Tizenhetedik születésnapomra

Még sok mesekönyvem elönti a polcot,
még boltba, ha nemzeti, nem mehetek,
de látod a fancsali nagykamasz arcot?
Mert látja, ha bámulod, el ne feledd!
Hát légy alapos, ha az arcom a kérdés,
és nézd meg a gesztenyebarna szemet,
nézd, itt van az orr, ami ontja a vért és
nézd, itt van a száj, ami néha nevet.

Elhulltak a tejfogak, ám a hajam még
nem hullik el, ott ül a fej tetején,
így voltam az angyali kisbaba nemrég,
s felnőtt uraság, az is így leszek én.
(Itt kéne a versnek a hitvesi dalba
átfolynia, jaj, de ha  hitvese nincs,
mit mond a poéta? Hisz őt veri vasra
a kezdeti ötlet. A forma: bilincs.)

Még messze az isteni csűr meg a kéve,
még messze süvít, te halál, a szeled,
de hogyha hiányzik a reggeli kávé,
egy bazmeg a szájamon – upsz! – kiszalad.
Egy fancsali vershez a fancsali rím járt,
ám erre a sorra kifullad a vers,
hát abbahagyom, tuti, költeni mindjárt,
és rímem a versre csak egy van: a nyers.