You Are Here: Home » Kritikák » Könyv » Kultúratudomány és kultúratudomány között

Kultúratudomány és kultúratudomány között

A Média- és kultúratudomány című kézikönyvről
2018/2-es lapszámunkból ajánljuk.

Néhány hónappal ezelőtt egy angol szakos doktorandusz ismerősöm azt a kérdést tette fel nekem, hogy nem tudnék-e olyan könyvet ajánlani neki, amely „Kulturwissenschaft kezdőknek” jelleggel egy jó áttekintést adna arról, hogy az (elsősorban németes) kultúratudományt jelenleg milyen csomópontok mentén ismerjük el és fel Magyarországon. Akkor még olvasatlanul – de a szerkesztőgárda ismeretében – a Ráció Kiadó éppen nyomdában lévő, Média- és kultúratudomány című kézikönyvét ajánlottam neki azzal, hogy szinte biztos, hogy az új kötet választ fog adni a kérdéseire.

A kézikönyv elolvasása után már biztos vagyok benne, hogy a Média- és kultúratudomány beváltja a hozzá fűzött nagy reményeket, hiszen a magyar felsőoktatási gyakorlatból, ahogy a doktorandusz példája és a saját tapasztalatom is mutatja, illetve ahogy a kötet szerkesztői is írják, „teljes egészében hiányzik egy olyan munka, amely áttekintené a kultúra- és médiatudományok szerteágazó összefüggésrendszerének néhány alapvető irányát és jelenségét, tisztázná a legfontosabb fogalmait, bemutatná jelentős szerzőit és alapműveit” (10). És valóban, a hasonló tematikájú kurzusokon igen nehéz azt a szövegkorpuszt kijelölni, amelyre a hallgatók a későbbiekben a leginkább hagyatkozhatnak, amelyen keresztül az aktuális trendekbe betekintést nyerhetnek, és amely elég könnyen olvasható ahhoz, hogy ne vegye el a kedvüket a későbbi kultúratudományos vizsgálódásoktól – ezért is tartom hiánypótlónak az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport munkáját.

A közel negyven (!) szerző együttműködéséből létrejött kötetnek már a struktúrája is átgondolt, jól előkészített munkát sejtet, amely a funkcionalitást és a tanulhatóságot is szem előtt tartja – egy ilyen kaliberű, és egyértelmű oktatási szükséglet kielégítésére törekvő kötet esetében ez mindenképp kulcsfontosságú. Ugyancsak üdvözlendő, hogy a szerzők nem kizárólag az ÁIK tagjai, sőt, nem is csak az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatói közül kerülnek ki, hanem a bölcsészettudomány valamennyi hazai központjában dolgozó, gyakorlati tanítási tapasztalattal rendelkező szakemberekről van szó, akik nem ritkán az adott téma legelismertebb hazai szakértői. A kézikönyv négy nagyobb kategórián keresztül tárgyalja a kultúratudomány kurrens jellegzetességeit. Az első, Jelenségek nevet kapott kategória önmagában kiteszi a kötet terjedelmének mintegy szűk felét, és elsősorban azon kulcsfogalmak – a kézikönyv által tudatosan került szóval, fordulatok – köré rendeződik, melyek a kultúratudományok elmúlt évtizedeit meghatározták: anyag, ember, emlékezet, kibernetika, tér, test, vizualitás. Ugyanebben az egységben kapott helyet – az abc rendbe illesztve – az a két fejezet is, melyek a kultúratudományok két, különböző érdekeltségű paradigmájának logikus, könnyen emészthető áttekintését adják: Fodor Péter és Kálai Sándor összegzése a magyarul egy ideig kritikai kultúrakutatásnak nevezett cultural studiesról, illetve Kulcsár Szabó Ernő munkája a minden előjel nélküli kultúratudományról, amely a németes gyökerű Kulturwissenschaftnak feleltethető meg. Nagy kérdés persze, hogy ugyanazon a fogalmi szinten helyezhetők-e el a Jelenségek kategóriában tárgyalt témák, az azonban kétségtelen, hogy a kultúratudomány aktuális trendjeit kiválóan áttekintik. Nagyon szimpatikus, és mindenképp olvasóbarát törekvés, hogy a logikusan felépített szócikkek anekdotikus felütéssel kezdődnek, amit fogalomtörténet követ, ezután az adott kifejezés megjelenéséről esik szó különböző szerzők műveiben (Kontextusok), végül pedig a kapcsolódó szócikkek hasznos felsorolása következik, a sort pedig a felhasznált és sok esetben a téma feldolgozásához ajánlott szövegek bibliográfiája zárja. Ez utóbbi esetben biztosan hasznos lett volna arra törekedni, hogy az ajánlott irodalmak listája minden esetben teljes legyen (legalább a témában magyarul megjelent szövegek esetében), ami tovább differenciálhatta volna a kötet hozadékát a megszólítani kívánt olvasóközönség szempontjából. A szócikkek struktúrája mindettől eltekintve azért is üdvözlendő, mert kellő szerkezeti hasonlóságot biztosít, miközben elegendő játékteret ad a szerzők számára, hogy az egyéni problémára szabott, logikus, megvilágító erejű és invenciózus szövegeket alkossanak: jól tanulható, továbbgondolásra ösztönző szócikkek ezek.

A második kategória jóval szűkebb hatótávolságú kultúratudományos fogalmak sokkal rövidebb – a Jelenségek 15-20 oldalaihoz képest mindössze 4-5 oldalas – áttekintéseit tartalmazza. Éppen ezért, bár önmagában szinte valamennyi érthető és jegyzetelhető, kiválasztásuk némiképp esetlegesebbnek tűnik, mint az előző kategória esetében. Annak ellenére, hogy a kézikönyv semmilyen explicit módon nem formál igényt a kizárólagosság pozíciójára, természetéből adódóan nem kerülheti el, hogy ekként tekintsenek rá, a kötetben kifejtett Fogalmak listája pedig időről időre, vagy akár paradigmáról paradigmára bővíthető lenne: például a globalizáció, az ideológia, az orientalizmus vagy akár az új média meghatározásaival. Ezek a szövegek már a felütést és a kultúratudományos jelentőséget mellőzve csak a fogalomtörténetet, a kontextusokat és a kapcsolódó cikkeket tárgyalják.

A harmadik kategória szerzői életművek értő és invenciózus elemzését tartalmazza, az olvasó itt tekintheti át a kultúratudomány azon kulcsfiguráinak a munkásságát, akik egynél több meghatározó könyvben jelentősen befolyásolták azt, ahogyan a diszciplína alapfogalmait napjainkban értjük. A kötet szerint ők azok: Bourdieu, Derrida, Flusser, Foucault, Kittler, Lacan, Luhmann és McLuhan. Kétségtelen, hogy itt is lehetne még – talán nem teljesen önkényes – addíciókkal élni, akár még a névmutató kvantitatív információi alapján is. Ha ugyanis átfutjuk a nevek jegyzékét, világosan láthatóvá válnak a szócikkekben legtöbbet idézett szerzők, s joggal feltételezhetjük, hogy ezeknek valamiféle központi szerepe van abban, ahogy a kultúratudományokról jelenleg beszélni lehet Magyarországon. A Szerzők kategórián belül tárgyalt elméletírók mellett nem meglepő, hogy az antikvitástól napjainkig számos filozófus tartozik e leggyakrabban hivatkozott csoportba: Platón, Descartes, Kant, Heidegger, Nietzsche – nekik értelemszerűen nincs helyük a Szerzők kategória kiemelt szócikkei között. Ugyanakkor a kötetben közreműködő szerzők sokszor hagyatkoznak Adorno, Barthes, Benjamin (akinek munkásságát a kötet többek között az aura fogalmán belül tárgyalja, illetve a tér szócikkben a flaneur koncepciója kapcsán érinti) és Freud munkáira. Hozzátehetnénk, hogy akár Marx munkásságát is izgalmas lenne a kultúratudományok kontextusában tárgyalni, hiszen nemcsak a talán egyértelműbb cultural studies, de a Kulturwissenschaft irányából is megtermékenyítőnek tekinthető a filozófiája. Ugyanígy egészen sokáig lehetne sorolni azokat a szerzőket, akik a kötet akaratlan, ám elkerülhetetlen kanonizáló gesztusa nyomán nem kerültek bele a gyűjtésbe – többek között Stephen Greenblatt, Homi K. Bhabha, Stuart Hall vagy Slavoj Žižek nevét lehetne például viszonylag rövid gondolkodás után megemlíteni.

A kötet negyedik, utolsó egysége Művek címmel a kultúratudományok alapító szövegeinek rendkívül jól használható, mindössze 4-5 oldalas összegzését kínálja. Már azért is különösen hasznos ez a rész, mert egyetlen kivételtől eltekintve kizárólag olyan szövegeket dolgoz fel, amelyek ilyen-olyan okokból kifolyólag eddig nem jelentek meg magyarul. Valamennyi összefoglalás világos, logikusan felépített, és lényegi, megbízható segítséget nyújtanak azoknak a hallgatóknak, akik a Média- és kultúratudomány kézikönyv nélkül kétes online forrásokból, torzult vagy részleges jegyzetekből, de leginkább sehonnan nem informálódnának ezekről. A szövegek válogatásában itt érzékelhető az a szerkesztői dilemma, hogy a – hálózattudományi szóval élve – legnagyobb fokszám-központisággal rendelkező (azaz leggyakrabban használt és idézett, de akár fél évszázados), vagy inkább a legfrissebb, jelentősnek tűnő munkák összegzését foglalják-e bele a már fizikai kapacitása miatt is véges terjedelmű kötetbe. A kötet láthatóan valamiféle arany középutat kíván képviselni ebben a kérdésben; így kerülhetnek egymás mellé olyan klasszikusok, mint Havelock Preface to Platoja (1963), Clifford Geertz The Interpretation of Cultures című esszégyűjteménye (1973), az elmúlt húsz év már kanonizált, ám továbbra is revelatív szövegeivel, mint N. Katherine Hayles How We Became Posthuman kötete (2000) vagy Bruno Latour cselekvő-hálózat elméletét leíró Reassembling the Social című munkája (2005), illetve azok a nagyon friss szövegek, mint Tony Bennett 2013-as Making Culture, Changing Society könyve, vagy Dieter Mersch Posthermeneutik című értekezése.

Bár néha nem egészen világosak a kiválasztás szempontjai, a sokszínű gyűjtés így is megfelelő betekintést nyújt a kultúratudományok elmúlt néhány évtizedének korszakalkotó könyveibe. Ahogyan a Szerzők esetében, itt is tetszőlegesen bővíthető lenne a vizsgált kötetek listája: például Arjun Appadurai Modernity at Large – Cultural Dimensions of Globalization (1996) című kötete, vagy Henry Jenkins okfejtése a médiakonvergenciáról (Convergence Culture – Where Old and New Media Collide, 2006), és végül az ezeknél talán még sokkal inkább a kötet koncepciójába illeszkedő gumbrechti The Production of Presence – What Meaning Cannot Convey, 2004) még biztosan helyet kaphatott volna ebben az átfogó képre törekvő munkában.

Ahogy talán már a fentiekből is kitűnt, az, hogy mit tekinthetünk ma Magyarországon a kultúratudományos gondolkodás fősodrának, koránt sem magától értetődő, s ekként egy, a Média- és kultúratudományhoz hasonló vállalkozás nemcsak áttekinti, de ugyanakkor létesíti is a kánont. Milyen is tehát ez a kánon, melyet a kézikönyv mainstreamként tételez? Ezzel kapcsolatban semmi olyasmit nem lehet felróni ennek a valóban jól átgondolt, igényesen kivitelezett és gondolatébresztő vállalkozásnak, amit expliciten és jó előre nem jelent ki saját magáról. „Általában törekedtünk a kultúratudomány eltérő szemléletmódjainak bemutatására és összevetésére, de kétségtelen, hogy a technológiai-médiatudományos érdeklődés erősebben hatott a kötet szerkezetének kialakítására, mint az identitáspolitikai, a kultúrkritikai vagy a művelődéstörténeti szemlélet. Ez magyarázza, hogy például a gender studies vagy a posztkoloniális elmélet nem szerepel külön kategóriaként – azonban számos írás ezen elméleti diskurzusok bizonyos alapvető problémáit, szerzőit és koncepcióit is bemutatja” (10).

És valóban, a gender kategóriája, vagy egyáltalán horizontja, bár nyilvánvalóan megkerülhetetlen például a Térről vagy a Testről szóló szócikkek esetében, szembeötlően hiányzik az egyébként arányosan összeszerkesztett kötet repertoárjából, s ez talán nem annyira annak az esetlegességnek tudható be, amely egy, a kézikönyvhöz hasonló vállalkozás esetében óhatatlanul előfordul. Érdemes például ebből a szempontból ismét vetni egy pillantást a névmutatóból kirajzolódó kultúratudományos kulcsfigurákra. Ebben az esetben talán nem túlzás „alapító atyákról” beszélni, hiszen a kötetben extenzíven hivatkozott, és a Kulturwissenschaft jelenlegi paradigmájában meghatározó gondolkodó, Sybille Krämer munkásságán kívül egyedül Judith Butler az, akire két-három citációnál több mutat.

Érdekes, hogy Bronzino festménye, amelynek egy részlete a kötet borítóján is szerepel, kiválóan színre viszi a két típusú, németes-médiatudományos, és az angolszász, identitáspolitikai fókuszú kultúratudomány lehetséges (és szükséges) metszéspontjait. Laura Battiferri portréjának a borítóra kinagyított részletén a modell keze látható, amellyel egy nyitott könyvet tart, és finom, felékszerezett ujjaival az írott szövegre mutat. A médiatudományos érdekeltségű és kompetenciájú Kulturwissenschaft irányából szembetűnő lehet a szöveg materialitásának, nemcsak írásként, de írott tárgyként való megközelíthetőségének a hangsúlyozása, amelyet a rámutatás gesztusán kívül a festménybe foglalt szöveg kibetűzhetősége is alátámaszt. Ugyanakkor, ha a társadalmi nemek kutatásának elméleti kérdéseit is bekapcsoljuk vizsgálódásunkba, további belátásokat is tehetünk a portréról. Laura ugyanis éppen Petrarcát olvas, és a költő által megénekelt múzsával nemcsak a neve által azonosul, de szerepként magára is ölti, s így a női test, a szexus textuális megképzésének lehetünk itt tanúi. Laura gyűrűje, a finom, részletesen kidolgozott ékszer mint decorum eközben a szöveg aprócska testére is visszautal, így szexualitás és textualitás közti viszony sokkal inkább kölcsönössé, mint egyirányúvá válik. Eközben az a kérdés is felmerülhet, hogy Laura Battiferri antik pénzérmét idéző karakán profilja – meglehetősen atipikus ábrázolási mód a reneszánszban – hogyan kérdőjelezi meg a nézés, a tekintet hagyományos irányát, illetve hogy az írás mint aktív, kreatív tevékenység, melyet egyébként a modell is űzött, lévén korának egyik elismert költőnőjéről szó, illetve az olvasás és a petrarcai múzsával azonosulás passzív, befogadói attitűdjének összjátéka hogyan konstruálja azokat a női szerepeket, amelyeket ez a rendkívüli asszony, Laura Battiferri az 1500-as évek második felében magára vehetett. Már ebből a néhány kérdésfelvetésből is látható lehet, hogy a két kultúratudomány kölcsönösen megtermékenyítő módon, sőt, szétszálazhatatlanul kapcsolódik egymásba ebben az esetben (is).

Ha azonban túllépünk a gender-perspektíva nagyon is érzékelhető hiányán, érdemes arra is kitérni, hogy milyenként jelenik meg a média- és kultúratudomány belső logikája a kötet tanúsága szerint. Ehhez igen nagy segítséget nyújtanak a „kapcsolódó szócikkek”, melyek segítségével akár a jelenségek-fogalmak-szerzők-művek hálózata is körvonalazható lehet. Erre a célra kiválóan használható segítség lenne a könyv online változata (vagy kiegészítése), ahol lehetőség nyílna a szócikkek kapcsolódási pontjainak vizualizálására. A kötet hiperlink-logikája mindenképp lehetővé tenne egy ilyen megközelítést, miközben az így születő gráf azt is megengedné, hogy egyetlen pillantással megállapítsuk, melyek a Média- és kultúratudomány által megjelenített hagyomány fő csomópontjai, milyen szerzők munkásságát tekinti alapvetőnek, milyen fogalmi síkok segítségével kívánja megragadni témáját. Röviden: a vizualizáció segítségével azonnal megmutatkozna, hogy mit jelentenek a kultúratudományok ma Magyarországon. Annyi azonban így is világos, és a szócikkek egymásra hivatkozásából jól kirajzolódik, hogy a kötet által felvázolt kultúratudományos paradigma egyértelmű főszereplője nem más, mint Friedrich Kittler (közvetve vagy közvetlenül több szócikk is foglalkozik a munkásságával, elsődlegesen pedig (ezzel értelemszerűen szoros összefüggésben) a felvázolt jelenségek közül a kibernetika foglalkoztatja. Érdekes, hogy az ezen okfejtést lehetővé tevő hálózat koncepciója igen kevés másik szócikkhez kapcsolódik, ahogyan jócskán a rendszer peremvidékére szorult az emlékezet fogalma is, amely pedig néhány éve még a legtermékenyebb metszéspontnak tűnt a két típusú kultúratudomány között.

Összességében elmondható, hogy az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport kötete már a megjelenésével kikerülhetetlen referenciaponttá nőtte ki magát a magyar kultúratudományok történetében és oktatási gyakorlatában, melyet remélhetőleg hallgatók több generációja fog tudni sikerrel forgatni. Az önálló feldolgozáshoz is számtalan olvasási lehetőséget (lineáris, tematikus, hólabda-elv, stb.) kínáló kötetstruktúra talán akkor működik a leghatékonyabban, ha a kultúratudományokba bevezetést áhító hallgatók tapasztalt oktatók irányításával dolgozhatják fel a kijelölt szövegrészeket. A kötetnek kifejezett erőssége, hogy különböző felkészültségű olvasók számára ugyanúgy képes a téma releváns, befogadható, ugyanakkor inspiratív feldolgozását adni. Ugyanakkor a Média- és kultúratudomány kézikönyv a magyarországi kultúratudományok mai helyzetéről is átfogó, és a témával nemcsak ismerkedő kutatók számára is releváns áttekintést nyújthat. Ahogy a fentiekből is kirajzolódhatott, s ahogy a kötet szerkesztői is deklarálták, a kézikönyvben reprezentált kultúratudomány a két konkurens paradigma közül a németes típusú Kulturwissenschaftot preferálja az angolszász hagyományokból táplálkozó cultural studies-zal szemben, ugyanakkor mindkét beszédmód számára biztosít megjelenési lehetőséget, ezzel is arra buzdítva az olvasókat, hogy figyeljenek a kettő termékeny metszéspontjaira. Ez igen nagy felelősség, mellyel azonban a kötet bölcsen él, hiszen a magyar kultúratudományt – Miklóssy Katalin és Pekka Korhonen szavaival élve, melyekkel Kelet-Közép-Európa kulturális helyzetét írták le – „két centrummal rendelkező perifériaként” képes megjeleníteni. Ez pedig rendkívüli, és potenciálisan igen gyümölcsöző helyzet.

 

Média- és kultúratudomány. Kézikönyv. Szerk.: Kricsfalusi Beatrix, Kulcsár Szabó Ernő, Molnár Gábor Tamás, Tamás Ábel, Bp.: Ráció, 2018.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top