Szinte már össze se tudom számolni, hány friss hangú, fiatal költő(nő) munkáját olvashattam az elmúlt években. Közülük az egyik, a Hátam mögött dél című kötetével tavaly debütáló Ferencz Mónika. A csupa szabadverset rejtő kis kötet, folytatva a címadás hangütését, Észak, Délkelet, Nyugat, Északnyugat és Dél címen öt ciklust foglal magában. A karcsú, zsebbe illő kötet közkinccsé tételéért pedig a Scolar Live sorozatot nyitó Scolar Kiadót illeti dicséret.

Ferencz Mónika könyvét kettőzött figyelemmel olvastam, mert benne a magyar vers megújulását célzó kísérletek egy manapság terjedőben levő változatával találkoztam, jelesül a megszólalásnak a nézőpontszóródás technikáját alkalmazó módjával. A kísérletezésnek persze számos, egyéb útját is számon tartjuk, ám véleményem szerint a megújulás útjai közül ez bizonyulhat a legígéretesebbnek. Ám, hogy miről is van szó közelebbről, arról Ferencz Mónika egy versét áttekintve igyekszem számot adni.

Ha egy vers olvasása során azt tapasztaljuk, hogy a vers egymást követő mondatait közvetlen értelmi kapocs nem fűzi össze, vagy ha úgy tűnik, hogy a mondatok egymásutánisága nem az előzményei által ígért, vagy az azokból feltételezhetően következő gondolat kifejtését szolgálja (szolgálják), akkor gyaníthatjuk, hogy szerzője a nézőpont szóródás technikáját alkalmazza. Ahogyan ezt Ferencz Mónika Planck-idő című versében is láthatjuk. „Az első a kikelet,/ az óra, amikor a hangyák elhordják az udvart/ és megbarnítják az ébredést./ Gödörnyi esővízbe fojtod őket,/ hogy a késztetés elmúljon egy Planck-idő alatt./ Aztán a barátiddal elfoglaljátok a juharfát”. (21) Az olvasónak erről persze akár a múlt századi dadaista gyakorlat is az eszébe juthatna, amelyben akkor a szavak véletlenszerűen kiválasztott halmazából állították elő a verset. A módszer első pillantásra azonosnak tűnhet, de mivel itt nem önálló szódolgokról van szó, amint az a dadaista gyakorlatban megesett, hanem már szódolgok által képzett, értelmet hordozó mondatok összekapcsolásáról, viszonyba hozásáról, ezért esetünkben, maradva példánknál, némileg profanizálva a helyzetet, szódada helyett egy egészen más dimenziót implikáló úgynevezett mondatdadáról beszélhetünk. A második modernitásban ahol a szimbolizmus új változataként az aura révén, az aurával, mint eszközzel történő értelemközlés kísérlete zajlik, az obskúrus mondatok egymás utáni sorjáztatása egy hangulati modalitás kimunkálását (is) célozza, célozhatja.  

A vers kezdő mondatát, Az első a kikelet, olvasva láthatjuk, hogy az a vers második, egyébként ugyancsak kijelentő módban lévő mondatával közvetlenül nem áll értelmi kapcsolatban, a hangyák elhordják az udvart; ez utóbbit esetleg még a vers harmadik mondatával és megbarnítják az ébredést, is kiegészíthetjük. Bár az óra és az amikor szavak egyfajta (az aura képzésében szerepet játszó) időbeli kapcsolat meglétét feltételezik. Mivel a kezdő, Az első a kikelet mondathoz a második és a harmadik mondatot az értelem szemantikai szálai nem kötik, ezért ezek helyén elvileg akár más mondatok is állhatnának. Majd következik egy ismét önálló státuszú, az előzményeivel összefüggésben nem álló, kijelentő mondat, Gödörnyi esővízbe fojtod őket. Az ötödik sor mondata viszont már összefüggést ígér előzményével, hogy a késztetés elmúljon egy Planck-idő alatt. Ám, hogy a késztetés a fojtásra, (vagyis, hogy mégsem fojtod a hangyákat esővízbe), vagy valami másra vonatkozik-e, az továbbra is a versszak, vagy inkább a szóban forgó mondat-együttes kérdése marad. S az olvasó számára mindezek befejezéseként ott az egyébként az előzményeitől teljesen független „következmény”: a barátiddal elfoglaljátok a juharfát. A vers jó példa a nézőpontszóródás (szórás, elkülönítés) technikájának modern utáni alkalmazására, amikor is a versen belül a mondatok mind egy egy önálló nézőpontot alkotnak, képviselnek. Avagy képletesen, a mondatok itt a vers hangjaként egy virtuális szemantikai koordináta szárainak egymást metsző pontjain elhelyezkedő szabad értelemhordozók. S mint egy pointillista festményen a színfoltok, jelzik egymástól független, önálló pozícióikat. Olyannyira, hogyha kihagynánk közülük egyet, egyet, vagy egy másikkal pótolnánk, az a vers irályát, az értelemnek a kikelettől az elfoglalt juharfáig tartó útját nem befolyásolná; a starttól a célig legfeljebb más mondatpontokon (pontonhidakon) keresztül jutnánk el. Ám érzékeljük a belső kötődéseket, a kötődéseknek, bár kevésbé erős, de a lényegre, az útra vonatkozó jelenlétét is. (Pl.: a kikelet nem csak kikelet, de az az óra is amely …, vagy a hangyák nem csak elhordják az udvart, de az ébredést is megbarnítják, stb). S ezek az önálló értelempontokat (pilléreket) a háttérben mégiscsak viszonyba hozó elemek a maguk befolyásoló, aktivizáló hatásukkal, hacsak a sejtés szintjén is, de megképzik a vers egyfajta latens, egymásba játszó, ám a vers hangjától végül is elkülöníthetetlen hangulatközegét.

A Planck-idő, amely e kötetben egy háromoldalas hosszúversnek számít, a második modernitásnak végig ezzel az útkereső verseléstechnikájával építkezik. Ferencz Mónika így, a nézőpontoknak a hol belsővé, hol külsővé tett váltakoztatásaival teszi érdekessé, izgalmassá opusait. Az egyébként csupán formális ciklusfelosztásokon is átcsapóan ez ad az olvasó számára egy láthatatlan, de a kötet elejétől a végéig érzékelhető hullámzást, egy a kötet egészére érvényes cirkulációs élményt. „Az első a kikelet,/ a második a szúnyoglárvák morajlása,/ a harmadik az út,/ a homok útja a talpadon, az elfogadás útja,/ az út a tv-állványtól az éjjeliszekrényig” (22). Folytatódik a mondatok egymáshoz való értelmi kapcsolatát, kapcsolódását felfüggesztő pointillista technikának az alkalmazása az egyébként egymástól ugyancsak szemantikai szigetekké elválasztott, „úszkáló” versszakokká tördelt, elkülönített részekből álló versben. A megszokott értelemalkotással csupán a vers végén találkozunk, ami itt így, hogy semmi szitualizálás, relativizálás, vagy képiesítés, szinte kinyilatkoztatásként, szentenciaként hat. „Csak abban hihetsz, amitől rettegsz./ Ami megváltást ígér,/ az kérészszárnyú és látszólagos” (23).

Számomra a kötetbéli megszólalás leginkább figyelmet érdemlő erénye (hozadéka) tehát a mondatok egymáshoz kapcsolásának az a fajta, a szerző által is előszeretettel alkalmazott módja, amely mára olyan, áthallásokon keresztül érvényesülő technikává nőtte ki magát, amely a versben a gondolatnak egy csupán a látencia szintjén létező, kidolgozatlanul hagyott változatát hívja életre. Ám az így sorjáztatott mondatok már ebbéli státusukban is immár egy olyan, a vers hangjára utaló hangulatot teremtenek, amely több önmagánál, de amelyben a mondatok, épp sorjáztatásuk módjából adódóan, a hagyományos értelemben vett vers-egészet szolgáló gondolathordozóvá nem szervesül(het)nek. Ezért az ily módon egymáshoz kapcsolódó (kapcsolt) mondatok a versben csupán egy érzületként, hangulati elem funkciójuk által körvonalazott gondolat(rész)ként, avagy egy érzületet körvonalazó verstechnikai elemként van (vannak), jelen.

A láttatás ilyen eszközeiből, (mozaikmondat)elemeiből épül a modern utáni, (az) új-szimbolista vers. A vers, ahogyan azt Ferencz Mónikánál is láthatjuk, ami elénk tár, ami felidéz, ami megtestesít; a vers, amely egy olyan írás, amely a láttatással a ki nem mondottat, a rejtőzködőt idézi meg. Az ilyen vers első pillantásra talán nem több, mint egy mondatfestmény, mint egy elmosódó gondolat színvilága, vagy egy, a hangolásnak a partitúra megszólaltatása előtti hangzavara, a hangolás kakofóniája. Vers, amely önmaga dünamiszét, lelkét, e fókuszálatlan állapotában vibráltatja. Mondás, amely konkrét közlés nélküli hangzást, értelmet hoz létre. Értelmet, amely nem más, nem több, mint a szépség önmagára reflektáló nyelvi teljesítménye.

Szerzőnk az értelemszóródás technéjének alkalmazásával egy különös szótáj, egy ferenczis szóvidék részesévé, sőt, szereplőjévé avat bennünket, ahol az opusok az olvasót, érkezzék bárhonnan, meggyőzik, ő itt egyszerre lehet Észak(on) is, és Dél(en) is.

Scolar Kiadó, Budapest, 2017.