még az égbolt, a napkorong is a sok nikkelragyogással összefolyt, és ez a szemidegek egyik gócpontját stimulálta, amelyet az agy leegyszerűsítve fehérként azonosított.
            Minden vakított. Minden állt. Állt a végtelen kocsisor. Izzadt a levegő a mérhetetlen hőtől. A levegő szinte a bőrükre tapadt. A bőrükön, mintha taknyot kentek volna szét.
            A fekete póló meg sem lebbent, amit Ruth, a fölső kapaszkodóról lógatott le napellenzőként, a lehúzott ablak előtt.    
            Néhány napja egy galamb döglött szomjan, legalábbis a nő szerint szomjan pusztult, de lehet, hogy csak hőgutát kapott. Nesze neked! Mindenesetre a madár holtan (halkan puffant a rácson, és ritkás porfelhő lobbant koszos teste körül) a vészlétra fordulójába zuhant.
            Kora hajnalban indultak útnak, hogy elkerüljék a nagy kánikulát, és a reggeli csúcsforgalmat, de a városban mindenki így gondolkozott. Ezen a hajnalon egész New Yorknak egy rugóra járt az agya. Egész New Yorknak mehetnékje támadt.
            A város a partra tartott, hátha a víz közelsége elviselhetőbbé teszi az elviselhetetlent; a nagy hőséget.  
            – Szerinted hány bőrréteg van az emberen Rob?
            – Három. – válaszolta a férfi kapásból.
            – Csak így?
– Ja. Olvastam a neten.
– Szerinted, ha kibújnék, mind a háromból jobban érezném magam?
            – Dobd csak a hátsó ülésre Ruth! Vetkőzz!
            – Rendi – mondta a nő.
            Baljával a lába közé rakott ridiküljébe kotort.
            Robert azt vette észre, hogy a kocsi orra előtt izzó ezüstszálként cikkázik a felhevült aszfalt melege, mint mikor öklöddel túl erősen nyomod meg a szemgolyódat. Az előtte veszteglő családi Ford hátsó szélvédőjét valósággal lilára színezte a tűző nap, s csak úgy vette ki, hogy egy kövér kivörösödött arcú fiú utazik a hátsó ülésen, hogy a fiú egészen az üvegnek nyomta az arcát. Gúnyolódott. Kiöltött nyelve, úgy tapadt az üvegnek, mint egy vörös, nyálkás húsdarab.
            Rob, a lány felé fordult.
            Fogalma se volt mért mondja, de belekezdett.
            – Olvastam a neten, hogy ebben a hőségben…
            A férfi hangja elakadt.  A lány arcán idióta vigyor ült. A sminkje szétfolyt rajta, olyan idióta, olyan idiótára volt maszkírozva, mint a pali a kártyán. A Joker. Karikás szemek, túl sok fehér púder, és fülig ívelő ostoba, de lehet, hogy gonosz vigyor. Gesztenyebarna szeme felugrott a vastagra satírozott szemöldökei alá, míg állát leszegve feje kihívóan előre billent.
            A lány épp nagy darab bőrt nyúzott le a combjáról, és hátradobott egy véres cafatot magából.
            – Huh, így már jobb!
            – Jesszus Ruth, mit művelsz? Állj!- így Rob.
            – Jesszus Rob mit művelsz? Állj! – így Ruth.
            Rob, valahogyan úgy érzékelte, hogy a jobb szeme sarkát csiklandozzák a szavak, és ahogy megrázta magát már késő volt. Hiába taposta páros lábbal a fékpedált, hiába araszoltak csigatempóban már nem lehetett elkerülni a koccanást.
            Rob rájött, hogy a lány ajkai csaknem az arcát súrolják; az közel hajolt hozzá, és kiabált. Csak most értette meg mit: – A francba Rob, elaludtál, vagy mi?
            Rob megrázta a fejét.
            Ruth széttárt karokkal feléje fordulva tágra nyílt szemekkel meredt rá.
            Rob pislogott párat. Kézfejével megtörölte gyöngyöző homlokát, s megpróbált valami életet varázsolni a tekintetébe. Nehéznek tűnt, mintha mázsás súly nyomná a tarkóját.
            – Rendben – dadogta – most már oké vagyok.
            Ajtócsapódást hallott. Valami káromkodás félét szűrt ki tompán kintről, és léptek csattantak.
            – Mit művel ember?
           
***
            Pont, mint a kölyke, alapította meg Rob az első pillantásra, mikor a férfi az ablakba könyökölt. Kövér disznó, és bűzlik az izzadságtól, mint a cefrés hordó.
            – Én láttam, láttam, hogyan történt! A pasas egyszerűen magára gurult.
            – Jézusom. Megoldjuk. – morogta Rob és fejcsóválva kilökte az ajtót.
            A nagydarab elállt az útból.
            Az ajtó nyekeregve kinyílt.
Rob, velük szemben állt terpeszt.
            – Ahogy látom, nem történt kár. – szólalt meg.
            A kis mitugrász ellépett a nagydarab mellől, és leguggolt a lökhárítóhoz.
            – Megnyomta. Itt látszik.
            – Semmi az egész. – mondta Rob.
            – A frászt hozta a kölyökre. – mondta a nagydarab, és marhacombnyi karjait keresztbefonta a mellkasán.
            – Hát ez nagyszerű! – mondta Rob felháborodva, miközben elhajolt, hogy láthassa a kisembert, aki még mindig a lökhárító mellett guggolt.
            – Maga meg ki a frász? Ez nem a maga dolga.
            A kis ember erre felpattant.
            – Még hogy nem? Szemtanú vagyok. Hívni kell a járőrséget.
            – Erre semmi szükség. Nézze – mondta Robert, és a farzsebébe nyúlt a tárcájáért. – Én kész vagyok megtéríteni a kárt.
            – Ezt így nem lehet. Én a maga helyében- rikácsolta a kisember – megvárnám a rendőrséget.
            Rob csak egy könnyű sortot viselt, de az szinte égette a combját, mintha vastag pokrócba bugyolálta volna magát a tűzforró radiátor mellett.
            Rob, már akkor érezte, hogy szinte leforrázta a levegő, amint kilépett az autóból, de most a forróság felkúszott egyenest a bőre alá, és a vére forrni kezdett tőle, hallotta zubogni a fülében.
            – Magának ehhez semmi köze. Üljön vissza az autójába. – bökött Robert ingerülten a kisemberre.
            – Nem, nem maradjon. – mondta a nagydarab pasas. – Igaza van hívni, kell a rend…
            Hangos kürtszó hasított a forró levegőbe. A közvetlen mögöttük lévő Audi sofőrje, kihajolt az ablakon.
            – Húzódjanak félre!
            Rob, még mindig remegett. Úgy érezte, hogy nem bír megálljt parancsolni a fortyogó vérének. Úgy érezte, hogy a pokolban jár. Hogy az egész világ egy mérhetetlen nagy üstbe került, ami alatt a pokol tüze ég.
            Előbb képtelen volt eldönteni, hogy képzeli, vagy valóban fölrobbant körülötte a világ. Hogy csak a fejében pukkantak szét a dolgok, hogy szétolvadt az agya. De nem, amikor megfordult, látta a sor végét. Az Audi mögé még jó páran felsorakoztak. Valami villant, dörrent. Egy rikító fehér folt kicsapódott a sorból, megpörgött a tengelyén. Visítottak a kerekei, mint a leleplezett démon. Rob, mindebből csak a vakságot élte meg, mint mikor napba nézel. Fájt és égette a csikorgás a csörömpölés, ahogy fém, a fémhez feszült.
            Az előbbi férfi bal kezét kilógatta az ajtóra, és hátra fordult.
            – Baleset. Baleset történt…- mondta egész halkan szinte sziszegve a döbbenettől.
            Rob visszafordult. Ekkor olyan erővel szakadt rá az eleven pokol, a fények, a vakító fehérség, a hangok az ordítozás, amely már miden irányból lehetett hallani, és aztán a hirtelen támadt csend a fejében, hogy úgy érezte, mintha beleolvadt volna a pokoli olvasztótégelybe az összes inger, és egyetlen sűrű süket masszává elegyedne benne.
            Rob, még jobban remegett, és szédült is, mintha egy kéz tekert volna madzagot az agyára, és jojózna azzal a koponyájában. Megdörzsölte a szemét. Szinte pánikszerűen kapott levegő után. Most már nem volt kétsége afelől, hogy a nap sugarai igenis szitává döfködték az agyát. Megtántorodott, de nem esett el.
            Árnyék kell! Napszúrást kaptam, gondolta, és amikor felpillantott a meggyőződés, hogy hallucinál csak még erősebbé vált benne.
Azt látta, hogy a nagydarab embernek hiányzik a fél arca. A kis mitugrász pedig vérbe fagyva fekszik az aszfalton. Gőzölgött a vére. Rob, egy mocskos kerékkulcsot szorongatott. Agyonvertem őket. Megérdemelték. Mit okoskodtak. Főleg a kis pöcsnek járt ki a verés…
Ez nem, ezt csak képzelem. Árnyék kell.
A nagydarab még állt, mintha odatették volna.
            Rob, lenézett a saját kezére. Véres volt. Aztán látta, hogy Ruth kikászálódik, és a másik oldalon a sor vége felé néz.  
Ő elfordult, és leokádta a lábát.
            Rob megrázta a fejét. Ekkor az arcába robbant a világ. Túl hangos volt. Összeszorította az ajkait. Be akarta fogni a fülét, de e helyett sarkon fordult.
            Emberek rohantak el mellette a sor vége felé, arrafelé, ahol az autó felborult.
            Rob, hívd a mentőket! Mit állsz, mint egy sózsák? Karambol történt mögöttünk!
            Ez Ruth.
            Árnyék kell.
            Rob, újra megrázta a fejét, ezúttal kirázta belőle a zavaros képeket.
            Ruth időközben megkerülte a Subarut, és bőszen rángatta a nagydarab pasas ingét, aki továbbra is csak állt ott, mint, aki karót nyelt, és a kis izgága ember meg mellette. Úgy tűnt a rekkenő hőségben torkukra fagyott a szó. Karöltve bámultak bambán versenyt, az összetörött autó irányába, miközben nők, és férfiak ütköztek nekik.
            Rob felszisszent. Levegő után kapott.
            Egy szó nélkül megfordult, a csomagtartóhoz ment. Fölnyitotta. Letámaszkodott a peremére. Végre árnyék.
 Szeme megakadt valami fényesen. A csomagtartó sötétjében szinte világított.

            …az autópálya sűrűjébe, és minden méterrel, amit megtettek közelebb kerültek… Pontosabban közelebb került hozzájuk az ÖRÜLET.
           

            Rob, felismerte azt az izét. A hűvös sötétben a férfi kezét magához csábította.
            Benyúlt a csomagtérbe, és magához ragadta a csavarkulcsot.
            Megérdemlik, gondolta.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top