Még mielőtt megnéztem volna a filmet, arra tippeltem, hogy aki szereti Freddie Mercuryt és a zenekart, az úgyis megnézi, aki meg nem, az bizonyára kihagyja a mozi pénztáránál való esetleges sorban állást. Ez a jóslat csak részben teljesült be, mert megfeledkeztem a zenekedvelő apák és anyák kategóriájáról. Elvégre vannak szülők, akik régi rajongásuk tárgyát igyekeznek megosztani a gyerekükkel, ezért vele mennek el megnézni a filmet – kockáztatva persze azt, hogy a film nem kerüli meg a frontember homoszexualitásának ábrázolását, ezért e tárgykörben is fel lesznek világosítva a lurkók. Ezt viszonylag megúszták. Hiszen a film, bár nem kendőzi el Freddie Mercury biszexualitását, de nem is erre élezi ki az énekes ikonikus figuráját. Persze elcsattan majd egy-két csók, amibe belerecseg a zsánerbajuszt megtartó masztix, de körülbelül ennyi, nem kell megijedni. (Több szülő zavarát sikerült ez ügyben felmérnem, ezért tértem ki erre a vonatkozásra is.)

Tény persze, hogy Mercury olyan jelenség volt, akit nem lehet könnyű megragadni. A rivaldafényben sütkérező Freddie-t ismerjük, életének árnyoldalairól azonban csak sejtéseink lehetnek. Már persze annak, akinek van ideje ilyesmiken vekengeni. Ez az alkotás arra lenne hivatott, hogy bemutassa a bálvány mögött megbúvó átlagembert, de ez valószínűleg azért is lehetetlen már eleve, mert Mercury az otthoni (százhatvan)négy fal közt is egyedülálló zseni lehetett, nem pediglen egy Willy Loman-szerű kisember. A hátramaradt dokumentumfelvételek legalábbis valami ilyesmit közvetítenek. De erre még visszatérek.

Nagy idők voltak a nyolcvanas évek! – tekintünk vissza némi kilúgozott nosztalgiával. Megépült a Hungaroring, beindult a peresztrojka és a Queen Budapesten koncertezhetett. Az erről készült filmet pedig, melyet Zsombolyai János rendezett, az ember a moziban megnézhette, a koncertélményt pedig újraélhette. Én ezt a filmet akkor gyerekként az anyámmal láttam. Íme a párhuzam. A Queen valahol mindig is egyfajta mesevilágot árult. Ismerjük a filmből a legendás jeleneteket, ahogy az énekes az országház megvételét tervezi, vagy akár azt is, ahogy a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalon vagy a már akkor is hungarikumnak számító pálinkán éppen a torkát edzi. Ez a jelenség sármos, humoros, eredeti és irigylésre méltóan nyugati volt.

Emlékezzünk vissza arra, hogy ez volt az első komoly nyugati zenekar, amelyet végül beengedett a Kádár-rendszer. A frontemberről pedig senkinek sem a szexuális orientációja jutott az eszébe, hiszen ezerrel férfiasabb jelenség volt, mint az akkori nyugati divatos sztárok, vagy akár az egész Első Emelet. Rendőrbajusz, jó kondíció, erős egyéniség, látványshow és persze az elengedhetetlen rockzene. Jelzem, hogy a Queen azon zenekarok egyike, akiket nem tett tönkre a nyolcvanas évek, azaz megfelelő arányossággal popularizálódva ugyan, de importálni tudták magukat a pop évtizedébe. Azaz megértették, hogy mi is az a nyolcvanas évek.

Ne feledjük, a magyarországi nézők nagy része még mindig egy elzárt világ kerítésén át nézi úgymond ezt a mostani Queen-filmet is. Valószínűleg egészen mást jelentett és jelent a Queen az Egyesült Királyságban vagy akár egy amerikai nézőnek. A film szerint is sokat foglalkozott a rocksztár életével a bulvár. Erről persze a vasfüggöny mögött mi mit sem tudtunk. Bennünk egy teljesen másfajta Freddie-kép alakult ki. Az utánozhatatlan Mercuryt játszó Rami Malek alakításáról is így például megoszlanak a vélemények. Nem azt hozza, amilyennek mi képzeltük el az Egyesült Királyságból jövő énekest. Persze nehéz feladat elé lett állítva a színész, akinek a hírnevet a Mr. Robot című sorozat hozta meg. Ott szimpatikusan volt unalmas, ahogy persze egy robotnak lennie kellhet. Egy másik film, amiben főszerepet kapott, a Buster’s Mal Heart című, 2016-ban bemutatott mozifilm, amit Magyarországon nem játszottak. A rossz hír, hogy az egyiptomi származású színész ott sem Buster Keatonnak állít emléket, holott feltűnő pingponglabda-szeme erre predesztinálná, vagy arra, hogy mondjuk Egyiptomban meghonosítsa Zelki János egykori telefonos műsorát. Mindenesetre arcának eme jellegzetes vonása most nem segítette a sorozatsztárt abban, hogy Mercury figuráját profi módon kimunkálja. Inkább tűnt az általa ábrázolt Mercury így elhibázott karikatúrának, és ezen nem sokat enyhített a ragacsbajusz és a fogprotkó, sőt. Ami azért is fájó, mert a szerepet ennyi erővel nyugodtan játszhatta volna Sacha Baron Cohen is, aki eleve parodista-féle, és még szóba is került erre a szerepre. (A humorista Borat figurájának megteremtésével vált igazán világhírűvé.)

Tény, hogy Mercury megszemélyesítése volt a fő feladat, mert a film nem egy olyan zenekarról szól, amely megpróbálja feltalálni magát az AIDS-ben meghalt zeneszerző-frontember elvesztését követően. A film sztorija a Farrokh Bulsara nevű, indiai származású reptéri poggyászhajigálóról szól, akiből Freddie Mercury néven lett sikeres dalszerző, frontember és énekes. A zenekar többi tagja annyira nincs kidolgozva, mintha nem egyéniségek lettek volna, hanem csak elmosódott foltok egy egykori lemezborítón. Szerepük a főhőshöz való viszonyuk révén mutatkozik csak meg. Ez hiba. Elvégre jobbára egyenrangú tagokból álló banda képét is kaphatnánk, de a forgatókönyvíró a dokumentált valóságra inkább fittyet hányva elhessentette a komoly karakterábrázolások ötletét. Ez a legnagyobb baja talán a filmnek és a rendezésnek is. Hibás alapanyagból nehezen gyúrható össze remekmű.

Bryan Singer rendező ugyanis, olybá tűnik, nem akart az Oliver Stone-féle The Doors-film nyomdokain járni. Továbbá nem sikerült neki egy egyedi zseni figuráját úgy a középpontba állítania, mint mondjuk ahogy azt az Amadeusban Miloš Forman tette. Singernek nem sikerült megteremtenie a hetvenes évek miliőjét sem, mint ahogy az a Majdnem híresben látható Cameron Crowe-nak köszönhetően. Plusz nem sikerült megragadnia a meleg szubkultúrának a hetvenes években virágzó világát sem. Ebből a forgatókönyvből egyiket sem igazán lehetett kihozni, de az is kérdés, hogy Singer értette-e vajon annyira dolgát, mint amilyen komolyan vette mindig is a mutánsábrázolás csínját-bínját. Nem tűnik tehát túl meggyőző ötletnek, így utólag, hogy ennek a sztorinak az elbeszélését egy olyan rendezőre bízták, aki kiváló karmester a komoly fantáziát igénylő X-Men-filmek esetében, de közel sem biztos, hogy egy általa felépített világ működhet egy valóság alapú történet esetében.

Így hát a film a valóság megformálása helyett egy pipiskedő nyeszledékre épít, aki a többi hisztériás zenekari taggal, saját családi környezetével, bevándorló gyökereivel és szexuális beállítódásával torzsalkodik. Ez kap ebben a filmben minden elmélyültség nélküli mintázatot. Azaz inkább kapunk egy fiktív zenekarról szóló mozidélutánt a Disney-vel, mint egy alaposan átgondolt koncepción nyugvó, múltértékelő zenekar-portrét. De annyira nem hördül fel még így sem a közönség, hiszen a filmben megszólaló zenék kárpótlást nyújtanak mindezekért. Így a nézők fejében mégiscsak felidéződik az egykori életérzés, meg hogy mit is jelentett ténylegesen annak idején a Queen. A moziból ezért csak halkan átkozódva, de magunkban dudorászva jövünk ki, és miután a gyerek is bekötötte magát, együtt tekerjük kopra a Bohemian Rapsodyt, ami tényleg semmire és egyben sok mindenre hasonlít. A Queen pedig maximum nem ez által a film által, hanem inkább majd zenéjében öröklődik át, ha öröklődik.