A moszkvai Teatral című színházi magazin 2018. szeptemberi száma interjút közöl Nyikita Viszockijjal, Vlagyimir Viszockij fiával „A Tagankával együtt nőttem fel” címmel. A beszélgetést Viraszkó Szilvia fordításában olvashatják.
Az eredeti interjú készítője: Marija Mihajlovna. Fotók: Nyikita Viszockij magánarchívuma.

Vlagyimir Viszockij fia, Nyikita szívesen vállalta, hogy a Teatral című színházi folyóirat Gyerekek a színfalak mögött elnevezésű projektjének főszereplője legyen. Ugyanakkor előre figyelmeztetett: „Nem túl gyakran voltam a színfalak mögött, és ebben valószínűleg különbözöm a többi színházi gyerektől. Az apám akkor halt meg, amikor még nem töltöttem be a tizenhatot.”

– Vannak színészek, rendezők, forgatókönyvírók, akiknek a gyerekei, ahogy mondani szokták, a színházban nőnek fel – meséli Nyikita Vlagyimirovics. Természetesen én is voltam a kulisszák mögött, ölben is gyakran vittek oda, aztán, mikor tudatosabb korba értem, magam is jártam a színházba, előadásokra is. Így közelebbről ismerhettem a színházat, mint az átlagos nézők. De, ismétlem, soha nem voltam „színfalak mögötti gyerek”. Nem jártam a VTO (Összoroszországi Színházi Társaság) gyermektáboraiba. Habár, a VTO óvodájába jártunk, ahová sok színházi gyerek járt.  Amikor „mit” mondok, azon magamat és a bátyámat, Arkagyijt értem.
Összességében átlagos életet éltünk. Úgy gondolom, ebben a szüleink álláspontja is benne volt: egyáltalán nem akartak minket a saját közegükbe bevinni.  Pedig volt rá lehetőségük. Hiszen sokan magukkal viszik a gyerekeiket, leültetik valahol a sminkben, ceruzát és papírt adnak a kezükbe, hogy elfoglalják őket valamivel, mert nincs se nagymama, se nagyapa, bébiszitterre pedig nincs elég pénz. De nekünk volt nagymamánk, akihez az anyukánk elment, rögtön azután, hogy megszülettünk. Így mi inkább otthoni gyerekek vagyunk mintsem „kulisszák mögöttiek”.

– Az első színházi élményei, gondolom, a Tagankához kötődnek?

– Igen, de ezek nem a színházba járással kapcsolatosak. A szó szoros értelmében, mivel a Taganka Színházban nem voltak gyerekelőadások. Az igazi színházi látogatásokat a bábszínházak, a Központi Gyermekszínház, a TJUZ jelentették. Valójában ott voltak az első színházi élményeim. A Tagankáról természetesen másfajta emlékeim vannak.  Azok egy különleges, titokzatos, egy előre nem megjósolható hangulattal kapcsolatosak. Például azzal, hogy azokat az embereket, akiket Valera bácsinak és Venya bácsinak szólítasz, hirtelen valamiféle érthetetlen ruhába, például katonaköpenybe öltözve látod meg. És az apád se olyan, mint máskor…Valerij Zolotuhin felidézte, hogy egyszer velünk (velem és bátyámmal) ült a rádiós fülkében a Pugacsov című előadáson, amelyben apám Hlopusát játszotta, de mikor apám az őrült energiájával, kiabálva rohant ki a színpadra, megijedtünk és sírva fakadtunk. Szóval ez inkább nem színházi, hanem érzelmi élmény volt…Nincs semmiféle olyan mesém, hogy „egyszer bementem a színházba és csúzlival betörtem az üveget”. Ez egyszerűen az életünk volt és nem tudok kiemelni belőle semmi különöset.

De ezeket a gyerekkori visszaemlékezéseket semmivel nem lehet elhomályosítani. Számomra azért érdekesek, mert néhány előadást „ösztönös” koromban láttam, valahonnan egy fülkéből, megjegyeztem, aztán később, mikor idősebb lettem, újból megnéztem, akkor már „céltudatosan”, a nézőtérről. Emlékszem például, mikor a katonaköltőkről szóló Elesettek és élők című előadást néztem, egészen kicsi gyerekként, akkor úgy tűnt, hogy a háborúról szól, elvarázsoltak fényeffektek. Aztán, mikor idősebb lettem, az elődásban a verseket kezdtem el kedvelni. Azt mondhatom, hogy a Tagankával együtt nőttem fel.

Nagyon szerettem ezt a színházat és sokáig biztos voltam benne, hogy a színháznak pontosan ilyennek kell lennie. Jártam a Művészszínházba és a Szovremennyikbe is, mert meghívtak, és volt rá lehetőségem. De valójában nem tudtam elfogadni a klasszikus színházat, csak a Taganka nyelvét.

Nagyon tetszett nekem a A hajnalok itt csendesek című előadás eleje, bár az apám nem játszott benne. De nagyon megragadott Valerij Sapovalov alakítása. Az előadás előtt a terem bejáratai zöld drapériával voltak lefüggönyözve, mintha a bunker bejárata lenne. Az előcsarnokban megjelent Sapovalov, aki Vaszkov törzsőrmestert játszotta, és a csengő helyett a szirénát kapcsolta be, olyat, amit a légiveszélykor használtak. A zárt térben ez olyan hirtelen és hangos volt, hogy a közönség szó szerint falra mászott. Nekem úgy tűnt, hogy semmi jobb nem lehet, tetszett, mikor a színházban egyszerűen felment a függöny, mivel a Tagankában függöny, mint olyan, egyáltalán nem volt soha.

Vlagyimir Viszockij

A Tíz nap, amely megrengette a világot című előadást először a világosítófülkéből láttam, mikor olyan nyolc-kilenc éves lehettem… Emlékszem, mennyire lenyűgöztek az előcsarnokba vezető kijáratok és az egész játék-hangulat. Ez játék volt, nem pedig realizmus, ami mindenhol ott volt körülöttünk. Az iránta érzett szeretet máig megmaradt bennem.

 Most fiatal színészeket, rendezőket tanítok, és úgy érzem, hogy ugyanazt akarom, nem abban az értelemben, hogy lemásolom a Tagankát, de feltétlenül szükségem van arra a fajta játékmintára, játékstruktúrára a színházban.  Nem pedig egyszerűen arra, hogy mi nézők, megérkezünk és leülünk, kijön néhány ember a színpadra, mintha ott se lennénk, mintha lenne egy „negyedik fal”, játszanak valamit aztán elmennek. Természetesen értem, hogy milyen a klasszikus orosz színház. Oleg Nyikolajevics Jefremovnál tanultam a Stúdió –iskolában (ez volt az utolsó kurzus, melynek ő volt a művészeti vezetője, bár valójában már Andrej Vasziljevics Mjagkov és Alla Boriszovna Pokrovszakaja foglalkozott velünk), de soha nem elég nekem a nézőtérrel való kiegészítő játék, a kiegészítő játékmodell a színpadon. Azért van így, mert a Taganka nyitottabb és szabadabb játékszerkezete gyerekkoromtól belém ivódott.

– A legendás Hamlet előadást látta?

– A Hamletet sokáig játszották, 1971-ben mutatták be, így abban az életkorban láttam, amikor nehéz volt megítélni, hogy valójában mi is ez. Aztán később, egy tudatosabb koromban is megnéztem, miután már olvastam a művet. Akkor hatalmas művészeti élmény volt. 14 éves voltam és hihetetlenül felzaklatott. Az előadás után elindultam a színházból, nem vártam meg az apámat. Egyszerűen kimentem a színházból és gyalog mentem haza a Szadovaja körút másik végére. Akkor ott éltünk a Begovoj kerületben, a lóversenypálya mellett. Hogy mennyit gyalogoltam, nem emlékszem, hihetetlen hatás alatt álltam! Akkor nem voltak még mobiltelefonok és apám, anyámmal valami városi vonalon beszélt, aggódtak, hogy hova tűntem. Én pedig Moszkvában mászkáltam, teljesen megzavarodva ettől az előadástól.

 Ugyanakkor ismerek olyanokat, akik nem fogadták el ezt a produkciót. Később, amikor magam is „diplomás szakember” lettem, beszélgettem olyanokkal, akik látták, és olyanokkal, akik rész vettek benne. Néhányan úgy vélik, hogy túlságosan egyjelentésű volt, hogy ez nem igazán Shakespeare volt, vagy, hogy egyáltalán nem Shakespeare volt.

 Megértem, hogy ezt az előadást nem mindenki tudta elfogadni, de én egész lényemmel elfogadtam, és nem csak az apám miatt. Minden más miatt – a formája miatt, a függöny miatt, vagy a csodálatos gyapjú jelmezek miatt, amiket jó lett volna megérinteni. Ez a fajta kivitelezés sokkal inkább élő volt, mintha valamilyen foltokat, vagy valami hasonlót varrtak volna a ruhákra. És természetesen, apám miatt is, aki az elején gitárral lepett a színpadra… Véleményem szerint ez egy grandiózus előadás volt.

– Gyerekkorában nem sikerült ott lenni a próbákon?

– Nem arról van szó, hogy ne sikerült volna, nem volt ilyen feladatom. Néha mászkáltunk a színházban, véletlenül benéztünk a nézőtérre, láttam, hogy a színpadon valaki valamit mond, de nézők nincsenek, tehát próba van. De láttam előadásokat is. Például a brechti Turandot hercegnőre nagyon jól emlékszem, szerintem ez volt az év előadása 1979-ben. Nagyon tetszett, nem is értem, miért emlegetik kevesebbszer, mint Ljubimov más rendezéseit.

A Tagankában, Ljubimov darabjain kívül volt Efrosznak is egy előadása. Jurij Petrovics általában senkinek nem engedett rendezni, mert teljesen öntörvényű volt. De Efrosznak 1975-ben megengedte, hogy rendezzen, mert éppen akkor kellemetlenségei voltak a Malaja Bronnaja Színházban. Jurij Petrovics pedig támogatta a kollégáját. Ez egy teljesen más előadás volt, mint amilyeneket általában a Tagankán játszottak. Voltak benne végszavak, de nem volt játék a nézővel, nem volt nyitott színház, majdnem olyan volt, mint a Szovremennyik vagy a Művészszínház, a Taganka színpadán, igaz, függöny nélkül. Az előadás, szerintem, nagyon jól sikerült.

Efrosz nagy rendező, ez vitathatatlan. Apám életében az ő rendezése hatalmas szerepet játszott, természetesen ez egy teljesen más, felbecsülhetetlen tapasztalatot jelentett, bár Jurij Petroviccsal kétségtelenül érdekes volt dolgozni…

Aztán láttam, hogyan próbál Ljubimov. Ő olyan rendező volt, aki nekiment a színésznek, megtámadta, de mindezt elbűvölően tette, bár néha furcsán bántón. Később mindezt személyesen is megfigyeltem. A színészek általában dühbe gurultak, de ezt a dühöt ő megragadta és új formává alakította, egy új, temperamentumos részecskévé.

Ljudmilla Abramova a fiaival, Nyikátval és Arkagyijjal

Efrosz pedig, ahogy én gondolom, egy nagyon engedékeny ember volt. Nem egyszerűen intelligens, Ljubimov is az volt, de Efrosz egészen más, egy olyan rendező, aki a színészekkel magázódott, valamit súgott nekik, megmagyarázta, de az egész úgy tűnt, mintha  a színész mindent magától csinálna.  Nem félt dicsérni a színészeket. Valerij Szergejevics Zolotuhin mesélte nekem, hogy Efrosszal dolgozni maga volt a mámor: Csehov, minden gyönyörű, Levental készítette a díszleteket, mindent fehérben… A színészek fürödtek benne.

De a rossz nyelvek azt beszélik, hogy amikor a Cseresznyéskert nagy sikert aratott, amire Ljubimov nem számított, második munkát ebben a színházban Efrosznak már nem adott. Aztán, tudja, Efrosz jött volna színházat igazgatni, ám egy része a társulatnak nem fogadta el. És az egész sajnos tragikusan végződött- a halálával. De ez egy teljesen más történet…

Apám számára az Efrosszal való munka nagyon fontos volt, mert Vlagyimir Szemjonovics kezdetben a MHAT színészeként dolgozott, és éppen ez volt az, amire ő vigyázott, és amit megértett. Miközben nagyon szerette a Taganka Színházat és nagyon szerette Ljubimovot is, természetesen. Bár egyszer apámmal volt egy furcsa beszélgetésünk.  A színházról beszélgettünk, Mejerholdról, mesélt nekem valamit, aztán hirtelen azt mondta: „Ljubimov nagy rendező. Ő a második legnagyobb az országban.” De ki volt az első? Kire gondolt? Efroszra? Tovsztonogovra? Sajnos, nem kérdeztem akkor vissza, úgy tettem, mint aki mindent ért. De lehetséges, hogy valamit rosszul hallottam, ő pedig úgy értette, hogy egy második Sztanyiszlavszkij…

Sokat olvastam Ljubimov próbáiról, majd később egy darabig magam is a vezetése alatt dolgoztam. Ez egy rövid periódus volt, amikor a színházba hívott. Láthatóan tetszett neki valami a művészi megnyilvánulásaimból, és úgy döntött: „Gyerünk, csináld!”, majd később rájött, hogy hibázott.

– Ő jött rá erre, vagy pedig Ön?

– Szerintem Ő. Először is megértette, hogy egyáltalán nem az ő színésze vagyok, másodszor a volt a helyzet, hogy amikor Nyikita Viszockij kimegy a Taganka színpadára, semmit nem tesz hozzá a mai színházához, ő pedig nem olyan ember volt, aki nosztalgiát érzett a múlt iránt, mindig előre akart haladni. Láttam, hogy számomra semmilyen munka nincs ott. Kitették a szereposztást, nézem, megint nincs nekem semmi. Így eljöttem.

– És melyik pillanatban döntött úgy, hogy színművészetire megy?

– Amíg apám élt, ez meg sem fordult a fejemben. Bár nagyon szerettem volna színész lenni – nem az ismertség, vagy a dicsőség miatt, egyszerűen szerettem a színházat, szerettem beszélgetni, gondolkodni róla. De, ha apám élt volna, soha nem mentem volna színművészeti egyetemre. Ez így van. Teljesen mindegy volt, hogy hová megyek, sportoltam, a sportiskolák végzőseit számos főiskolára felvették, hogy majd képviseljék az intézményt, és én is készültem az egyikbe. Színházzal akartam foglalkozni, de erről sem magamnak, sem másoknak nem beszéltem. Beleugrottam önálló dolgokba, felléptem televíziós vetélkedőkben, de úgy gondoltam, hogy soha nem ez lesz a foglalkozásom…Volt egy beszélgetésem apámmal, amikor megkérdezte, hogy mit fogok csinálni, szeretnék- e profi sportoló lenni. Azt mondtam, hogy nekem teljesen mindegy. Azt kérdezte: „És színész nem akarsz lenni?” Egyszerűen megkérdezte, én pedig elég határozottan azt feleltem, hogy: „Nem, semmi esetre sem!”  Csodálkozva nézett rám: „Mi történt? Ki bántott meg? Miért nem szereted ennyire ezt a foglalkozást?”

Mikor apám meghalt, még nem voltam 16, két héttel a halála után lettem nagykorú. 16 éves korom ellenére eléggé éretlen voltam, de valahogy hirtelen felnőttem, és az életem nagyon megváltozott apám halála után. Erősen mondtam magamnak, hogy színész akarok lenni és meg fogom csinálni. Amikor eldöntöttem, hogy színművészetire megyek, anyám (ő is színművészetit végzett) azt mondta: „Ki az, aki nem kapta el ezt a betegséget? Nem én vagyok az, aki meg fog téged állítani.”

NÉVJEGY
Nyikita Viszockij
Született: Moszkva, 1974. augusztus 8.
Tanulmányai: A MHAT Stúdiója (1986)
Karrier: 1986-1988 a Szovremennyik -2 Színházban játszott. Később a Taganka Színházban, a Csehov Színházban, a Luna Színházban, a Szovremennyikben. 1989 óta játszik filmekben, forgatókönyveket ír. 1995 óta producerként és rendezőként is dolgozik. 1996 óta a V. SZ. Viszockij Állami Kulturális Központ-Múzeum (GKCM) igazgatója. 1997 óta az alapító igazgatója a Vlagyimir Viszockij Jótékonysági Alapítvány igazgatója. 2012 szeptembere óta tanít az MGUKI Egyetem rendező és színészmesterség tanszékén. Nyikolaj Szkorkin műhelyének rendezője és tanára.

A cikk eredetije a moszkvai Teatral színházi magazin 2018. szeptemberi számában jelent meg.