You Are Here: Home » Wurlitzer » Hogyan gondolkodunk a jazzről? – Beszélgetés Zipernovszky Kornéllal a műfaj hazai kibontakozásáról (Első rész)

Hogyan gondolkodunk a jazzről? – Beszélgetés Zipernovszky Kornéllal a műfaj hazai kibontakozásáról (Első rész)

A Vörös Postakocsi online felülete 2018 januárjában abból a hiánypótló célból fogadta be a Wurlitzer rovatot, hogy a XX. és XXI. századi zenei különlegességekről, valamint a zenéről mint kulturális jelenségről a kortárs esztétikai, szociológiai, illetve zenetudományos ismeretek tükrében egyfajta átfogó képet tárjon az olvasók elé.

„Ennek a zenének soha nem volt méltó kritikai közege Magyarországon: a zenetörténészek nem tüntették ki érdeklődésükkel, az értő muzsikusoknak nem kenyere a fogalmazás, az alkalmi tollforgatók pedig általában híján vannak a szakmai jártasságnak” – írja Turi Gábor A jazz ideje című könyvében 1999-ben, majd hozzáteszi: „A jazzmuzsikusok úgy vélik, a zenekritikus nem más, mint frusztrált zenész.”[1] – Megnyugtathatom az olvasót, a Wurlitzer soron következő vendégéről sok mindent el lehet mondani, kivéve, hogy frusztrált zenész.

Zipernovszky Kornél zenei előképzettséggel rendelkezik ugyan, de magyar-angol szakon szerez diplomát, majd a ’90-es években újságíróként helyezkedik el. Zenei érdeklődésének köszönhetően csakhamar jazzfesztiválokról kezd tudósítani, számos riportot készít magyar és külföldi előadókkal, majd a Péntek esti jazz című műsor társ-szerkesztője lesz, s közben egyre jobban megismeri a szakmát. Ezt követően már lemezkritikákat és portrékat is ír, 22 évvel ezelőtt alapító jazz rovatvezetője a Gramofon Klasszikus és Jazz magazinnak, amelynek valamennyi eddig megjelent számában ír a jazzről egyrészt kiváló szakírók, mint Bércesi Barbara, Friedrich Károly, Máté J. György, Matisz László, Szigeti Péter, Turi Gábor, másrészt muzsikusok mellett, mint Deseő Csaba, Juhász Gábor, Párnicky András, stb. Sokak számára velük megteremti azt a közbeszédet, amely a hazai jazzkritika alapjául szolgál. A 2010-es években külföldi tapasztalatai birtokában a jazz tudományos tárgyalhatósága kezdi foglalkoztatni, az ELTE Amerikanisztika szakos doktoranduszaként bontja ki annak a lehetőségét, hogy a new jazz studies-zal foglalkozhasson. Ez a diszciplína a ’80-as években jött létre Amerikában, és hamar elterjedt Nyugat-Európában, Ausztráliában, illetve Japánban.
Elhatározza, hogy ezt az új tudományágat és szemléletmódot meghonosítja a magyar tudományos és társadalmi diszkurzusban, ezért egy informális hálózatot alapít Jazztanulmányi Kutatócsoport (JaTaKuCs) néven, amelynek tagjaival előadássorozatot szervez a Budapest Music Centerben szabadegyetemi jelleggel. Az előadók között van muzikológus, szociológus, pszichológus, zenetörténész, filmtörténész, zeneesztéta és még számos tudományos érdeklődésű kutató. Ezt követően a szegedi Americana nevű online szaklap különszámában Federmayer Évával közösen szerkesztik az első jazztanulmányi kötetet[2]. 2017-ben egy nemzetközi szimpóziumot tartanak, ahol bemutatják a Havas Ádámmal közösen szerkesztett Replika társadalomtudományi folyóirat Jazztanulmányok[3] című duplaszámát. Ettől kezdve elmondható, hogy a new jazz studies megjelent magyarul, a magyar folyóiratstruktúrában és közbeszédben. Heti rendszerességgel ír a jazzről (lemezkritikák, koncertbeszámolók stb.), az országban egyike azon keveseknek, akik hetente legalább egy jazz koncertet látogatnak. Jelenleg azon fáradozik, hogy a legújabb jazz-zel kapcsolatos kutatási eredmények a felsőfokú képzések tananyagában is megjelenjenek egy általa szervezett, „Bevezetés a jazztanulmányokba” című előadás-sorozat segítségével, és szervezi a Budapesten 2019. február 8-9-én tartandó II. Nemzetközi Jazztanulmányi Szimpóziumot. 
A szóban forgó jazzkritikust, jazztörténészt 2015-ben ismertem meg egy konferencián az MTA Zenetudományi Intézetében, ahol épp egy készülő tanulmányának témáját mutatta be, nevezetesen a XX. század első felében lezajló viszályokat a jazzbandek és a konzervatív zenei ízlést kiszolgáló zenészek társadalma között. Miután egyre jobban elmélyültem a témában, be kellett látnom, hogy a jazz emancipációs küzdelme a kommerciális és magasművészeti közeg közötti fennmaradásért, a műfajon belüli örökös megújulásért, a zenetudományos és művészetfilozófiai reflexiók kitüntető figyelméért ma is tart. Beszélgetőtársam, Zipernovszky Kornél jazz szakíró és szerkesztő munkássága kétségkívül fontos tájékozódási pont a hazai jazzéletben, akárcsak a nagy öregek, Gonda János, Simon Géza Gábor, Turi Gábor, és a fiatalabb generációt képviselő Jávorszky Béla Szilárd vonatkozó munkái. A most publikálásra kerülő interjú A Vörös Postakocsi 2018-as nyári nyomtatott lapszámában megjelent azonos című szöveg átdolgozott változata.

Karap Zoltán: Amikor ez az interjú elkezdődött, még csak közelgett a Nemzetközi Jazznap. Azóta többször is beszéltünk a cikk kapcsán, s közben jócskán elmúlt az ünnep is. Hozzáteszem, kissé visszhangtalanul, s bár a Herbie Hancock által kezdeményezett április 30-ai Jazznapon közel 200 országban tartottak koncerteket, Magyarországon döntően a fővárosban találhattak programokat az érdeklődők. Azon gondolkodom, vajon voltak-e kísérletek arra, hogy a közmédiában legyen valamilyen jazz tematikájú műsor mind a műfaj, mind a jazznap népszerűsítésével kapcsolatban?

Zipernovszky Kornél: Ma is vannak. Ez egy hosszú történet, miután én a közszolgálati médiumokban kezdtem a pályámat, engem ez különösen érzékenyen érint. Szívfájdalmam, hogy nem tölti be a hivatását. Elsősorban a Magyar Rádió, mert a jazz legmegfelelőbb médiuma a rádió lenne. Az, hogy a magyar jazznek a presztízse visszaállt, de legalábbis följebb került az utóbbi 10-20 évben, az sajnos csak kis részben köszönhető a közszolgálati médiumoknak, holott nekik ez a dolguk volna. Jazzkritikusként meggyőződésem, hogy ennek a műfajnak olyan társadalmi és esztétikai értékei vannak, amelyeket közvetíteni minden közszolgálati médium feladata. Nem éjjel-nappal, de az már nem stimmel, hogy csak éjjel[4]. Ha a rádiónál maradunk, itt az a begyöpösödött reflexeket idéző rettenetes hozzáállás dominál még mindig, hogy a Bartók rádióban a jazznek éjjel tizenegy órakor kezdődik a műsorsávja – miközben már lassan nincs olyan igényes rádió, a Tilos Rádiótól a Katolikus Rádióig, amelyben ne lenne nappal is jazz. Egyszerűen nem értem, hogy a Bartókon még mindig miért hiszik azt, hogy kortárs zenét, operát, vagy most már filmzenét lehet adni reggeli előtt, ebéd után, de jazzt nem. Miközben azt le kell szögezni, hogy erről a civil kezdeményezésünkről, hogy ingyen koncertek legyenek a Nemzetközi Jazznap alkalmával Magyarországon, ez volna a „Jazznap.hu”[5], a Bartók Rádió heti jazzmagazinja öt éve mindig részletesen beszámolt – de hát azt a műsort is éjjel sugározzák.

K. Z.: Úgy fogalmaztál, hogy a magyar jazz presztízse visszaállt. Mihez képest? Az olvasmányélményeimből kiindulva a ’70-es évek korszaka tűnik az aranykornak, amikor kb. 40-50 klubról lehet tudni, amelyek önszervező módon működtek a megyeszékhelyeken. Ez a klubmozgalom mennyiben volt releváns akkor, illetve van-e ennek ma jelene, jövője?

Z. K.: Annyi változás történt kulturális-politikai értelemben Magyarországon, hogy én nem tudom a mai helyzethez hasonlítani a 70-es évek klubmozgalmait. Nem is nagyon van már közvetlen túlélő, aki akkor is aktív tagja volt a jazzéletnek, és most is. Most nem sokkal Babos Gyula halála után beszélgetünk. Ő ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a ’60-as évek végén indult, de a ’70-es években lett népszerű, és ennek a háttere főként az egyetemi, városi, illetve vidéki klubokban megjelenő közönség volt, amelyikre most utalsz.

Ha nagyon felületesen akarom trendek és évtizedek mentén végigkövetni a magyarországi jazztörténetet, akkora ’80-as évekkel kezdeném, ami az egész világon a kommercializálódás és konformizmus kora volt. Ez a magyar jazzre is vonatkozott, miközben kisebb-nagyobb csatornák is megnyíltak, például a Magyar Rádió még Kiss Imre[6] diktatórikus rovatvezetése alatt is legalább két nagyobb vidéki fesztivált szervezett évente. Tehát a ’80-as években volt egy általános kiteljesedés, ami részben a lemez- és fesztiválpiac kinyílásának volt köszönhető, de ez olykor a minőség rovására történt. Én akkoriban már rendszeresen jártam jazzkoncertekre, és úgy érzem, nem tettek meg mindent a mainstream jazz-zenészek, hogy friss, izgalmas maradjon a produkciójuk.

K. Z.: Kikre gondolsz?

Z. K.: Inkább az általánosság szintjén lehet kijelenteni, hogy a hiánygazdálkodás jellemzői a zenei piacon és az ideológiai korlátok a nagyobb közönség irányába korlátozták a lehetőségeiket, hogy egy kidolgozott produkciót szélesebb körben bemutassanak, a repertoárjuk nem frissült kellő tempóban. Sajnos baromi kevés lemezt adtak ki akkoriban, ráadásul a meglévő rádiófelvételek is részben le lettek törölve. A jazztanszakon első sorban oktatott mainstream mellett létezett a Szabados-iskola, ami a ’80-as években már nagyobb nimbusznak örvendett, mint korábban. Volt persze valamennyi átjárás a két tábor között: Kőszegi Imre pl. játszott a Szabadossal is, azután inkább csak mainstreamet. Szabados kérlelhetetlensége, kompromisszumokra való képtelensége bizonyos kérdésekben felkiáltójel volt. Főleg azok szemében, akik az autentikus kultúrát kérték számon a jazzen, és ezt Szabadoséknál[7] megtalálták, vagy különböző okokból olyan élményeik voltak, amelyek megtartották számukra a népi kultúra, a népdal, a néptánc aktualitását.

K. Z.: Lehet azt mondani, hogy minimum három nagy tábort lehet egymástól megkülönböztetni?

Z. K.: Inkább három uralkodó stiláris megközelítést: a legkommerszebb irányba a jazzrock volt nyitott, a mainstream a legszélesebb utca távlatát nyújtotta, több irányba nyitott módon, és volt a népi ihletésű vonal, amelyik az avantgárd felé tájékozódott, nem pedig a mainstream felé.

K.Z.: A mainstreamet felfoghatjuk úgy, mint az amerikai jazz elsajátítása?

Z.K.: Máshonnan közelíteném meg a kérdést. A jazz stílustörténetében a bebop után, ami egy elég forradalmi, ám rövid időszak volt, kialakult ez a bizonyos „középutas játék”, amikor standard alapon, óvakodva a bebop zaklatottságától, idegesség nélkül próbálnak jazzt játszani – bátran, de sokak számára lényegesen élvezhetőbben. Nem lépnek át bizonyos kereteket – miközben így is nagy játéktér áll a rendelkezésre. Ugyanakkor a mainstream is egy gyűjtőfogalom, mert ott van pl. a hardbop mint a bebop szólók házasítása az afro ritmizálással és a tempók lassításával. Ez lett a Blue Note stílus veleje – a Blue Note[8] és az Atlantic lemezcégek az ötvenes évek végétől ráálltak erre, és ez is kommercializálódott valamelyest.

Már hódított a cool, ezután lett híres a Modern Jazz Quartett, és egyéb, a klasszikushoz közelítő irányok, de a lényeg, hogy a mainstream játékhoz ezen felfogások leghíresebbjei is mindig visszatérnek. Ebben az értelemben használom a mainstream fogalmat, tehát egy olyan gyűjtőfogalmat, aminek jellegzetességei jól felismerhetők. Mitől felismerhető a jazz? Mire mondja azt valaki, hogy ez jazz, és még másik ezer ember is ugyanarra a zenére ugyanezt? A jazz alatt a közönség többsége a mainstreamet érti. A mainstreamnek a hangszerelés, a dallam és a ritmus bizonyos komponensei meg a repertoár adják a keretét.

K. Z.: Akkor úgy kérdezem, hogy Szabados szempontjából a mainstream jazz a zene (zeneipar) amerikanizálódását jelentette?

Z. K.: Szabados esztétikai és stilisztikai szempontból egyszerre hajtott végre fordulatot. Amikor a free jazz nagy alakja, Anthony Braxton és mások találkoztak vele személyesen és a zenéjével, akkor ezt kezdetben nem is igazán értették. „Hogy lehet, hogy te olyan ugyanolyan következtetésekre jutottál, mint mi?” Ez nagyon érdekes korszak. Amikor az amerikai free jazz muzsikusok szakítottak az establishmenttel, a kommercionalizált, fehér uralkodó osztály által idealizált és kisajátított jazzképpel, akkor a jazz a ’60-as években a fekete polgárjogi mozgalmak sodrába került. Ezt a szakítást az establishmenttel Szabadosnál, aki civilben üzemorvosként dolgozott Magyarországon, nyilván nem lehet kitapintani. Ő más úton jutott hasonló következtetésre, de az, hogy szemben állt a rendszerrel, teljesen nyilvánvaló. Csak Szabadosnál az autentikus kultúra felismerése politikai, filozófiai, ideológiai síkon ugyanúgy tetten érhető, mint a ’60-as években az avantgárd jazz útjára lépett afro-amerikai zenészeknél.

K. Z.: Avantgárd vagy free jazz?

Z. K.: A free jazz egy teljesen idejétmúlt, mára szinte pejoratív fogalommá vált kifejezés, amivel már sokakat csak riasztani lehet. Nem is használják promóciókban, de olyan értelemben van létjogosultsága, hogy a szabad improvizációnak a jazz történetében azt a játékmódját jelöli, amelyben a tonalitás és a ritmika oly mértékben kötetlen, hogy sokkal inkább a zenei avantgárdhoz, mint pl. Count Basie big bandjének hangzásához, vagy Oscar Peterson triójának felvételeire hasonlít.

Forrás: Replika 101-102. (2017/1-2.szám), 174.

K. Z.: Egyetértek, de csak azzal a megjegyzéssel, hogy a free jazz ma is él és virul, sőt a magyarországi jazz színtéren is fellelhető. Havas Ádám szociológus tanulmánya alapján azonban úgy tűnik, hogy a két tábor közötti átjárások problematikussága mögött kőbe vésett dogmák húzódnak. Ezzel kapcsolatban egy táblázat is készült[9]. A te tapasztalataid is igazolják ezeket a sémákat?

Z. K.: Igen, de csak részben. Ádám úttörő, bár nem teljesen előzmény nélküli kutatása a jazz-zenészek társadalmának csak egy rétegét vizsgálta, és leginkább a megkülönböztető jegyeket kereste ezen a körön belül. Amint erre maga is céloz, a fővároson és az általa kitüntetetten megszólaltatott generáción kívül is több csoport létezik. Valóban ez a leginkább szociológiai szempontból releváns két pólus, de egyéb pólusok is vannak, amelyekre nem tér ki. Szűk jazz körülhatárolással dolgozik, amivel nincs is semmi baj. Ám mostanában jelentős számú követőt mondhat magáénak Magyarországon is a kommersz irányába nyitott smooth jazz. Bár ez a megjelölés egyes zenészeket sért, de attól még jól használható a marketing során, végül is kevesen tiltakoznak ellene. Mindenkit vissza lehet vele édesgetni, aki megijedt a free jazz elvontságától vagy vadságától. Egyébként én sem fogom soha letagadni, hogy porckopásig tudtam korcsolyázni első szerelmemmel a Songbirdre, Kenny G egyik legnagyobb slágerére. Az Ádám által leírt dichotómiákat és szociológiai jellemzőket meg lehetne vizsgálni például a jazz-rock és a smooth jazz alakulatainak a mainstream táborhoz képest elfoglalt helyét nézve. És akkor még nem is említettük a mainstream és az oldtimer jazztáborok közötti átjárások eseteit.[10] Visszautalva az előbbi témánkra, a kilencvenes évekre háttérbe szorult a standard játék, a mainstream kicsit összemosódott a vendéglátózás és a haknik szintjével. Akkor jöttek olyanok, mint például Téli Márta jazzénekesnő és színésznő, aki magyarként elsők között végezte el a Berklee-t és hazajött, és standardeket világszínvonalon énekelt. Neki és még nagyon sok mindenki másnak köszönhetően a mainstream fokozatosan visszanyerte megbecsültségét. Ezzel összefüggően a Jazztanszak, ahol mindig is a mainstream volt az alap, ami előbb főiskolai majd egyetemi szintre emelkedhetett.

K. Z.: Maradnék még a hazai klubéletet firtató kérdésnél.

Z. K.: Aktívan éltem meg és elég közelről volt alkalmam megtapasztalni azt a sokkot, ami a rendszerváltás után érte a kultúrát, a jazzkluboknak is volt egy átmeneti időszakuk, csak a jelen évtizedben érték el a hosszútávú stabil működés létmódját. A cunami hullámvölgye magával hozta például, hogy a rádiós piacon 10 kereskedelmi rádió közül 8-9 ugyanazt a pop formátumot hozta, ugyanazt a néhány slágert játszotta, esetleg az egyik elektro, a másik hagyományosabb irányban. Emlékszem, az emberek úton-útfélen arra panaszkodtak, hogy nem lehet rádiót hallgatni, mert a popnak a popja megy minden rádióban, és egész egyszerűen nem lehet bekapcsolni még arra az öt percre sem, amíg egyik kerületből a másikba ér az ember autóval. Több pályázatot láttam, amit rádiós frekvenciákra jazz műsorprofillal adtak be, nem a Jazzy volt az első ilyen, de az mostanra már bizonyított, mint kereskedelmi rádió. Jelentős, bár fokozatos áttörés volt, hogy jazzműsorok is megjelentek, és az emberek már nem a legalacsonyabb igényű zenét akarták hallgatni. Ez a folyamat olyan trendet hozott magával, hogy a jazz rétegződésében már helye van a fiataloknak. Ugyanis a 2010-es évektől már elmondható, hogy színes jazzélet van Magyarországon. Salgótarjánban, Hajdúszoboszlón, Kecskeméten továbbra is van old-timer vagy ragtime fesztivál. De említhetném a big band kultúrát is: most volt Budapesten big band találkozó, amikor két professzionális big band, a Budapest Jazz Orchestra és a Modern Art Orchestra mellett legalább 10 vagy 20 részmunkaidős big band is fellép – de ők sem amatőrök. Kanizsán, Debrecenben, Szekszárdon, stb. és ezek összejönnek egy-egy találkozóra. A bigbandek általában mainstream zenét játszanak. Majdnem minden jazz stílusnak található itthon fesztiválja, törzsközönsége, sőt lemezvásárlói is vannak. Amikor a Müpa elhozza Mark Guilianát New Yorkból, telt ház van a kurrens, az egész világon a legnagyobb koncerttermeket megtöltő, hallatlanul gazdag műsorra, amit nemrégiben volt szerencsém látni, amikor tavasszal debütált nálunk.

Innen le lehet menni nézőszámban egészen a Ráday utcai iF kávézóig. Itt játszik Fekete Pisti, vagy Halper Laci (direkt beceneveket mondok, mert országosan ismert, közvetlen figurák, és a közönség szereti őket), és nem lehet szabad asztalt kapni. Egyszóval: generációk szerint is, stílusok szerint is rétegződő jazzélet van, amire az én életemben korábban nem volt példa. A 2010-es évek a magyar jazz aranykora.

K. Z.: Többször is újraolvastam a Magyar Jazzszövetség 25 éves fennállása alkalmából írt összefoglaló írásodat[11], amely 2015-ben jelent meg, és véleményem szerint fontos dokumentuma a tárgyalt korszaknak. Jól érzékelem, hogy az akkori helyzetleírásban még mérsékeltebb optimizmust képviselsz a mostanihoz képest? Az én olvasatomban ugyanis A hazai jazzélet a rendszerváltás óta című elemzésed két legfontosabb konklúziója az, hogy a jazzélet hazai kibontakoztatásának két legfontosabb szereplője az állami támogatás és a Jazzszövetség, s ha jól értem, mindkettőnek szüksége van a megfelelő motivációra. Ez kétségkívül egy nagyon bonyolult kérdéskörbe vezet bennünket, ti. hogy a magyar jazz mint művészeti ág hazai és külföldi sikeressége mennyiben múlik az állami szubvenciókon, illetve az érdekképviseleten, és mennyiben a produkció minőségén. Talán kezdjük azzal, amit a leggyakrabban hallunk, és nem csak a jazz kapcsán: „több pénzt”!

Z. K.: A rendszerváltást követően ahogyan a kulturális intézményrendszer egészét, úgy a magyar jazzéletet is letaglózta, amikor az állami források elapadtak. Bár sok minden helyre került, struktúrák álltak fel, 2018-ban továbbra sem csak az előadó tehetségén múlik a hazai produkció sikere. Továbbra sincs a nemzetközi vérkeringésbe bekapcsolódó, állandóságot képviselő jazzfesztiválunk. Miközben a Müpa, a BJC, az Opus, a Zeneakadémia, a Trafó, és az A38 fel tud vonultatni igazi világsztárokat Budapesten. Ahogy össztársadalmi szinten, úgy a jazz közegében is nagyon sok poszt-kommunista, a hiánygazdálkodásból itt maradt torz, vagy éppen vadkapitalista mechanizmus működik. Számomra az volna kívánatos, hogy ha valami kell a piacnak, éljen meg, ha pedig nem tudja magát eltartani, akkor valamilyen szubvenció által vagy valamennyire civil alapon tartsuk fenn – de ezt szakmai kuratóriumok döntsék el. Ezek a dolgok többé-kevésbé működnek, pl. az alternatív színházzal kapcsolatban. Mondjuk azt, hogy a populáris zenében is lehet találni pozitív példákat, de a jazz nem igazán sorolódik ide, nem is találta meg a helyét azokban a struktúrákban, amelyek már működnek. Ha szóba kerül a Jazzszövetség, mint a leghosszabban fennálló civil kezdeményezés, sok kritika éri azért, hogy ne egy zenészközpontú, hanem egy menedzsment-szempontú szövetség legyen. A Magyar Jazz Szövetség választott elnökségi tagja voltam, amikor egy híres zenész kijelentette, hogy tulajdonképpen nincs szükség jazzkritikára. És ez szimptomatikus volt, az illető tudhatta, hogy nem egyedül vélekedik így. Később ez változott. Sokáig szerkesztettem a Jazz Szövetség hírlevelét, volt listing – felsoroltuk, ki, hol játszik –, és egyéb szakmai híreket közöltünk. Elsősorban objektív tényezők vezettek odáig, hogy nem vált komoly médiummá. Közben megjelentek új szakmai lapok, a média átalakult, de ezt a funkciót nem akarták betölteni. A Magyar Jazz Szövetség a fontos feladatok egy részét tudta csak ellátni: megpróbált pályázni és forrásokat teremteni, igyekezett nagyobb kört bevonni a tagok zenekarainál, például a Jazzünnep fesztivált már szélesebb körben pályáztatják évek óta.

K. Z.: Feltételezem, hogy a jelenlegi helyzetben, amikor a civil szervezetek össztársadalmi súlya nem lett nagyobb, nincs könnyebb dolguk. Beszédes példa számomra azzal szembesülni, hogy a Magyar Jazz Szövetség honlapján az együttműködő partnerek között csupán egy budapesti klub szerepel, a vidéki jazzklubokról szóló adatbázisban pedig már jóideje egyetlen egy sincs megemlítve.[12]

Z. K.: Nagyon kevés olyan példa van, mint Norvégia[13], ami a világ egyik leggazdagabb országa, és nagyon tudatosan építi a saját kulturális jelenlétét a világban. A kormányzat nagyon sok pénzt fektetett abba, hogy egyrészt a norvég kulturális életben minden művészi lehetőséget megragadjon és kifejtsen, és a továbbiakban majd eldönti a piac, hogy ezek közül melyik marad fenn. Erről Stuart Nicholson Is Jazz Dead (Or Has It Moved To  A New Address?) című könyve kiválóan beszámol, és arról, hogy még ennél is nagyobb pénzt adnak arra, hogy a norvég jazz külföldön is megjelenjen, minél méltóbb körülmények között. Tehát nem egy-egy befektető érdekeltségi körében van a dolog, mint gyakran Amerikában, hanem a kultúrpolitikai döntéssorozat eredményeképpen a szubvenció hosszú és átfogó jellegéről van szó. És erre lehet később hatékonyan magántőkét mozgósítani. Ilyen elvszerű kultúrpolitikai döntés nem sok országban segítette elő a jazz fejlődését.

 

[1] Turi Gábor: A jazz ideje. Osiris, Bp., 1999. 11.

[2] http://americanaejournal.hu/vol10jazz 

[3] http://www.replika.hu/replika/101-102-b

[4] A teljesség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a Bartók rádió szóban forgó magazinműsorai, mint a Jazz-koncertek (hétfőként), az Éjszakai jazzklub (keddenként), a Jazzmozaik (szerdánként), a Jazz a Márványteremben (csütörtökönként), a Jazzlegendák (péntekenként), az All that jazz (szombatonként), valamint az EBU Jazz (vasárnaponként) a rádió honlapján az elhangzást követően 60 napig bármely napszakban meghallgathatók a következő linkekre kattintva: https://www.mediaklikk.hu/musor-a-z/

[5] https://www.jazznap.hu/  

[6] A magyar zeneszerzők és előadók egészen 1991-ig tűrték Kiss Imre hatalommal való visszaélését. Ekkor azonban csaknem 50 magyar muzsikus írta alá azt a tiltakozó levelet, amelyben a Magyar Rádió vezetésétől érdemi változásokat követeltek. Bővebben lásd: Turi Gábor: Dzsessz és rendszerváltozás (Levél Kiss Imre rádiós jazzszerkesztő ügyében) Forrás:  http://turigabor.hu/node/640

[7] A Szabados György életműve iránt érdeklődő olvasók figyelmébe a http://gyorgy-szabados.com oldalt ajánljuk, mely számtalan archív felvételt tartalmaz, illetve betekintést enged a komponista gondolkodói világába is csakúgy, mint a korábban említett Replika Jazztanulmányok c. száma, amelyben Szabados György életművéről Ráduly Mihály beszélget Bognár Bulcsuval. Lásd: http://replika.hu/system/files/archivum/replika_101-102-10_bognar.pdf

[8] „Itt kezdődött Horace Silver, Bud Powell, Lee Morgan, Johnny Griffin, Sonny Rollins, Jimmy Smith pályája, s hosszabb-rövidebb ideig a »Blue Note családhoz« tartozott Cannonbann Adderley, Art Blakey, Clifford Brown, Ron Carter, Paul Chambers, Ornette Coleman, John Coltrane, Miles Davis, Dexter Gordon, Herbie Hancock, Freddie Hubbard, Elvin Jones, Thelonius Monk, Wayne Shorter, McCoy Tyner – és még hosszan lehetne folytatni a nagy muzsikusok névsorát” – írja könyvében Gonda János (Gonda János: Jazzvilág. Rózsavölgyi és Társa, 2004. 462-463.) A legendás kiadó történetéről Sophie Huber készített dokumentumfilmet, amelyet idén világszerte számos filmfesztivál programjára tűzött. (Forrás: bluenoterecords-film.com)

[9] http://replika.hu/system/files/archivum/replika_101-102-09_havas.pdf

[10] Az old timer kifejezés napjainkban felváltotta a dixieland megjelölést, ami az amerikai „fehér Déllel” kapcsolatos áthallásai miatt ma már politikailag nem teljesen korrekt.

[11] Zipernovszky Kornél: A hazai jazzélet a rendszerváltás óta. In: Zipernovszky Kornél, Szabó Zsolt Mihály (szerk.): Magyar Jazz Szövetség: 25 év a magyar jazz szolgálatában. Budapest: Magyar Jazz Szövetség, 2015. 7-15.

[12] Vö. https://www.jazzszovetseg.hu/index.php/adatbazis/klubok/videk

[13] A témával kapcsolatban lásd még: Turi Gábor: Jazz a fjordok mentén (Északi kalandozások) http://turigabor.hu/node/838, valamint Zipernovszky Kornél: Az Eu jazz… In: Kerekes György, Pallai Péter: A jazz évszázada. Fidelio Média Kft., Budapest, 2015. 485-517. A norvég jazz egyik legjelentősebb kortárs előadója Bugge Wesseltoft: https://www.youtube.com/watch?v=caVf8vGMUek

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top