Az Óévet Karádi Zsolt vers- és prózaparódiáival zárjuk, melyek az idei évi Vidor fesztivál Krúdy-paródiaestjén hangzottak el.

Juhász Gyula: A velős csontról

Milyen volt sárgasága, nem tudom már.
De azt tudom, hogy sárgák a sörök.
A kocsmában, az ócska söntéspultnál
ha berúgok, hát zúzok és török.

Milyen volt illata, jaj, nem tudom már.
De azt tudom, nem illat volt, de bűz.
Ha egykor sétáltam a Bujtoson, már
nem maradt énutánam senki szűz.

Milyen volt híg velője, sem tudom már.
De ha rákentem a friss kenyerem-
re, számban szétolvadt, és nem nagyon fájt
másnap reggelre az  aranyerem.

Tóth Árpád: Elégia

                                I.

A nagykörúton bús platánok állnak.
A hűs hajnalban megborzongnak ők.
Hálát rebegnek jó Krúdy Gyulának,
mert köröttük imbolyognak a nők,

kik oly furcsák, míg lágyan ellebegnek,
oly furcsák, félénkek, s oly büdösek.
Tűnhetnének hitványnak és betegnek,
pedig csak pállottak és nedvesek.

– Úgy érzem, nincs már, ami itt marasszon!
– szól mélázva Maszkerádi kisasszony,
kinek a szélben száll a neve, mint

hulló levélke száll a néma hegyre. 
– El kéne Intercityvel Nyiregyre
utazni! – sóhajt. – Látni Evelint!

                          II.

És Maszkerádi egyszer ott oson,
hol ferde fényben nyúlós nyála lebben.
Az homály tanyát ver a Bujtoson;
a vérző nap mindennél ékesebben

hanyatlik el a McDonald’s fölött.
És a kisasszony jő, fehér kezében
hamburgerből szorongat vagy ötöt.
A szája színtelen, a haja ében.

Nem rest a roppant tópartra kiállni,
elkezd a csendben csámcsogva zabálni.
Úgy érzi, immár meg kell nyílnia

a nyíregyházi élmények előtt.
Amíg fal, beköszönt a délelőtt,
és elé lebeg Fátyol Szilvia.

Dsida Jenő:Szerenád a velős csonthoz

Gyönyörűm, ragyogóm, örök ábránd!
Beled álmatagon kiverem.
Ragacsos cafatok vigyorognak
makacsul remegő szivemen.
S amikor kenyeremre kibuggyan
belőled a drága velő,
ajakamra az alkonyi csöndben
pici sóhajok állnak elő.

Ó, csont! Kicsi csont! Be’ csodállak!
A húsleves éke te vagy!
A répa, s a szűzi gyökér közt
sandítasz, amott meg a hagy-
ma diszíti a dús karalábé
arany szinü környezetét.
Te szép, puha bélü velős csont,
kiterítem a lelkem eléd!

Ó, csont! Kicsi csont! Csupa holdfény,
csupa csillagos égi remény
vagy az asztalomon, amikor, lám,
az élet, e szörnyü, kemény
élet leteper, de ha látlak,
meggyűlik a számban a nyál,
és ráfolyik, ím, a nyakamra,
hiába takarja a sál.

Hozzád kanyarul ma a késem,
a velőd puha, égi selyem:
rákenlek a friss piritósra,
amott meg a petrezselyem-
levelek mosolyognak előmbe,
s a koleszterin is menekül.
Ó, csontom a dús vacsorához:
ne hagyj soha már egyedül.

Gyönyörűm, be’ rajongva szeretlek.
Bár jaj, sok benned a zsír!
Ám tőled el sose választ
ah, többé már csak a sír.
Halálom után is imádlak,
túl földeken és egeken,
hol majd vidoran heverészünk
fényteli fellegeken!

Kaffka Margit: Gyuluka jár

Harcsa bajusszal a pitymalat éri:
butácska szemével a semmibe néz:
ernyedt mosolyát viszi széjjel a szellő,
a teste az utcakövön heverész.
Fölé hajolok: Gyula, mondd, mi a baj, hogy
 itt vagy, tehetetlenül, édes uram!
Rám néz, de szemében a vérerek árnya
delíriumok mocsarába zuhan.
Nyújtom kezemet: puha női karok
emelik meg: a hajnali utca sivár.
És támogatom, mint férfit a nő tud:
ujjongok  erősen, a  Gyuluka jár!
Mondom neki: jaj, a szívem de  kivan!
Csak szépen, okosan, Gyulu fiam!

Támaszkodik, íme, reám, a nagy író,
én   csöndben is álmatagon cipelem.
Hazavinném, ám hol a ház, hol az otthon,
ahol neje nem veszekedne velem:
„Hazahoztad? Az éjszaka merre csatangolt?
Margit, ne segíts, ne, ma! Nem lehet, ám
gyönyörűt irogat, amikorra magához
tér, az uram,  a borissza  Gyulám.”
És én fuvolázom, im, angyalian:
Csak szépen, okosan, Gyulu fiam!

Gyula néz, kicsi két szeme összeakad,
vizenyősen előtte elúszik a táj.
Lassan ocsudik fel a kábulatából.
„Szindbád!” – kiabálja. A torka be’ fáj,
és mindene bódult, nagy lelke sajog,
én támogatom, felesége segít.
Rogyadozva megy, íme, a  hamvas   öröklét
fele, jaj, de az alkohol elnehezít!
Gyula! Térj az eszedre, kiáltom; a teste
súlyából keveset se veszít.
Súgom neki: hallja a nappaliban:
 Csak szépen, okosan, Gyulu fiam!


Marcel Proust levele Krúdy Gyulához

Cher Monsieur,

je vous écris, faut-il plus, Monsieur, ayant un nom inpronoçable!

Kedves Uram!

Én írok magának, kell ennél több, kimondhatatlan nevű uram!

Polgári származásom és jólneveltségem tiltja, hogy erőteljesebb, hovatovább drasztikusabb hangot üssek meg az Önnek címzett levélben. Soraim nem szólnak másról, mint arról az arcátlan, hadd ne mondjam, erkölcsileg, valamint művészileg elfogadhatatlan, szégyenletes,  felháborító, vérlázító, megbotránkoztató, egész lényemet megrendítő cselekedetről, amellyel Ön képes volt engem, Achille Adrien Proustkatolikus hitű, híres doktor és járványkutató fiát, a világhírű írót, az À la recherche du temps perdu című, elképesztő méretű és olvashatatlan regényfolyam alkotóját illetni akkor, amikor ellopta, sőt inkább elorozta tőlem az időt. Az időt, amelynek nyomába szegődtem, s amely meghatározó módon vált írásművészetem tárgyává. Közölném Önnel, hogy én a párizsi Sorbonne-on lelkesen hallgattam Bergsont, aki egyébként a nagybátyám, s aki az idő filozófiájával ismertetett meg engem. És Ön? Ön kit hallgatott, kimondhatatlan nevű barátom?  A szintén kimondhatatlan szülővárosa nyírfái alatt gajdolókat, a nyíri részegeket? Kitől tanult Ön írni, cher monsieur? Én, aki Stendhalt, Montaigne-t, Flaubert-t, Tolsztojt, Dosztojevszkijt tanulmányoztam, én, aki ugyan szintén loptam ezt azt tőlük, de azért az mégis más, mint az Ön eljárása; én a világirodalom örökbecsű írója, a XX. század egyik legnagyobbja vagyok, asztmámtól és homoszexuális kalandjaimtól függetlenül, míg ön, monsieur, kicsoda ön? Egy népi sarjadék?

Ma gueule tombe – a pofám leszakad, ahogy Montaigne nyomán a művelt francia mondja. És egyébként is, nem elég, hogy (és itt az eredetiben egy nehezen olvasható szó áll, amelyet az Árgyélus királyfi megindító históriáját kiagyaló, egyébként kiváló fordító és egyetemi tanár,  az életét a francia irodalomnak szentelő Gyergyai Albert szabatosan fordította), Ön lenyúlta vég nélküli művem fő témáját, emellett még eltulajdonította az emlékezés tematikáját is, hogy bizonyos –  az Ezeregyéjszakából lopott figurájának –  Szindbádnak pitiáner kalandjait megfűszerezze vele.

Így hát Monsieur, mondhatnám, enculée de ta race. (És ezen a ponton bizonyára sokáig főhetett a szemérmes Gyergyai feje, miként adja vissza magyarul ezt a franciában roppant durva, esetenként becsületsértő, ugyanakkor familiárisan szabad szájú szószerkezetet, amely a célszemély szülőanyjának különböző férfiakkal történő, megszámolhatatlan nemi kapcsolatára utaló módon nevezi a hölgyet – finoman szólva is – lenge erkölcsűnek.) A magánéletében is tartózkodó Gyergyai Albert, miután végiglapozta a létező összes francia-magyar szótárt, továbbá elmélyült a Czuszor-Fogarasi  és a Ballagi Mór-féle szótárakban, illetve beleásta magát a magyar tájszótárakba is, úgy döntött, hogy az egyszerűség kedvéért kihagyja e négy szót.

Maradt tehát annyi, hogy „Igy hát,  monsieur, azzal a határozott kívánsággal fordulok Önhöz, hogy szíveskedjék eltűnni, mint Albertine, megsemmisülni, mint aki a sínek közé esett, a világirodalom perifériájára szorulni és meghagyni nekem a dicsőséget. Nekem, aki 4400 oldalon keresztül vánszorgok az eltűnt idő nyomában, míg az utolsó lapokon – az olvasó kifejezett örömére – megtalálom, amit kerestem.

Cher Monsieur, veuillez vous argéer mes salutations distinguées.

Marcel Proust