“Ki vagyok én, hogy maguk előírják nekem, mit egyek?”

A Krúdy-emlékév alkalmából szerkesztőségünk azzal a kéréssel fordult kortárs írók, költők, irodalmárok felé, hogy meséljenek személyes, meghatározó Krúdy-élményeikről. Szerényi Szabolcs írása.

Tulajdonképp, ha úgy vesszük, Krúdy Gyula egész életemre komoly hatással volt, hiszen a róla elnevezett nyíregyházi gimnáziumba járva, felnőttkorom előszobájaként a vágyaim, traumáim és kihívásaim számottevő része ott alakult ki. E mostani, évfordulós felkérés viszont arra késztetett, hogy átgondoljam, milyen kapcsolatban van Krúdy a szövegeimmel.

Általában minden írótól – különösképp egy elsőkötetestől – megkérdezik, hogy kik, mik hatottak a történeteire. Esetemben rendszerint elhangzik, hogy az enyémekre leginkább filmek, mert alapvetően képszerűen gondolkodom. És mivel könyvem címe Éhség, így ezek a filmek gyakorta kötődnek valamiképp a táplálkozáshoz. Legtöbbször hát Marco Ferreritől A nagy zabálást szoktam mondani, Pálfi Györgytől a Taxidermiát, Peter Greenawaytől A szakács, a tolvaj…-t. De az a helyzet, hogy rá kellett jönnöm, valami kimaradt.

Pedig ez is egy filmmel kezdődött, méghozzá Huszárik Zoltán Szindbádjával, akit Latinovits Zoltán személyesített meg zseniálisan. A Youtube-korszak bármelyik gasztropornóját erőlködés nélkül kenterbe veri az a bizonyos jelenet, amelyben Latinovits egy vendéglőben étkezik. Nem csupán „nemességben”, hanem az étvágy (Éhség?) felkorbácsolásában is.

Ráadásul ebben a jelenetben hallható egy párbeszéd, amikor a pincér értetlenkedik Szindbád ételválasztásán, a karaktert megformáló Latinovits pedig a világ legtermészetesebb mondataként fogalmazza meg azt, ami – ha teszem azt, evés helyett az írásra vonatkoztatjuk – könnyedén saját magam, vagy bárki alkotó ember hitvallása lehetne: „mit bánom én a maguk étkezési rendjét, hát ki vagyok én, hogy maguk előírják nekem, hogy mit egyek?” A pincér szalutál, s már hozza is a főtt marhahúst, fiatal hagymával.

Szó esik még ugyanebben a jelenetben egy Pasziansz nevű lányról is, aki a szerencsétlen pincért lényegében tönkretette, és akit a flegma Szindbád lényegében tönkretett. Micsoda egybeesés! Történt már velem is hasonló – mindkét irányban. Íme, még egy azonosulási pont Szindbáddal, és persze az ő alteregójával, Krúdyval.

Mindezeket mérlegelve úgy döntöttem, megajándékozom Szindbádot Éhség című könyvemmel, hisz mindenképp köszönhetek neki egyet s mást. Nem is kellett messzire mennem hozzá, hisz gyakorta fordulok meg közvetlen közelében. Szindbád ugyanis idestova öt éve ücsörög Óbuda Főterén. Éppen ott, ahol atyja, cimborája és alteregója, Krúdy Gyula is oly sok időt töltött életében. Üldögél télen és nyáron, napsütésben, esőben és hóban, üveg borocskája és palack szódája, no meg egy könyv társaságában, melybe a körülötte szüntelenül zajló világ kis nagy történeteit jegyzi.

Odamentem hát, leültem mellé az éppen üres székre. Váltottunk néhány szót, bár komor volt és hallgatag, mint általában. Aláírtam a könyvet neki, és Krúdynak is. Hogy végül átadta-e neki, nem tudom. Másnapra mindenesetre eltűnt az asztalról. Akárcsak azok a velős csontok, fácáncombok és szaftos marhaszeletek egykor, több mint egy évszázaddal ezelőtt. 

A sorozat korábbi darabjai:
Bene Zoltán: Hiány
Vörös István: A Krúdy-féle katarzis
Bedecs László: Ha Krúdy, akkor Óbuda
Novák Zsüliet: Krúdyról, Álmoskönyvről, Wart Erzsébetről és rólam
Margócsy István: “A tél hajnali csodái”. Krúdy-élmények egykor és ma