„… a hatvan körüli költők generációjában, ha spiritualitásról van szó, még mindig megkerülhetetlen Pilinszky János eredetileg szikárnak szánt, de sokszor még inkább patetikus és erőltetett szimbolikus nyelvezete, amelynek ma szerintem semmi aktualitása nincs, s ezért kár, hogy mögöttesként újra meg újra átsejlik még Viskynél is.” – Ilyen sorokat volt képes leírni Kocziszky Éva (ÉS, 2018. június 22.) ex librisében.

Nos, a XX. századból, azt mintegy ketté osztva, két költő megkerülhetetlen. József Attila és Pilinszky János. Mindketten a világ legnagyobb költői közé tartoznak. Indokoljam? Hosszú lenne. Elég, ha csak annyit mondok az utóbbiról, hogy Tomas Tranströmer, mikor Budapesten járt – sok éve már annak –, kérdésemre, hogy avulási listán van-e Pilinszky, akinek ő volt a svéd fordítója, rácsodálkozott, és csak annyit közölt, hogy nincs olyan év, amikor ne venné le a polcról a magyar költő verseit, és ne találna valami újat, eddig rejtőzködőt, enigmatikusat. Tranströmer azóta megkapta a Nobel-díjat: ja, és egy szót sem tud magyarul! De nézzük, mit ír a Világirodalom történetében Szerb Antal Henrik Ibsenről: „Kétségtelen, hogy itt is bevált az irodalmi sors törvénye: ma az hat legkevésbé, ami a legerősebben hatott a kortársakra: a probléma-darabok elavultak a problémáikkal együtt.” Szinte hallom a fölhorkanó kórust: Szerb Antal? Ő a legelavultabb!

                Van ugye, az a penész, mely káros és kiirtandó. És van a nemes. Így valahogy a pátosszal is. Újra egy világnagyság. Gottfried Benn így írt: „Egyetlen mondatot, egyetlen valóságos és lényeges mondatot nem lehet leírni anélkül, hogy a személyiség egész pátosza és fájdalma mögötte ne legyen.” A szimbolizmust meg hagyjuk meg az atyamesternek, aki állítólag azért írt fölfejthetetlenül homályosan, hogy ne tudjanak az olvasók a közelébe sem érni – nekem legyen mondva: – így aztán nem is olyan nagy költő. Stéphane Mallarmé csak enigmatikájában hasonlít Pilinszkyhez, aki, valahányszor kérdezték, így felelt: költő vagyok és katolikus. Igaza volt, de részben csak. Ahhoz a csoporthoz tartozott, ha lazán fűzve is, mely a franciáknál alakult ki a múlt század első harmadában. Az úgynevezett neokatolikus stílus. Paul Claudel, Mauriac – Nobel-díjas – a dosztojevszkiji sötét tüzű Georges Bernanos és a zsidó származású Max Jacob. De ide sorolandó az amerikai-francia Julien Green is. Meg aztán van egy lengyelünk is. 1978-ban az Egyesült Államokban, német család által alapított Neustadt-díjat pont Pilinszky orra előtt vitte el a későbbi Nobel-díjas Czesław Miłosz. Kossuth-díjas költőnk „nevezte be” Pilinszkyt, hála neki. Gergely Ágnes megtudakolta a „miért”-et. Az egyik amerikai zsűritag csak annyit mondott, hogy ez most a lengyelek ideje, lásd pápa, amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó, sztrájkoló lengyel munkások, stb. Ott átérezték ezt a nálunk aligha ismert, mert előzménytelen hangot, ami a szenvedő misztikusé. Mivel én vagyok, aki valódi cselekvő szeretettel Pilinszkyt megpróbálja életben tartani és fölemelni a klasszikusok sorába, idéznék a könyvhétre megjelent Volt egyszer egy Kocsis Zoltán című könyvemből. A zseniális muzsikus az egyik beszélgetésesszémben így nyilatkozott arra a kérdésemre válaszolva, hogy klasszikus-e Pilinszky (mindez a nyolcvanas évek elején történt): „Igen. Nekem legalábbis igen. Klasszikus volt már nekem életében, tudniillik már akkor eljutott arra a fokra, hogy a saját, végtelenül egyéni, szubjektív látásmódját tipikussá, objektívvá tudta eszményíteni. Azt hiszem, ez a klasszikusok fő ismérve. Tulajdonképpen az Apokrif is elég lett volna, de szerencsére több is volt…”.

                Őrzője vagyok még annyiban, hogy a rendszerváltás pillanataitól kezdve utcát szerettem volna kiharcolni neki Budapesten; huszonhét év ment rá az életemből, lett egy pici nyúlfarok. Pilinszky János-köz. A Cukor utcát köti össze a Veres Pálnéval. Aztán végtelen harcok után megvalósult (?) egy emlékmű a Centrál Kávéház Károlyi utcai oldalfalában. Ezek szerint egyiket sem érdemelte meg? Kocziszky Éva meggátolta volna? És még valami. Nem szikár az a költészet, hanem szálkás. Krisztus keresztjéből való valamennyi, kioperálhatatlanul.

Kocziszky Éva válaszlevelét itt olvashatják.