You Are Here: Home » Kritikák » Színház » Búcsú az illúzióktól – Beszámoló a szatmárnémeti TranzitFesztről

Búcsú az illúzióktól – Beszámoló a szatmárnémeti TranzitFesztről

Szerencsém volt az utóbbi években figyelemmel követni azokat a rendezvényeket, amelyek a szatmárnémeti színház hétköznapjait színesítették. Ennek egyik lenyomataként például bő fél éve beszámolót közöltem a Vörös Postakocsiban egy miniévadról, amely az Északi Színház magyar és román társulatának néhány fontosabb előadását vonultatta fel. Erdélyben ritkán tapasztaljuk a magyar és román színházi együttesek ilyen mértékű együttműködését. Ezúttal, szeptember 28. és október 7. között hasonló szemléletű eseménnyel rukkolt elő az Északi Színház két tagozata. A korábbi „Sorompók nélkül” elnevezésű fesztiváljuk utódja, a TranzitFeszt, tavaly indult útjára – erről az első TranzitFeszt-ről is írtam ismertetőt. Az idén tehát második kiadását megért, és immár kiérlelt programmal rendelkező, az évadot bevezető TranzitFeszt a két fiatal művészeti vezető, Bessenyei Gedő István és Ovidiu Caița közös válogatását tükrözi. (Érdekesség, hogy az ugyanilyen struktúrájú marosvásárhelyi színházhoz hasonlóan, a két társulatvezető fölé rendelt, közös vezérigazgató a szatmárnémeti színházban is magyar ajkú: míg a marosvásárhelyi színházat Gáspárik Attila vezeti, a szatmárnémeti közös intézményt Nagy Orbán. Szintén színész.)

A korábbi szatmári fesztiválokhoz hasonlóan a mostani is be volt csomagolva a város miliőjébe. A szépen felújított és 2016-ban átadott színházépület körüli bonyodalmak mára már lecsengtek. (Beszámolóm az akkori ünnepélyes és sok felvonásos évadkezdésről itt.) Túl vagyunk már a fél évvel ezelőtti miniévad során tett városi sétán is, melynek során megszemlélhettük a több mint száz éves római katolikus székesegyházat, a református „láncos templom”-ot, a zsinagógát, a tűzoltótornyot és a méltatlanul a rothadásnak átengedett Pannónia (később Dacia) szállóként is ismert egykori szecessziós műremeket.

Ám a fesztiválon játszott előadások nem erre, a patinás régmúltra helyezték a hangsúlyt. Többnyire inkább a román kommunista párt regnálásának időszakát választották témájukul. Így most, az ősz beálltával, a város is mintha a kommunista múlt építészetben is bekövetkezett leképeződéseit hozta volna némileg közelebb hozzánk. Meg kell hagyni, a két éve látott Visky András-rendezésnek (a szerző a saját darabját rendezte) is volt némi korrodálódott vasbeton-szaga, akárcsak a Dej-, majd a későbbi Ceaușescu-rendszernek. De ez nem véletlen. Főleg most, hogy az ígéretek ellenére is, ez maradt a város szaga is egyben. A szecessziós múltat visszaállító renoválásokra még, mint látszik, várni kell. Mint ahogy arra is, hogy a beígért régi városközponti tér is átalakítva legyen. Ez hangsúlyozottan nem az új városközpontot jelenti, amit a kommunisták az egykori zsidó negyedre húztak fel. Azon változtatni nagyon nem lehet. Otromba panelközhely, melyen látható, hogy a megalománia szülte. Mellesleg érezni azt is, hogy nem véletlenül dolgozott itt a kommunizmusban több száz betonkeverő. Egyelőre maradt a szürkeség. Különösebb közbiztonság-érzete sincs itt az embernek. Mint ahogy Visky Pornó – a feleségem története című darabjának idején sem igen lehetett. A gyér forgalmú utcán mondhatni több a csapatba verődött, gyanús arcú elem, mint a békés járókelő vagy akár a rendőr. Nem szoktam hiányolni őket, de itt feltűnően nincsenek.

Az idelátogató úgy látja tehát, hogy Szatmárnémetiben megvan a lehetőség, a szép és élhető város képe. De az is, ami mostanság talán inkább jellemzi: hogy szellemvárosként süllyedjen el. A szürkeség is az örökség része, ami nem az elhessegethető félmúlt, hanem az aktuális jelen is egyben. A város román főtereként is emlegetett panelborzadály egyben egy gigantikus színházteremmel is rendelkező művelődési központnak ad otthont. Ezt Szakszervezetek Művelődési Házaként is emlegeti a hivatalosság szavait átvevő folklór. Ettől kőhajításnyira helyezkedik el a város kommunista szimbólumaként is emlegetett, állítólag román juhászra hajazó furcsa panelház is, a polgármesteri hivatal. Kiüresedett megalománia és a megörökölt lepukkantság. Ez az a miliő, ami segít az idei fesztiválon abban, hogy a színházból kijövet ne érjen hamar véget a beléd ivódott előadás.

Míg a 2016-os, a rendbe hozott színházépületet is ünneplő évadkezdet a Láng Zsolt-féle Bartók zongorájával idézte meg a távolabbi múltat, majd a Pornóa feleségem történeté-vel a félmúltat, most a Nagybányai Városi Színház előadása volt a színházak együttműködését is fémjelző fesztiválon az első mozzanat. A Kék. Sárga. Piros című előadásról azonban szinte semmit nem tudtam meg. Ugyanis a román trikolór színeivel is üzenő címen kívül nem volt ’ejsze’ az előadáshoz semmiféle fordítás. Talán ezért is (de ki tudja) a kezdő előadás félházzal ment csupán, és, mint az az előadás előtti sutymorgásból is kisejlett, ez a félház lehetett a román.

Kék. Sárga. Piros. – Czinzel László fotója

Nem így a második előadás. Ami viszont mindkét felet bevonzotta, és a köznyelv szerint „a román főtéren” lévő kultúrházat teljesen megtöltötte közönséggel. A Székely Csaba által írt MaRó magyarokat és románokat egyszerre nevettet, bár némi elcsúszással, mert a humoros élethelyzeteken szívből mindig a közönségnek csak az egyik fele nevet. A másik olykor inkább kínosan vihog, vagy pisolyog. Majd fordítva. Székely ügyel az arányokra, a közönség egyik felének sem kedvez. Kíméletlen és igazságos is egyben. A poénok főként Romániába valók. A kellékek nagy vitézeket, komoly hazafiakat idéző stencilek. Ezeket pedig sok ízben úgy világítják meg, hogy a háttér vásznára arcképeket vetítenek. Kossuth, Avram Iancu, Mátyás, Vitéz Mihály. Közös történelem, más-más megítélésekkel. Bár szerintem egy átlag magyarországinak fogalma sincs róla, ki lehet az az Avram Iancu, és a Paprika Jancsi-szerű Vitéz Lászlóra gondol, mikor meghallja, hogy Vitéz Mihály (Mihail Viteazul). De ezt most hagyjuk. A történetek mindenesetre a térségbe valók, és ebben a közegben tűrhetően működnek.

Czinzel László fotója

Hiába is próbálja egyetemessé tenni a Yorick Stúdió előadása a helyzeteket, áttenni mondjuk a belgákra és svájciakra az egyik szkeccset, épp ennek kudarca lesz a humor forrása. Talán a katalán—spanyol párhuzam hozhatna némi univerzálisat az egyik szituációba, de még az sem. Itt a székely—román ellentét van kiélezve és görbe tükrökkel a közönségre vetítve. A poénok nem rosszak, de mégis, talán sajnos, regionálissá vannak véve. Székely célja, kissé erőltetetten, inkább a békítés szándéka, mintsem hogy példának okáért a Monty Python történelem- és társadalomkritikus abszurd vonalát kövesse. Önreflexiókra való ösztönzése néha inkább kínos, mint nevettető. Érdekes módon ez nem egyedi eset. Bár az előadás a témája miatt divatos és aktuális is egyben, ám nem teljesen egyedi: akadnak még ehhez hasonló, egyszerre két nyelven játszott előadások az erdélyi közegben. Ilyen a másik marosvásárhelyi színházban (a kőszínházban), koprodukcióban létrehozott, Kincses Réka és Alina Nelega által írt és rendezett Double Bind. Vagy a több feldolgozást is megért, a fesztiválon az aradiaktól látott és rájuk átírt A mi városunk is. A MaRó azonban ezekhez képest sokkal inkább maró gúnnyal figurázza ki a magyar—román ellentétet, avagy ragadja meg a nacionalista látásmódot, vagy legalábbis az abban észrevehető kettős vakságot, vagy ha tetszik, elhomályosult bizonytalanságot hozó kettőslátást. Székely szkeccsei ezen a (nyelv)határon belül maradnak. A nyelvek keveredésével is próbálja összehúzni a szétcincáltat. Mert alapvetően nyelvi kérdésként is kezeli ezeket a történelmivé vált problémákat. Elvégre „a város olyan nemzetiségű, ahogyan a boltban a kenyeret veszed”, mondta Király László a Gulyás Gyula által róla készített portréfilmben. Ezt Erdélyben komolyan is veszed. Erről még ma is sokat cikkeznek. Mi több, Székelynek is kitűnő elősztori ez az egyik ziccerhez. Ám, aki nem itt él, az ebből ki lesz rekesztve. Teljesen érthető tehát, hogy a MaRó miért működik viszonylag jól és marad meg Erdélyben. Ide lett teremtve.

A nyitónap harmadik előadása, az Alice, hozta is a Bocsárdi-féle „csoda- és tükörország”-tól elvártakat, meg nem is. Számomra a legmegdöbbentőbb a rendező főszereplő-választása volt. Korodi Janka játéka és színpadi jelenléte (vagy jelen nem léte) Görbe Nóra legrosszabb pillanatait juttatta ugyanis eszembe. Mondható az is, hogy mind mozgásban, mind mimikálisan az előadásban játszó majd minden színész túltett rajta, még annak ellenére is, hogy közülük sokan vagy egy tonna arcfesték mögé voltak eldugva vagy egyenesen valami állatmaszk (nyúl, őz, galamb) alatt játszottak. Persze elképzelhető, hogy a koncepció szerint ez volt a feladat: „Te légy a legcivilebb!” Mert akkor Korodi tökélyre vitte a szerepet. Más kérdés, hogy ez az előadásmód nekem nem tetszett.

Czinzel László fotója

Tudom, hogy Korodi Janka nemrég kiérdemelte a magyarországi kritikusok debütdíját, ami sejthetővé teszi, hogy a kollégák valami egészen mást láthattak, mint ami a szatmári közönségnek vagy nekem jutott. Esetleg az történhetett, hogy ez a díj egy határon túlinak már rég kijárt, és a javarészt Pestre koncentráló szakma pedig zavarban volt abban, mely pályakezdőnek is adja ezt most át. (Mellesleg Korodi ezt megosztva kapta Sodró Elizával, aki jelenleg Budapesten a Radnótiban játszik.) Ahogy látom, a céh tagjainak zöme az erdélyi színházak művészetébe épp csak belekapott. Kár, hogy csak most. Mert Bocsárdinak is voltak már jobb rendezései, és színésznőtől is láttunk már jobb alakítást. (Gondoljunk itt megint Bocsárdi Lászlóra, illetve a nemrégiben bemutatott Liliomára, de leginkább gondoljunk a Julit játszó Vass Zsuzsannára. Bár tegyem hozzá, Kisvárdán, a határon túli színházak legrangosabb találkozóján őt is jutalmazták.) Mindenesetre örülök, hogy az elismerések osztásánál a határon túliakra is került némi figyelem, még ha megvan az esélye annak is, hogy Korodi esetében ez egy elbambult pillanat lehetett éppen. De ki tudja? Bocsárdiról tudnivaló, hogy hajlandó menet közben is (általában előnyére) átszerkeszteni egy előadást. Nem zárom ki, hogy most is valami ilyesfajta művelet zajlik. Jelen volt. A technikusok mellől élte át az előadást.

Tegyem hozzá, neki is jó mozzanat lehetett a díjkiosztás, hiszen az Alice kapta meg a kritikusoktól a legjobb jelmeznek és a legjobb zenének járó elismerést is. Erről annyit, hogy Kiss Zsuzsanna ezeregy ötlete újabb és újabb meglepetésként hengerelt le – nehéz sorrendbe állítanom, hogy hol helyezkedik el a mobiltelefonokból álló szoknya, a tojástartó-és-táska ötvözet és a zenészek cicomája a számegyenesen. Kiss Zsuzsanna nevével remélhetőleg eztán is számolni kell. A zenészek, az általam amúgy is kedvelt sZempöl Offchestra tagjai pedig egyre jobban fejlődnek, mit lehet tagadni? Az előadás szerves részét képezik. Végig a színpadon vannak. Mi több, nem csak az előadás hangulatát hivatottak megfesteni zajaikkal, zenéjükkel, hanem az előadást tarkító improvizációs gyakorlatokban is topon kell lenniük. Ezt meg is teszik. (Itt talán csupán az érdekesség miatt kiemelném, hogy a zenekart Bocsárdi Magor, a rendező fia vezeti. De nem vagyok benne biztos, hogy ez a pontos kifejezés. Mert a zenekar egyenrangú és karizmatikus tagokból állhat, legalábbis ez az, amit színpadi összjáték sugall.) Joggal jár nekik is az elismerés. Nem így annak, aki a háttérvetítést összerakta. A Bocsárdira jellemző minimáldíszlet felöltöztetése ugyanis a szememben ezúttal kudarctörténet. Mintha nem ezt szánták volna ide. Szinte biztos vagyok benne, hogy az egyszerű formák vetítője eredetileg valami sokkal jobbat akart. Mert ha ebben keresi a néző a mögöttes értelmet, félő, csalódni fog. Maximum azt érzékeli, hogy most válnak el az előadáson belüli etapok. A vetítés során nem tolul fel semmi mesevilágot erősítő különösebb látványvilág, holott ennek indokoltságához ebben az esetben nem férhet sok kétség.

Az Alice-történetek kapcsán szinte mindig feltevődik a kérdés, hogy a Lewis Carroll szépírói álnéven alkotó Charles Lutwidge Dodgson oxfordi matematikus és nem mellesleg anglikán pap élt-e tudattágító szerekkel, vagy csupán széles spektrumú gondolkodása szoktatta meg vele a szokatlant és kényszerítette egy egyedi univerzum megteremtésére. Az azonban bizonyos, hogy már számos feldolgozást láttam, ami túl is próbált licitálni az eredeti művön, illetve mesteren. (Az egyik ilyen a hasonló címen futó, a szürreális és abszurd hátteret maximálisan kiaknázó drogáztatta szexfilm volt a hetvenes évekből. Az durva volt.) Azonban az efféle szürreális világ szabados megragadására eddig nem igazán találtam jól működő erdélyi magyar előadást. Most is, ezen az Alice-en is érződik némi népmeséből táplálkozó visszafogottság. Mintha az erdélyi színházban nem működne igazán a mágikus realizmus vagy szürrealitás. (Egyes román rendezői látásmódokat – Afrim, Purcărete – kivéve.) Ugyanígy az angol horror-hagyományokat is mintha nehezen emelné be munkájába a világnak ebben a szegletében szocializálódott szellemi munkás. Kivéve persze a Drakula-irányt.

De mit akarhat Bocsárdi mondani a mának az Alice-történettel? Azon nehéz tovalendülni, hogy ez egy kifordított történet lehet. Alice-ra sem jellemző a kislányos rácsodálkozás, és, hogy éljek a népi kifejezéssel, a nyúlról is le van kapva a kabát. (A méltatlanul kiaknázatlan tehetségű Rácz Endre alakítása.) Ugyanakkor mégsem éltem meg a történet teljesen kifordított mivoltát. Ha pedig az egyén első találkozásait igyekszik feltérképezni a transzcendenssel, akkor nyilván az álomvilág hiteles megteremtése lenne a cél. Az biztos, hogy Alice abszurd idegenekkel találkozik, és úgy igyekszik felmérni saját magát. Érdekes persze, ahogy ezek az idegenek tekintenek őrá. No és az, ahogy Alice majd kényszer alatt igyekszik kigyomlálni immáron sajátjának érzett álomvilágát, illetve annak teljes apparátusát. Kérdés, hogy egy ilyen lépéssel mennyiben szünteti meg saját magát. A rendezőnek nehéz elérnie a nézőnek Alice-szel való azonosulását, és részlegesen sikerül csak megteremtenie azt a miliőt is, hogy a közönség ne csak egy elvarázsolt kastélyban érezze magát. Ha a háttérrel jobban bánnának, talán elérhetnének valami, Jodorowskyval, Makavejevvel vagy Paradzsanovval rokonítható hatást, ami valószínűleg kontextusba hozná az előadást. De így Alice megmarad magányos idegennek, aki most a szatmári szélfútta szürkeségben, nem találva a helyét, kóvályog tova. Nekem is majdnem ennyi jutott a színházból a kommunista remekműbe, az Aurora Szállóba tartva, de akkor szembe jött pár furcsa alak, hogy túl bátran elkérje a telefonomat, így sikerült tovább élnem az abszurditást.

A keddi napra be volt harangozva az Occident Express, és mivel Udvarhelyen tavaly egy fesztiválon egy asztalhoz keveredtünk, már csak a szolid sörözés okán is felkeltette az érdeklődésem a szerző, Matei Vișniec. A Franciaországban élő és alkotó ’87-es emigráns író az abszurd egyik megújítója. Patkó Éva fordításában öt drámáját adta ki a kolozsvári Koinónia kiadó, a kötet címe III. Richárd betiltva. A címadó darab egyébiránt remekműnek hatott, mikor is felolvasószínházi keretek között élhettem át azt a szatmári MAFESZT-en, vásárhelyi színis egyetemi hallgatók előadásában. (Beszámolóm az erdélyi színházi egyesület fesztiváljáról itt.) Az Occident Express azonban sajnos még nem volt elérhető magyar fordításban, ezért nagy elánnal vártam, hogy a chicagói Trap Door Theatre előadásához milyen magyar feliratot mellékelnek. (Értjük. Egy román anyanyelvű, franciául publikáló szerző műve egy Egyesült Államok-beli színház angol nyelvű előadásában, magyar felirattal.) Kíváncsi voltam. Na, de ez sem jött be. Mert a technikusok feliratnak berakták a magyar helyett a nem különben ékes román nyelvet. Bizonyára mert mindenki ért románul Szatmáron. Engem kivéve! Pedig magyar feliratnak léteznie kell, hiszen a rendezőt Szabó K. Istvánnak hívják, és a produkció nemrég futott Budapesten. Kötve hiszem, hogy az ottani közönség kenné-vágná a románt, habár angolul biztos értenek. Így, az angolomat elővarázsolva igyekeztem magam is élvezni az előadást, ami profi volt, és sziporkázó. Díszletét tekintve egyszerű, és mégis nagyon igényes. A színjátszáson érződött talán a leginkább, hogy mennyire más képzési formából érkezett, mint a mieink. No és persze a színészek arcán, hogy viselőjük nem feltétlenül rendelkezik kelet-európai felmenőkkel. Már csak ezekért sem  úgy jött ki a néző a művelődési házból, hogy a nagy kelet-európaiság meggörnyessze.

Occidental express. Czinzel László fotója

Nem így Szabó K. István debreceni rendezéséről, mely ugye a Csokonai Nemzeti Színház vendégelőadásaként volt Szatmáron megtekinthető. A Visky András családtörténetének másik epizódját bemutató, a korábbi feleség-elbeszélés után az anya figuráját középpontba állító Júlia – párbeszéd a szerelemről, a korábbihoz hasonlóan, monodráma. A címszerepet játszó Ráckevei Anna egymaga viseli az előadás terhét. A díszlet puritán, mint a Duna-delta kietlen vidéke vagy a Gulág. Néhány fényváltás az, amely tehermentesíti a színésznőt igénybe vevő feladata során. Azt, hogy a Visky család története mennyire tarthat igényt a közérdeklődésre, nem tudom, de tény, hogy Esterházynak is volt Javított kiadása és azt megelőzően egy Harmonia Caelestise. Éppen nem elképzelhetetlen, de nem is valószínű, hogy közkeletűvé lehetne varázsolni Visky András rokonainak történetét, bár lehet, hogy megbúvik a sorok közt az az erdélyi sors, amit csak erdélyi érthet igazán. Ráckevei mindenesetre mindent megtesz, hogy hitelesen idézze meg a szerző édesanyját. Ilyenkor a két színjátszó-tér közt baktatva el is töpreng az ember, hogy mi mindenben lehet más Szabó K. Istvánnak megrendezni két ennyire eltérő előadást.

Júlia – párbeszéd a szerelemről. Czinzel László fotója

Sajnos a kolozsvári Reactor Színházi Műhely előadásával nem is próbálkoztam, mert ott még csak meg sem ígérték a magyar fordítást. Mondjuk, így nem ért csalódás. Bár azért kissé elkámpicsorodtam a hír hallatán, hiszen azt tudtam, hogy fiatal színészek, forogva a szerepeken, a saját nagyszüleiket is eljátsszák, mi több, párbeszédbe keverednek velük. Miközben végigfut a történet a kommunisták Romániáján. Ehhez passzolhatott volna igazán egy esti séta a korábban már érzékletesen leírt városon át. De ezt az élményt sajnos megint elvette előlem a nyelvi korlát. (Jelzem, hogy kirekesztettségem a hasonló rendezvényeken szokásos angol felirat vagy egy magyar szinkrontolmács is feloldaná…).

Mártírok. Czinzel László fotója

Marius von Mayenburg Mártírok című darabját Keresztes Attila vitte színre a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban. A vélhetően ösztönösen történt darabválasztás aktualitásához nem fér kétség. Bámulatos dolgok történtek az előadás után, a kultúrház előtti téren. De pont ez az ösztönösség, ami érződik Keresztes utóbbi rendezésein. Most is azt érzi a néző, hogy mintha színis egyetemisták próbájára nyitotta volna rá a színpad ajtaját. Így Gyergyószentmiklós próbált színészei is éppen csak átcsúsznak ezúttal a rostán. Még Máthé Annamária is, akinek nem egyszer köszönhettem meghitt kapcsolódást a színpadon látottakkal, hamisnak hat néha, a kulcsszereplő, Roth tanárnő szerepében. Ennek ellenére mondhatni ő volt a legjobb. Illetve Fodor Alain Leonard oldotta meg hihetően a feladatát. De ő is csak azért, mert kívül maradt a játéktérben tapasztalható erőltetett egység kalodáján. Ezt bizonyítja az is, hogy az utolsó (pedig halálos) jelenete körüli reakciók a többi szereplő részéről teljesen elmaradtak. Így sajnos vele egy elbagatellizálódott katarzist élhettünk csak némi félmosollyal át. Már persze ha a néző eljutott addig, hogy hajlamos legyen ezt megérni. Elvégre az odáig vezető út elég göröngyösre sikerült. Kezdve azzal az ötlettel, hogy a színészekkel sötét kontaktlencsét viseltettek. Ez feltételezhetően a gonosz lakozásának pontos címét volt hivatott elmaszatolni, vagy akár az antik kultúra ránk maradt torzószerű szobrai felé tisztelgett. Azok felé, melyek a politeizmusra emlékeztetnek, azokra, melyek alkotói még látták megvetve a kultúra melegágyát, azokra, amelyek vak jósként maradtak ránk, mivel az idő már rég lemosta róluk a lélek tükrének a mázát. Ez a fajta ábrázolásmód nem lett volna elvetendő, de igazából nem működött jól. Mert így a színészek arcberendezésüktől függően vagy gombszemű kisemlősre hajaztak, vagy egyszerűen csak úgy festettek, mint egy diszkóban beekizett szakmunkás. Az istennek sem lehetett érezni rajtuk az ördög megrontását. Kivéve Gedő Zsoltot, de neki a szerepe is valami ilyesmit kínált. Ami nem kínált neki sok lehetőséget: a tér, hogy megmutathassa figurájának félelmetes fanatizmusát. Kora és fizikai állapota lehetővé tette számára az összetolt asztalok alatti és fölötti ugrabugrálást, de ez nem hozta be az általa megformált tinédzser lelkének és gondolatainak zavartságát. Mellesleg a tér minden különösebb változás nélkül volt akár uszoda, akár lakásbelső vagy osztályterem. Talán némileg segített a szereplők térben való elképzelésében az, hogy a fellógatott több száz neoncsőből éppen hány égett rendesen, de ennyi. A többi a néző egyéni megvilágosodására bízatott. Persze meg lehet említeni, hogy német szerző németes műve akár megkövetelheti a német színjátszás újabb hagyományaira való támaszkodást. De mégsem került közel hozzám. Pedig a történet igenis közel hozható. Nem beszélvén arról, hogy készült már a darabból számos előadás, többek között a Katonában is, és persze egy film is, Kirill Serebrennikov rendezésében. Megjegyzem, külön érdekes Putyin mostani Oroszországában játszatni a történetet, hiszen tudunk ott is az ortodox egyház befolyásának fontosságáról. Merthogy a darabban ugye szóba kerül az egyházi tanítás és az állami oktatás összefonódása, azaz bibliai teremtéstörténet kontra darwini evolúció, a megtartóztatás avagy a szexuális szabadság kérdése, és persze felmerül a homoszexualitás, és ezen ütközések örvén az antiszemitizmus és a zsidó hatalomakarás is. Szóval maga a darab igen érdekes és mondhatni köznapi témákhoz piszkál hozzá. Mayenburg drámája elismert, azonban nem lehet könnyű feladat színpadra vinni úgy, hogy a befogadó ne érezze idegenszerűségét vagy koholtságát. Az is könnyen meglehet, hogy a szöveg nehezen magyarítható. Ám ahogy elhagytam a nézőteret és kijöttem a Szakszervezetek Művelődési Házából, kisebb tömeg állt velem szemben a kijáratnál, és a nekem háttal álló szónok kihangosított agitálását hallgatta. Mint már leírtam, mindenhol panel, és egy nagy szürke tér, ahol annak idején még a Kárpátok géniusza is szónokolt. Tehát a díszlet ugyanaz. A nyelv ugyanaz. A retorika, mint megtudtam, szintén nagyon hasonló. A szónok mellett pedig az elöljáróság és az ortodoxia volt, ami felsorakozott. A téma mellbevágóan az előadás folytatásaként hatott. Miszerint a román törvénykezésben a családról szóló passzus meghatározása merre irányuljon. A felforgató liberális eszméknek engedve például a melegek is házasságot köthessenek egymással, vagy az egyház tanításainak megfelelően a család felelőssége háruljon csak inkább egy nőre és egy férfire inkább. Hogy pont ekkor és ide gyűlt a tömeg, annak oka nem lehetett más, mint a véletlen. Ugyanaz, amelyik okozta az ősrobbanást. De ennek boncolgatásába nem megyek bele, mert így még mindig folytatódna a fejemben az előadás.

Ezután megint egy Székely Csaba-darab következett, az első, a BBC pályázatára beadott és megnyert rádiójáték szövege nyomán. A Szeretik a banánt, elvtársak? szintén a kommunista diktatúra panelrengetegét használja képzeletbeli háttérként. A kommunista múlt felgöngyölítése egy gyermeteg fiatalember perspektíváján átszitálva. Pechemre ez is románul ment. Kár, mert szeretem a kissé dilisre vett figura monologizálását, mi több, én azok közé tartoztam, akikre frissen hatott a korábbi, Sebestyén Aba-féle alakítás. Most azonban így kénytelen voltam kihagyni Alin Stanciu játékát, pedig az előadás, mint hallottam, dramaturgiailag kissé eltért attól, amit jó néhány éve Sebestyén szerepeltetésével Sorin Militaru rendezett a Yorickban. Itt most rendező a Székely Csaba-darabokra az utóbbi időkben rájáró Ándi Gherghe volt. Ő rendezte az ezen a fesztiválon is bemutatott MaRót, és ő jegyzi a már botrányos hírnek örvendő legfrissebben bemutatott Székely-darabot is, melynek címe a román nemzeti hős után Vitéz Mihály lett. (Amit immár közös alternatív társulatuk, a szintén marosvásárhelyi 3G keretében játszanak.)

Szeretik a banánt, elvtársak? Czinzel László fotója.

A Mártírokra rímelően Frenák Pál az M Studióval közösen létrehozott előadásának díszlete szintén egy fürdőmedence. És ahol legalábbis képzeletbeli víz van, ott fuldokolni és süllyedni is éppúgy lehet, mint a felszínen maradni, kapálózni, vagy a vízen járni. A To_R Frenákhoz hűen használja ki az örvénylést, és így a spirálszerű mozgásrendszerben rejlő szimbolikát. Mesterien összehangolt, gyors és akrobatikus mozgásnyelv az övék. Néhol víz nélküli szinkronúszásra emlékeztetnek, néhol pedig kitörve a medence biztonságosnak tűnő keretei közül, a megcsúszás veszélyeivel játszanak a táncosok. Ennek egy továbbgondolt eleme Orbán Levente tolószékes karaktere, aki nem csak a kerekesszék segítségével hoz be különös hatást a produkcióba, hanem még egy Roy Orbison-számot is elimitál mozgás közben. Gáll Katalin, Nagy Eszter, Polgár Emília, Deák Zoltán, Szekrényes László, Veres Nagy Attila és nem utolsósorban Orbán Levente összehangolt mozgásban megfogalmazódó előadása elvarázsolta és egybeolvasztotta a színpaddal a nézőteret. Igazán élvezetes volt érezni a suhanás svungját, mint ahogy a közreműködők nem voltak restek kihasználni a felfújható műanyag medence faláról való visszapattanást is. A jelmezek kiemelten más dimenzióban, másként ellenálló közegben, mintegy anyagukat meghazudtolva érvényesültek. Mint ahogy Gryllus Ábris zenei mutációi is sokat hozzáadtak az összkép egységéhez és a sepsiszentgyörgyi előadás sikeréhez.

A kaposvári Csiky Gergely Színház előadása, a Helló, náci! egy elsősorban oktatási céllal készült darabra épül, amelynek szerzője nem ismeretes. Állítólag félt a darab okozta botránytól. Felesleges volt. A botrány elmaradt. Eredetileg persze egy volt NDK-s városkában zajlana a lengyel és a neonáci figura összeverekedése, majd az előzetes letartóztatásban történő eszmecseréje. A koordinátor a kisváros unott rendőre. A kaposváriak színesítették és aktualizálták a darabot, így az előadás a magyarországi közeghez közelebb került, és a lengyel bevándorló-történetből egy migráns-történet kerekedett. Legalábbis nem a „bevándorló” szót járatták be a színészek. Érdekes, hogy a tantermi színpadképéért felelős Fándly Csaba és Szalai József ki van emelve a beharangozókban. Nem láttam semmi érdekeset, ami ezt különösebben indokolta volna, hacsak nem arról van szó, hogy a színpadon látható egyetlen, fémből készült elemet a rendező, Fándly Csaba némi segítséggel maga kopácsolta össze. Mindenesetre már ő is volt Nagymama-díjas (a díjat Molnár Piroska alapította, és kaposvári fiatal tehetségek kaphatják), akárcsak a ’neonáci’ szerepkörben erősnek mutatkozó Mohácsi Norbert. Ezt azért emelem ki, mert egy idő után szerepet cserélnek Benedek Dániellel, aki nem tud hihetőbb neonáci lenni, mint ahogy Mohácsi sem tud könnyedén átficcenni az inverz oldal megtestesítőjévé. Kalmár Tamás rendőre kellemesen erélytelen, így nyilván ő lesz a legszimpatikusabb figura az uszkve hetven percben. Nem mintha mérget vennék rá, hogy eztán minden iskolás be akarna állni rendőrnek. Nem beszélve arról, hogy kíváncsi lennék, a lányokat hogyan érinti meg ez a történet, az azonosulásból némileg ki vannak ugye rekesztve. Bár lehet, hogy némelyeket kárpótol a fiatal férfiszínészekből áradó bűvölet. Mellesleg szükség van ilyen előadásokra, a németek ebben élveznek is némi elsőbbséget. Filmművészetük is bővelkedik a jelenbe helyezett szembenézés-történetekben. Gondoljunk csak A hullámra (Die Welle), vagy A kísérletre (Das Experiment). De bátran ide sorolható még a Nézd, ki van itt (Er ist wieder da), amiből szintén egy jó film készült, mi több, volt szerencsém megtekinteni a marosvásárhelyi színház színrevitelében is, Bíró József főszereplésével. Jó volt látni, ahogy egymaga elbírja a hátán az egész előadást.

Helló, náci! Czinzel László fotója.

Az Eugen Ionesco Színház, Chișinăuból, magyarul Kisjenőből, ha tetszik, Kisinyovból érkezett, Románia keleti határának túloldaláról, Moldovából. Itt volt persze felirat, talán mert még a szatmári román sem érthet mindent tisztán, mert hiába, Románia egy ideje (épp száz éve) egy jókora ország, és még így is vannak határon túli románjai is. Érdekes módon a moldávok egy bolgár írónő darabjában találták meg a lelkükhöz és jelen problémáikhoz talán legközelebb álló előadást. A Novemberi hőség két generáció történetén keresztül meséli el az álmos kisvárosból való elvágyódás problematikáját. Feltételezhető, hogy ez a kérdés messzemenően áthatja a mostani Chișinăuban lakók mindennapjait.

Novemberi hőség. Czinzel László fotója.

A George Stefan által jegyzett Erdélyi mese egy magyar—román vegyescsalád történetén keresztül vezeti le a kommunista múlt sokféle relációját. George Stefan marosvásárhelyi, és ezzel a névvel magáénak mondhat bármely identitást, ha akarja, még a német költőhöz is (név)rokoníthatja magát, de akár lehet magyar is, akinek a nevét románosították a kommunisták. Erdélyben és a Partiumban ezért is lett módfelett gyakori abban az időben az Attila és az Árpád név, mert annak nem találták a hatalom emberei a román változatát. Az Erdélyi mese visszakalauzolta a fesztivál közönségét oda, ahol már jártunk az eddigi előadások során: a kommunista Romániába. Jelzem, hogy Vásárhely közegének is ugyanúgy betett a kommunista félmúlt, mint ahogy elintézte Szatmárt, és építészetileg most ott is azon törik a fejüket, hogyan lehetne kipofozni a belvárost, hogy ne legyen annyira a kommunista esztétika ízlése szerint való, azaz a főtér ne legyen már annyira ocsmány. Ha George Stefan indíttatását csak találgatni tudjuk, abban azért már biztosak lehetünk, hogy a már említett Ándi Gherghe rendező bele tudta érezni a történetbe saját „kevert” identitását. A magyar érzelmű apa, vagyis Kocsis Gyula komor, az élet viszontagságai alatt megtornyadt figurája tetszett: története, hogy ír egy mesekönyvet, a mese áthallásosságát pedig nehezményezi a román szekus tiszt. (Richard Balint dicséretet érdemlő megformálásában – a színész nevét nem elemzem. Találhatunk hasonló eredőjű magyarázatokat az előadásban, bőven.) Kihallgatás, zsarolás, az asszonytól való elválasztás, börtön, majd szabadulás, ellehetetlenítés, rendszerváltás és szembenézés. Nem először láttunk ilyet. Mondhatnánk azt is, hogy szokásos romániai családregény. Azzal a különbséggel, hogy itt a „román kommunizmus” (a terminológia használatának jobb híján helyességét Lucian Boia történész erősítette meg bennem) egyedi nacionalista beállítódásán hajlik meg a történet. A két férfi ellentéte által nem csak az esetleges demokratát ütközteti az előadás az esetleges kommunistával, hanem a magyart is a románnal. Azaz ellentétük nem pusztán ideológiai, mint talán inkább etnikai probléma. Erre a duzzogásra tör rá a fiatalok idealizmusa, mely nem hagy teret az ősök gyűlölködésének, és egybeköti a nemzeteket, egy házasság és egy gyerek erejéig mindenképpen. Kapunk némi képet a rendszerváltás szégyenéről, a marosvásárhelyi fekete márciusról, mikor egymásnak uszították az erdélyi magyar és román népet. (Aki nem tudná, ennek következményeként alakult újra a megszüntetett Securitate, ha tetszik, SRI álnév mögé bújva.) Innentől pedig a gyerek, illetve a gyerekek identitása lesz majd érdekes. Az Erdélyi mesét annak ellenére, hogy mondhatni ismerősen csengett a története, mégis mélynek és profinak éreztem. Mi több, aktualitásához hozzátartozik, hogy a pécsi születésű Pitz Melinda a szerepében a saját történetét is kamatoztatja, hiszen a Nagyváradra szerződött színésznő férje Ciuciu Ciprian román színész a Mária Királyné Színházból (ő szintén játszott az előadásban), és médiatéma az önerőből, közös munkával épülő ökoházuk, mely akár a nemzetek közötti kibékülés szimbólumaként is felfogható.

A mi kis városunk a Ioan Slavici Klasszikus Színház vendégjátéka, akik a Thorton Wilder-művet, ami egyébként is egyfajta franchise-darabbá nőtte ki magát, most Arad városára írták rá. Az előadás során régi interjúk és fényképek is előkerülnek. Többek között az első nőről, aki Aradon a harmincas években autót vezethetett. Az előadást már láttam, engem nem nyűgözött le akkor sem. De érzelmileg, mint láttam, a gesztus, hogy nem azon vannak Aradon, hogy a felejtés vermébe hányják az egykori várostörténelmet, nagyon meghatotta a határon túli közönséget. Éppen akkoriban, pár hónapja tiltakoztak a magyar közösségbeliek, hogy a Kolozsváron kirakott plakátokról, melyeken a száz évvel ezelőtt lefotózott helyi nevezetes épületek szerepeltek, a szervezők egyszerűen lesatírozták az akkori város nyelvén, azaz magyarul kiírt cégneveket. A történet vége az lett, hogy a próbálkozók bocsánatot kértek, és azzal indokolták cselekedetüket, hogy ez csak a véletlen műve lehetett. De az abszurditáson Erdélyben már senki nem lepődik meg. Hiszen itt már oly törvények is le lettek fektetve – írók és irodalmárok, figyelem –, hogy ha könyvet írsz a sitten, azonnal akár a felére csökkentik a börtönbüntetésed.

A mi városunk. Czinzel László fotója.

A NEXT, Dabóczi Dávid rendező-koerográfus némileg saját magára írt mozgásszínháza közel sem húzott be annyira, mint Frenákék medencés perfomansza. Szemléletes módon érthető volt, de némileg kliséáztatta. Deák Orsolya és Szabó Franciska mozgása szuggesztívebben vonta magára a nézők figyelmét, legalábbis a mozgolódásokból, hogy elkapjanak minden momentumot, úgy láttam. Bár annyit meg kell hogy adjak, lehet, hogy egy igazi stúdiótérben jobban érvényesült volna a rendezői akarat. Tegyük hozzá azt is, hogy a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat egy fiatal csapat, bizonyára van még a tarsolyukban számos más ötlet, amivel bizonyíthatnak.

Next. Czinzel László fotója.

Az Illegitim talán az egyik leggazdagabb erdélyi társulat produkciója. Mert hacsak nem a gyártó cég szponzorálta a projektet, akkor meg kell jegyeznem, hogy erdélyi színház minden bizonnyal csak ritkán engedheti meg magának, hogy ennyire feleslegesen sokat invesztáljon egy ilyen kísérletbe, mint a kolozsvári. Nem állok semmilyen technikai fejlődés útjába, messze nem tartozom azok közé, akik kapával támadnak rá a gépre. De a több százezres tételre rúgó VR szemüveg és a bele való telefon (megszorozva a nézők számával) biztos, hogy nem hozza egyensúlyba a könyvelői mérleget. A művészet persze nem ebben mérendő, ezt tudjuk – ha elfelejtenénk is, emlékeztet rá nem egy színházi projekt. A kísérlet is érdekesnek indult. Szokatlanul kaptuk meg a játékteret. Zöld háló választja le a nézőteret, zöld bútorok, éppen a színészek nem zöldek. Green box technika: majd mindenkinek leesik azonnal, ha látott már effekteket. Márpedig a mozinak ez komoly összetevője, már rég magába építette. De itt hiába várunk akcióhősöket vagy leomló hídon menekülő átlagembereket, csak egy ház belső terét látjuk kissé kicicomázva, hogyha felvesszük a szemüveget. (Itt volt egy félóra bénázás az előadás alatt, míg mindenki megszokta, hogy félig robotnak öltöztették.) A helyszínt megtölti egy értelmiségi család, orvos dinasztia, mint kiderül, még az a régi típusú, ahol az orvostól elvárható még, hogy művelt legyen, és kapiskáljon némi filozófiát. Beszélgetnek a közös asztalnál, míg a néző közben kezdi átérezni a fejére eszkábált szerkezetben a képi dinamikát. Így, nem zöldek sem a díszletfalak, sem a bútorok. Képek vannak a falon, és a tér is tágul, az ablakok mögött látszik az utca, és kapunk még pluszban egy virtuális szobát. Már épp elunná a néző ezt az egészet, amikor megjelenik egy asszonyság, hogy megtörje az idillt, és leleplezze a családfő bűnös múltját. A kamaradrámai keretek annyira rendben vannak, hogy nem bánná az ember, hogy ha csupaszon csak falak maradnának. Adrian Sitaru azonban író és filmrendező is egyben. Neki köszönhető néhány román Terápia-rész, és az Illegitim filmes változata is hozott már számára elismerést. Passziója tulajdonképen a kísérlet. Arra kíváncsi, hogy ki és mikor veszi észre, hogy be van csapva, és nem a színpadi valóság térbeli mását látja, hanem az ott folyó eseményeknek csak a klónját, azaz egy nagyon hasonló videofelvételt bámul. De ez nem igazán számít spoilerezésnek, mert az értő szem előtt a produkció hamar lebukik. Nálam, amikor véletlenül a virtuál világban levertek a hűtő tetejéről egy mosómedve-szerű plüssállatkát. Aggódtam, hogy zavarja majd a színészeket, és kilestem, hogy mit csináltak vele, mert nem láttam jól. Arrébb rúgták? És akkor kiderült a már amúgy is gyanús turpisság. A szerzőt igazából nem is az érdekli, hogy mikor bukik meg a látszatvilág. Erre az esetre vetett be egy felstresszelt kutyát, aki minden fegyelmezettsége ellenére futkos, csahol, épp csak hogy a virtuális szőnyegre nem pisál. Adrian Sitarut az érdekli csak igazán, hogy a film az erősebb, avagy a színház. Ennek eldöntése érdekében vetette be és meg, ezt a technikát. Bár nem fog kiderülni igazán, hogy a színházi térben mi és hogy működik inkább igazán, azt azért meg kell hagyni, hogy a néző, a kísérlet részese, egyik élménynek sem tudja átadni magát igazán. Ha átvitt értelmet akarunk csiholni az eddigiek fényében: a határon túli néző úgy jön ki az előadásról, hogy azt sem tudja, hogy magyar-e, vagy román.

Illegitim. Czinzel László fotója.

A fesztivál vállalt tematikájának megfelelően az identitás kérdését boncolgatja a debreceni Csokonai Nemzeti Színház Idiótája, az oroszországi gyökerű, de Magyarországon felnőtt és ebből kifolyólag magyarul perfekt beszélő Sardar Tarigovsky rendezésében. (Ha már identitás. Biztosan felmerülne a kérdés a 33 éves rendező-színész nevének hallatán.) A számtalan feldolgozást megért mű most kapott egy újabb kifordítást. A rendező sajátos értelmezésén kívül meg kell említeni a dramaturgiát, hiszen Adorján Beáta, a rendező munkatársa, erősen segített átformálni a darab időrendi struktúráját, mi több, az eredeti szerzőt kiegészítve, pótlólagos szövegekkel toldotta meg és futuralizáltan tette abszurddá a szöveg eredeti láncolatát. Így kerül a konferansziévá is előlépő Gavrila Ardalionovics Ivolgin (Janka Barnabás) szövegébe az az újítás, amely indokolttá teheti a korabeli szöveg afféle megnyújtását, hogy szóba kerülhet egy olyan világkép, amely elképzelhetővé teszi egy kutya űrbe juttatását. Ha még erre a csattanóra felcsendült csengőszóra sem csordult volna ki a néző nyála, akkor biztosíthatom, hogy lesz még ennek az előadásnak bőven egyéb bája. A rendező példának okáért a közönség soraiba ültette idiótáját. Miskin herceg szerepében Kiss Gergely Mátét láthatjuk, aki a Cserhalmi magyarította de Nirót idézi meg hunyorgásával, somolygásával és persze beszédtónusával, az Ébredésekből. Ez nem egy rossz kiindulás. Mint ahogy az sem, ahogy a Lebegyevet játszó Kránicz Richárdot nyúlszerű rajzfilmfigurává karikírozták át. Megjegyzem, az ő jelenléte üde színfolt, de mégis mintha Bocsárdi Alice-feldolgozásából menekült volna át. A lányok triumvirátusa is erősen próbára teszi az eredeti darabot ismerők kíváncsiságát, hiszen itt Horváth Julianna, Mészáros Ibolya és Edelényi Vivien bajuszban és parókában is látható. Mellesleg jól működnek, főleg Horváth Julianna, akire most egy kicsit több reflektorfény is tódul. Teljesen rendben lenne a fazon is, ha el tudnám hessegetni a Beastie Boys Sabotage-át. Hiába, jobb, ha többször is ellenőrzi a rendező az utalások esetleges kavalkádját. Mert ez nagyon beakadt. De ettől eltekintve, ahogy felocsúdik a néző, tulajdonképpen megtalálja az eredeti történet vezérfonalát. Minden pironkodás nélkül megérti a darab szimbolikáját. Felfogja, hogy nem véletlenül kerül be a kötél a színpadra, és hogy a mű klasszikus feldolgozását tekintve a plafon már rég ránk szakadt, hiszen mire is utalhatna a minden további nélkül a földön heverő hatalmas csillár. Érdekes azonban, hogy Tagirovskyéknak nem tetszett ’A félkegyelmű’ mint magyarítás, és maradtak az „Idiótá”-nál. Mert amellett, hogy felolvassák valamelyik értelmező szótár idióta-definiálását, a figurát mégis többlettartalommal használják. Szóba kerül Isten, így az isteni ’kegyelem’, és ez a jegy, ha a „félkegyelmű” kifejezést vennénk elő, szépen ki tudna domborodni. De nem játszanak el például az ID szakkifejezéssel, ami a személyiség legprimitívebb részére utalhatna, ha akár a freudi terminológiát vesszük alapul. Amit miért is ne használhatnánk, ha már bedobtunk a történetbe egy kutyát, és azzal vegyítve az űrhajózást. Egy biztos, Tagirovsky és Adorján Beáta bátorságához nem fér kétség, a darab megváltoztatását tekintve.

Az idióta. Czinzel László fotója

A rendező és a dramaturg azonban előfeltételezi, hogy a néző olvasta, vagy látta filmen, esetleg színházban, de mindenképpen klasszikus feldolgozásban A félkegyelműt. Erre építik fel ezt a sajátos feldolgozást. A kezdetekben erős Miskin-ábrázolás azonban kicsúszik a rendezői koncepció kezéből. Így Dosztojevszkij gyönyörűen megfogalmazott félkegyelműjéről először egy leegyszerűsített skizofrén kórképet kapunk, aztán pedig a szerep lényegileg eléri a kretén ábrázolásának szintjét. (Sőt Kiss néha már-már Dopeman-esre veszi a mondatok végének elnyújtását.) Az pedig nem illik ide. (Hadd ne hozzam be az ide illő filmes idézetet, a Kirk Lazarust hozó Robert Downey Jr. magyar hangján.) A Miskint játszó Kiss Gergely Máté persze megpróbál visszatalálni a darab elején nyújtott teljesítményéhez a harmadik felvonásban, de a második részegység miatti elkalandozás miatt már nem tudja logikailag sem teljesen visszakapcsolni útközben túlmunkált karakterét. Megcsúszott a kacskaringót rajzoló kéz, mondhatnám akár, sőt, folytathatnám is, ha grafológus lennék. Szó mi szó, ebben a feldolgozásban elmosódik az idióta, mert elmaszatolódik a vonalvezetés. Így a fekete-fehérre egyszerűsített szimbolikán túl, színvakként bámuljuk a herceg utolsó üzenetét, amit nem látunk át világosan, csak annyira, mint ha leegyszerűsítettük volna Rorschach erősen a színekre is épülő teszt-világát. A debreceni Idióta egy nem könnyen emészthető érdekes kísérletezés, ami, ismerve a rendező munkaéhségét és szellemi kapacitását, még nem érte meg a kísérlet végét. Tovább fejlődik majd. Ám a túlnyújtott játékidőn szerintem még húzni kell. Aki bírta, az álló vastapssal ünnepelte az élményt. Ám ez nem csak a kísérletnek szólt, hanem a színészeknek és talán annak, hogy az anyaországi színház nevében a „nemzeti” szó is benne foglaltatik. A színészek külön tapssal köszöntötték a Csikos Sándor helyére beugrott Mercs Jánost. Én külön ünnepeltem Dargó Gergely zongoristát, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a néző megnyugodjon, és a színészekkel együtt lélegezze be ezt a különös atmoszférát. Akikre nem tértem ki nagyon, mint például a Rogozsint játszó Papp István, az azért történt, mert ők hozták a stabil pontokat. Az ő játékuk alapozta meg a kísérleti elkalandozást. Papp István erős Rogozsin volt, de nyilván inkább az előadás szokatlan jelenetei és karakterábrázolásai vonták magukra a nézők figyelmét, töltötték be inkább az emlékezetesség posztját. Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy most nem Zeck Julin múlik a darab sikere vagy bukása, nem a számos színésznő szerepálma, nem Nasztaszja Filippovna az igazán érdekes a rendező és a dramaturg számára.

Egy színésznő történetén keresztül üzen a fiatal Botos Bálint is a mának. Az író-rendező most is a kolozsvári Váróterem Projektet instruálta. A Liget című előadásnak egy generációs probléma áll a fókuszában. Nem újkeletű téma, erről szólnak a beszélgetések, ez ad témát újabban a szociológiának, pszichológiának, antropológiának. Szembenézés-történet, mint Túri Bálint Legjobb úton című, friss filmje. Nosztalgikus húrokat pengető előadás, melynek zenei háttere, és főleg a dalok szövegvilága a nézőt nem is a szereplők múltjába, hanem a tán még távolibb múltba, a nyolcvanas évek divatvilágába repíti. Kicsit alter, kicsit Európa Kiadó-s vagy Kontoll Csoport-os, kicsit Víg Mihály-os érzelmi pluszt hoz. Meglepő módon ez is Bocsárdi Magor vállalása. Az előadásnak nagy előnye: témájának, közegének aktualitása.

A liget. Czinzel László fotója.

Andrea Gavriliu rendezése a szatmári román tagozatnál azonban mondanivalójával nem érintett meg különösebben. A tökéletesség receptje nagyon sok lépésben… persze nem nézhetetlen. Sőt, kifejezetten jó nézni egy pár egészséges táncost, edzőtermi gyakorlatozás közben. De semmi különös. Pumpál a ritmus, a zene rendben, kis kosztümös lányok és öltönyös fiúk javarészt egy futópadon láthatóak, menetelés közben. „Modern világ, rohanó élet, nem jut időm semmire.” Hiába, megénekelte ezt már a Nagy Feró-s Bikini is, ha már felhoztam az előbbiek kapcsán a nyolcvanas éveket. A masszív trappolás során persze a rendező felütteti velünk a mai világ boldogságeszményeinek kiskátéját, de amit legjobban megjegyezhet a néző, hogy monotonon skandálják a táncosok felváltva, hogy „bio”, meg „öko”. Nem rovom fel neki a futópadokra kidobott pénzt, mert több mint valószínű, hogy ezek a kellékek már megvoltak neki, meg amúgy is, majd még kellenek.

A mi osztályunk, Tadeusz Słobodzianek sokat játszott darabja viszont most nem tornatermi díszletben játszódik, mint a temesvári fesztiválon pár hónapja látott, és általam etalonként kezelt tatabányai színrevitel. (Erről itt írtam bővebben. ) A miskolciak Béres Attila feldolgozását hozták el a TranzitFesztre. Kíváncsi voltam rá – nem csak arra, hogy a nagy öregek (Gáspár Tiborék) közelében vajon hogyan tud működni a fiatal Tenki Dalma játéka, hanem mert szeretem ezt a darabot. Az, hogy engem nem nyert meg az előadás annyira, most sem igazán a színészek sara. Bár tény, hogy senkit sem tudnék kiemelni, olyat, aki maradandó hatással lett volna rám. Az előadás túlságosan széthullott ebben a térben, mozaikjai nem tudtak összeállni kellő módon egy nagy montázsba. Az újítás, miszerint közreműködött benne egy brácsás és egy csellista, volt az, ami a megfelelő narratív pontokon aládúcolta a borzalmakat. Nem erőltetetten. De mégis figyelemfelkeltően. Kiemelendő ezért a két zenész, Márkos Albert és Szakács Sára játéka.

A fesztivál záró napján kétszer is meghallgathattuk a „Lenni vagy nem lenni”-t: magyarul és románul, rosszabb és jobb előadásban is. Körítésként a monológhoz színészek önreflexív vekengéséről volt szó, egy szatmári monodrámában (Tizenöt próbálkozás a színészetre), meg utána, a bukaresti fesztiválzáró előadásban szintúgy (Stage Dogs). Előbb Hatházi András, azután meg Florin Piersic junior és Marcel Iureș előadásában. Bár a korábbi előadás formabontóbb akart lenni, és voltak is nagyon őszintének ható jelenetei, mégis, egyenetlen maradt. A másik, a kolozsvári magyar színésznél még híresebb, román sztárokat felvonultató fővárosi előadás a megszokottabb mederben haladt, de profizmusukkal sikerült a színészeknek lenyűgözniük a közönséget. A románt, és az erdélyi magyart is. 

Az utolsó estén a magyar, mindig ülve és a tenyereket egyszerre, ütemesen összeütő közönség, illetőleg a szokás szerint felállva, rendszertelenül tapsoló román nézők ritmusa egyszer csak összeért. A fesztivál záró eseményén mindenki felállt, és a vegyes közönség lassan a vastapsra váltott át. Az identitások összefonódásának izgalma és zavara majdhogynem el is feledtette velem az elmaradozó magyar feliratokat és a város vendéglátásának hiányosságait. Szerencse, hogy olyan jövőt hordoz magában a kulturális igyekezet, leginkább a színház közege, mely előfeltételezi, hogy Szatmár nem marad meg a mai állapotában. Ez a fesztivál is arról tanúskodott, hogy megvalósítói egy összetett koncepció mentén cselekedtek. Erős felhozatalú kulturális esemény volt, mely példaértékű lehet más, hasonló helyzetben levő városok számára.

 

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top