You Are Here: Home » Kritikák » Tisztelet az anyáknak – kritika az Egy nap című filmről

Tisztelet az anyáknak – kritika az Egy nap című filmről

Köztudott, hogy egy igazán jó film akkor működik, ha hatással van a nézőjére, ha valamit megváltoztat bennünk, ha nem úgy jövünk ki a moziból, hogy lám, megint eltelt másfél óra, és ugyanazok maradtunk, mint akik bementünk. Mert Szilágyi Zsófia első nagyjátékfilmje mindenkire hatással volt, aki csak a moziban ült.

Írhatnám azt is, hogy végre egy női rendező munkája, aki úgy fogta meg a női sorsot, ahogyan az csak nőnek sikerülhet. De nem. Ez a film jóval több annál. Pláne, hogy ki van adva az ukáz, tele kell szülni a Kárpát-medencét. Nyugalom. Be lesz vezetve a főállású anyaság. Nem beszélvén arról, hogy pár év csupán, és utolérjük Európa fejlettebb államait is életszínvonalban, ha csak éppen utol nem értük már.

Azért is fontos ez a fajta kontextus, mert a film elvileg az átlag magyar értelmiségi család mindennapjait mutatja be kendőzetlen realitással. Nem görbe tükröt állít, csak tükröt. Ha a nagy rohanásban észreveszitek, ilyenek vagytok. Kérdés, hogy van-e idő ezzel szembesülni legalább annyi időre, hogy megvonjuk a vállunk.

Ami az alaphelyzetet ennek az átlagos magyar családnak az életében meghatározza, legelőször is: az anyagi gond. Nincs elég pénz három gyerek eltartására, hiába húzza az igát mindkét fél, mint a barom. Nem csak ketten vannak, hiszen még egyikük anyja is besegít a gyerekek felvigyázásába és anyagilag is, ha úgy adódik rá alkalom. A filmben nem egyszer kerül elő például az eszcájg alá rejtett boríték is, a családi kassza, ami, hó vége lévén, meglepően lapos.

Ezek egyetemet végzett emberek. Átlagpolgárok. A férfi jogász, a nő nyelvtanár. Egy nyugati államban nem lenne ilyen gondjuk. Felvennének egy bébiszittert, egy takarítónőt, és máris mást jelentene mindenkinek az „egy nap”. Mert itt nincs birtokos szerkezet, ezt a napot senki sem akarhatja, pláne nem minden napnak. Ez az egy nap csak megtörténik, de mindennap. Mindenkivel.

Nem tudom, milyen érzés lehet egy Szamosi Zsófi korú gyerekes nőnek, ha beül a moziba, és megnézi a filmet. Lehet, hogy a büdös életben nem jut el oda. Mindenesetre még a hasonló problémákkal nem küzdő férfikritikusnak is ökölbe szorult a gyomra ezúttal, látva e stresszes és boldogtalannak tűnő életet. Szilágyi Zsófia rendező ugyanis mindent megtett, hogy ezt érzékeltesse. Valószínű, hogy aki nem ilyen családszerkezetben él, az is áthangol magában minden ehhez kapcsolódó eddigi nézetet.

Tény, hogy Szilágyi filmjének főhőse nem ér rá boldog lenni. Nem tud elég figyelmet szentelni minden gyereknek. Sem férjének. Főleg nem pedig magának. A mindennapok felőrlik, napról napra elfogy, kifárad. Arca szürke lesz. Majdhogynem beleőrül a monotonitásba.

Szilágyi cizelláltan láttatja a világot, és ezt nagyra értékelem (akár a férfiak nevében). Nem úgy készít nőkről is szóló filmet, hogy a férfit helyezi oppozícióba. Nem a férjet (Füredi Leo) teszi meg bajkeverőnek, a minden gondok miatti felelősnek. Bár igaz, hogy az nehezen áll ellen a feleség hasonló korú, feltehetőleg gyermektelen és vonzó barátnőjének (Láng Annamária). De Szilágyi megértően viszonyul a helyzethez.

Ugyanis a filmben a férfi ugyanúgy részt vesz a mindennapi gyereknevelésben. Ez az ő egy napja is egyben. Ő menne értük balettre, ő küldi őket fogat mosni, fürdeni őket. Nem látjuk a kanapén ülni egy nyitott sörrel, meccset nézve. Megértjük, hogy imponál neki egy másik, nyugodtabb élet csábító miliője. De azt, amiben van, ő választotta, és akárcsak a feleség, ő sem adhatja fel már olyan könnyen. Elvégre ott vannak a gyerekek, a különórák, az állandó zsibongás, a gyermekek civódásai, a nagymama jótanácsai és a nagyváros zúgása is közben. A rendező nagyon érzékletesen teremti meg ezt a káoszt. Ehhez képest Hajdu Szabolcs világlátása egy mindennapos karácsonyi ünneppel ér fel. (Félreértés ne essék: az ő művészetét is nagyra értékelem.)

Szilágyi Zsófia mozija azonban nem csak ránk ijeszt és kizsigerel szembesítés közben, hanem meglepő módon meg is nevettet. Megnevettet, mert magunkra ismerünk, mert ismerősek a helyzetek, az izgalmak, amiket átélünk a szereplőkkel. Még én is, aki a nyolcvanas években voltam gyerek, azt kellett belátnom, hogy azóta nem változott meg, mint gondoltuk, minden. Ugyanazokat a köröket futjuk, mint régen. Akkor ezt az egészet nyilván gyerekként nem fogtam fel, de ha hazamegyek, már csak ezért is megölelem az anyámat.

Még annyit a filmről, hogy akárcsak a cannes-i kritikusok, én is próbáltam szűken kiemelni a forgatókönyv és a rendezés előnyeit, de az igazi sikerhez az is hozzátartozik, hogy végig nagyon erős volt a színészi jelenlét a filmben. Szamosi Zsófival végig együtt tudtam menni, még férfi nézőként is. Nem tudom, hogy Füredi Leo el tudta-e érni ezt a nőknél, nem rajta múlt, ha nem, de igazából nem ő áll itt a reflektorfényben. A három gyerekről meg még annyit, hogy Barcza Ambrus, Varga-Blaskó Zorka és Gárdos Márk játékában nemcsak az volt jó, hogy elhittem nekik, kapcsolatuk tényleg testvéri alapokon nyugszik, hanem az is – főleg persze a két nagyobb gyerekre értem ezt –, hogy hitelesen tudták hozni ezeket a külön egyéniségeket. Szerethetőek és megérthetőek voltak még így is, teljesen idegesítő gyermeki, de nagyon is emberi vértezetükben.

Végre egy jó film. Tessék mindenkinek megnézni.

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top