You Are Here: Home » Szépirodalom » Harminc

Harminc

Harminc

Harminc évig nem csináltam semmit. Harminc évet eltékozoltam az életemből. Megnősültem, elváltam, van három gyerekem két anyától, de mint tudjuk, csak az anya a biztos, és éltem a kispolgárok hétköznapi életét a család-munkahely mókuskerékben. Olykor volt egy kis szórakozás, sörözés, na jó, némi félredugás, de meccsre járás nem, mert azt nem nézte jó szemmel egyik asszony sem.

Harminc évet elbasztam az életemből. Lett belőlem egy szimplán otthon ülő, csak családdal együtt kimozduló, hétvégenként lottózó, német zsebszótárral keresztrejtvényező, tv előtt bambuló pohosodó pasi. A feleségemnek persze közben megvoltak a maga saját kis külön útjai.

Harminc éven át leadtam a fizumat az asszonynak, de ha egy új nadrágot vagy cipőt szerettem volna, úgy kellett kérnem tőle rá, és ha adott is, nem mulasztotta el a szememre hányni, hogy a gyerekek elől veszem el. Neki közben mindig telt új ruhákra, már az anyám szólt, hogy mikor rakom le az évtizedes kopott bársonyfarmert, nézd meg fiam, a Klárika milyen szép melletted, te meg így elhanyagolod magad.

Már rég elváltam, a második asszony meg elhamvasztva, rák által bekövetkezett korai halálból kifolyólag, a gyerekek pedig saját mókuskerekükben taposnak. Róják az előttük járó nemzedékek által kitiport ösvényen az alattvalók számára rendeltetett hétköznapokat, az évenkénti két hét szabadsággal, amikor önfeledten lehetnek idióták valamilyen céges nyaralóban, az unokáimmal.

Sosem voltam az a térden lovagoltatós nagypapa. Aki feszt a fészbúkon nyomatja az unokák fotóit, Tüncsike pelenkázás közben, Tüncsike a bilin, Norcóka első lépései, Norcóka az oviban. Na nem. Nem és nem.

Talán mert engem sem lovagoltatott a térdén senki, nem öleltek meg, nem mondták, hogy szeretlek, fiam. A testi érintkezés kimerült abban, hogy anyám megnyálazta a zsebkendőjét és azzal törölte le a pofámról a piszkot a villamoson. Apámról meg a gyakori fizikai érintések maradtak emlékül, nadrágszíjjal, fakanállal vagy vasalózsinórral, mikor mi állt épp kézre. Akkor még voltak ezek a jó vastag, gumiszigetelésű, egyik végén porcelán, a másikon bakelit dugasszal ellátott zsinórok, amiket úgy kellett a vasalóba meg a konnektorba dugni.

Sosem lehetett jó, amit csináltam. Ha segítettem kocsit mosni, és leguggoltam a műanyag vödörhöz szivacsot vizezendő, akkor: mi van, fiam, nem hajlik a derekad? Ha derékból cselekedtem, akkor: mi van, nem hajlik a térded?

Hogy nem lettem meleg, s nehezen viselném, ha valaki análisan közeledne hozzám, az nyilván a kora gyerekkorban sérelmemre elkövetett gyakori beöntéseknek köszönhető.

Meg a lázcsillapító kúpoknak. Ezért voltam tavaly először és utoljára, háziorvosi unszolásra – én meg szófogadó vagyok – urológusnál, hát mit mondjak, eget rengető élmény volt. Amikor a doktor úr felhúzta a gumikesztyűjét, és a két asszisztens hölgy jelenlétében figyelmeztetett, hogy ez most kicsit kellemetlen lesz, még nem sejtettem, hogy a doktor úr, enyhén szólva is, eufemisztikusan fogalmazott. Mindezek tetejébe az utcán vettem észre, hogy kis segítőtársai rossz leletet nyomtak az kezembe, nem az enyém volt. Valaki máséval meg mit kezdjen ugye a háziorvosom, aki évek óta hiába próbál beoltani influenza ellen, én makacsul ellenállok. Legfőbb érve az, hogy koromnál és krónikus betegségeimnél fogva nekem ingyen jár. Kösz, nem akarok abba az egy hibaszázalékba kerülni, akik lebénultak az áldástól.

Enyhe terpeszjárásban visszamentem, ám az orvosi segéderők nem találták a számítógépben a nevemre szóló eredményt, így kilátásba helyezték, hogy meg kell ismételni a műveletet. Azt csak én tudtam, hogy erre nem fog sor kerülni. Megvártuk a doktor urat, aki hamar vissza is tért a büféből a kávéjával, s pillanatok alatt kinyomtatta az immár nekem szóló leletet – empatikus egy orvos volt, na.

A hazugságokat már gyerekkoromban is nehezen tűrtem, engem csak egyszer lehetett átverni olyannal, hogy nem fog fájni. Amikor a tejfogam sehogy sem akart kiesni, és mögötte ferdén nőtt a maradandó, cérnát kötöttek kedves szüleim a fogamra, a másik végét meg a konyhaajtó kilincséhez, amit aztán úgy bevágtak, mint a huzat… hát, ne tudd meg, milyen érzés, amikor harmadszorra végül is siker koronázza a házi szájsebészetet. Azóta a fogorvost is kerülöm, ha a számban turkálnak, öklendeznem kell. Egyszer meg is haraptam a doktor bácsi ujját, aztán most ott tartunk, hogy kedves kolléganőm egy beszélgetés közepén megjegyezte, úgy látom, neked is felrobbant a szádban egy kézigránát.

Ott hagytam abba, hogy harminc évig nem csináltam semmit. Úgy értem, semmi érdemlegeset, semmi maradandót, jót vagy szépet, kedvest nekem, csupa közhelyes dolgok történtek, pontosabban estek meg velem, nem nagyon volt beleszólásom a saját sorsomba. Nem mondom, hogy az egész eddigi életem így telt el, mert nagykorúvá válásomat követően, amikor hátat fordítottam a szülői háznak, volt vagy nyolc-tíz évem, ami izgalmasan telt. Ahogy a minap mondta egyik akkori barátnőm a Fekete Macskában, hogy baszki, Zolikám, nekünk azért nagyon szép fiatalságunk volt.

Eddigi életem felét tehát elkúrtam, sőt, ha úgy vesszük, az egészet, mert már nem teljesíthetem be a tehetségem által nekem rendeltetett életutat. Lemaradtam arról, hogy jeles grafikus vagy festő legyek, pedig nagy jövőt jósoltak már az általánosban is neves festőművész tanáraim a képzőművészeti szakkörben, ahová a mára nemzetközi hírűvé lett festő barátom vitt el. Még a tévébe is bekerültem az olvasónaplómba sikerített illusztrációimmal. És nem lett belőlem focista sem, holott a város első ligás csapatának úttörő osztályában jobblábasként ígéretes posztot találtak nekem a másik oldalon. Hiány volt a balszélsőkből, na. Sőt énekes sem lettem, pedig tini koromban egy kemény rockbanda frontembere voltam, nálam nagyobb Mick Jagger epigont nem hordott a föld hátán.

Harminc évet az életem derekán elcsesztem, és ezzel tulajdonképpen az egész odalett, sőt visszamenőlegesen az a pár szép, ifjúkori esztendő is mit ér így, hogy nem teljesedtem ki, nem váltottam be senki elvárását, de főleg nem az önmagammal szembenieket. Ha ugyan voltak ilyenek. Ígéret maradtál, Zoli, de az is minek.

Összeakadtam itt a fészen egy régi szerelmemmel, pont harminc éve szakítottunk, most azonnal rám kattant. Épp elvált a harmadik férjétől, meg egyedül voltam én is, na, lássuk, mire jutunk. Aztán nyolc hónap után ez lett: “Nekem volt egy szép, nyugodt életem, Zoli…szóval takarodj ki belőle”.

De azért van remény az utolsó harmadra.

Csináltam egy kamuoldalt a fészbúkon, kerítettem egy jóképű profilképet. Névjegyem szerint harminchárom éves vagyok és költő. Megismerkedtem egy korban hozzám illő, harmincéves, gyönyörű lánnyal, aki Párizsban él és író, már két könyve is megjelent. A minap közölte, hogy hamarosan Magyarországra látogat, szeretne velem találkozni…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top