„Courtauld Impressionists: From Manet to Cézanne”

A londoni National Gallery említése óhatatlanul is a mozgóképet juttatja eszembe, mivel először  mozivásznon vehettem szemügyre az épületet,  a St. Trinians-nem apácazárda című filmben (r.: Oliver ParkerBarnaby Thompson, 2007).  A vígjáték a brit (pop)kultúra remek paródiája, a történet pedig egy képrablás köré szerveződik: a St. Trinians nevű, „sajátos hangulatú intézmény” diáklányai sajátos módon kívánnak pénzt szerezni csődbe jutott iskolájuk megmentésére: ellopják a National Galleryben kiállított Leány gyöngy fülbevalóval című Vermeer-képet. (A cselekmény fordulatairól ezúttal csak ennyit – ha még nem tették, nézzék meg a filmet, amely nem csupán Mr. Darcy rajongóinak ajánlott!)

Talán nem is tűnik megalapozatlannak a filmes párhuzam, hiszen az a műalkotást, a képet elsősorban vagyontárgyként, a haszonszerzés eszközeként mutatja meg. Ez a felfogás nem is áll olyan távol a National Gallery új időszaki kiállításának világától. A „Courtauld Impressionists: From Manet to Cézanne” című tárlat ugyanis azt a korszakot tárja elénk, amelyben a kép (a mai értelemben véve) kereskedelmi rangra emelkedett.

A 19. század második felének-végének újfajta fogyasztói szelleme a legjobb befektetésnek a műtárgyat tekintette, amely „a legbiztosabb és legeladhatóbb értéket testesíti meg. A gyűjthető dolgok [la curiosité] stabilabbak lettek, mint a föld vagy az ingatlan.” Nem véletlen, hogy az új irányzat, az impresszionizmus is a korszak Franciaországában született meg. A század közepétől ugyanis már a francia főváros számított Európa kulturális központjának, nem csupán a művészeti intézmények rangja, de a nagyváros tudatos terv szerint kialakított, modern jellege miatt is. Párizs vált a kultúra, a luxus, az élvezetek szimbólumává a korabeli gondolkodásban. A gazdasági viszonyok, a fellendülő kereskedelem kedveztek a városi polgárság új igényeinek, s a közösségi élet színterei a zenés kávéházak, mulatók, színházak, lóversenyek, a vidéki, ill. tengerparti nyaralások lettek. Fokozódott az érdeklődés a művészet, a kiállítások iránt, amelyek bemutatott festményein mindinkább teret nyertek a modern nagyvárosi élet képei. Igaz, az „impresszionista” művészek kezdetben korántsem arattak osztatlan sikert. Ritkább volt az olyan kritikai megfigyelés, amely például az új festészeti törekvés első, 1874-ben megrendezett összefoglaló/bemutatkozó tárlatát követte, s dicsérte „a világos színeket, a széles látókört, a benyomások mélységét. […] a közelebbi vizsgálódás arra készteti az embert, hogy felfüggessze hagyományos elképzeléseit a kidolgozottságról, a chiaroscuróról, arról, hogy mi is eredményezi a vonzó tájat.” Manapság azonban, úgy tűnik, mind népszerűbbek az irányzat törekvései, hiszen sorra nyílnak s tömegeket vonzanak az impresszionista tárlatok a világ kisebb s nagyobb múzeumaiban egyaránt.

A londoni időszaki kiállítás a Courtauld Galleryvel való együttműködés eredménye, amely pazar válogatást tár a nagyközönség elé, köztük a legismertebb (s kevésbé „populáris”, de nem kevésbé kiváló) művekkel, olyan impresszionista (és poszt-impresszionista) alkotóktól, mint Manet, Monet, Renoir, Degas, Seurat, Toulouse-Lautrec, Pissarro, Cézanne, Gauguin. A 12 egységre tagolt tárlat a művészek szerinti felosztást követi, az irányzat kezdeteitől annak meghaladására tett kísérletekig. (A múzeumra jellemző állandó zsúfoltságot is elkerülhetjük ezekben a termekben, bár itt is nagy az érdeklődés.) Megtalálhatjuk köztük Monet tájképeit, Renoir színházi jeleneteit, Degas balerináit, Seurat és Cézanne fürdőzőit, Toulouse-Lautrec Moulin-Rouge-beli táncosnőjét, Gauguin Tahiti ihlette álmait.

Mindeközben csodálattal adózhatunk a gyűjtőnek, aki valóban szenvedéllyel gyarapította modern festészeti gyűjteményét. Samuel Courtauld, az iparmágnás és mecénás 1924-ben létrehozott egy ötvenezer font tőkéjű vagyonkezelői alapítványt, hogy az gondozza az impresszionista és posztimpresszionista művészet remekeit. A Courtauld Alapítványként ismert szervezet gyűjteményéhez olyan művészek munkái tartoztak, mint ManetRenoirSeuratDegas  és van Gogh. (Az eredetileg a Tate-ben kiállított festmények később, az ’50-es, ’60-as években a National Gallerybe kerültek, mivel akkor már nem tekintették modernnek őket…) A mostani kiállítás szervezői egy-egy képhez fűzött megjegyzéssel bepillantást engednek a műkereskedők világába, ill. ennek a tevékenységnek a nehézségeibe is. Például előfordult, hogy Courtauld-nak meg kellett válnia egy szeretett alkotástól, hogy egy másikat megvásárolhasson, illetve akkor is kétségbeesett, amikor  az mégsem érkezett meg a neki rendelt helyére. (Ilyen volt például Toulouse-Lautrec Jane Avrilról készített s a tárlaton bemutatott alkotása.) Ezek az információmorzsák is mutatják, hogy milyen jelentőségre tett szert a műkincs-kereskedelem a 19-20. század fordulójára, s milyen befolyással bír napjainkban is. Csak egy példa a tárlat képei közül: Renoir művészi emléket állított a képeit értékesítő és a festő életrajzát is elkészítő gyűjtőnek, Ambroise Vollard-nak.


Pierre-Auguste Renoir: Ambroise Vollard portréja, 1908. (Forrás: Pinterest)

A tárlat blokkjait az adott festő portréja vezeti be, kiegészülve egy-egy alkotás eredeti, korabeli környezetben készült fotójával. Ezek a felvételek elgondolkodtatnak a műalkotás és a mindennapi élet összefonódásáról, mű és életvalóság közelségéről, egymásra gyakorolt hatásukról, illetve ezek elválasztottságáról is. 


Fotó: Részlet a kiállítótérből. (Saját felvétel – K.V.)

A kiállításhoz készült szórólap a következő ajánlással csábítja a múzeumba az érdeklődőket: „előadóművészek, pincérnők, kártyások: pillanatképek a 19. századi Franciaország életéből.”  Valóban a korabeli mindennapok lenyomatait kísérhetjük végig a tárlaton. Engem mégis a nőalakokhoz kapcsolódó életképek, a különböző női sorsok ábrázolása ragadott meg leginkább.

A gyűjtemény az impresszionista mesterek derűsebb alkotásaival indít útnak: lenyűgöző látvány, ahogyan Manet a Szajnán ringó csónakokat szemlélteti a gyermekét kézen fogó nővel, aki lehet annak édesanyja vagy dajkája is. A képet néző látogató úgy érzi, a megfestett alakok szemével láthatja az előttük elterülő tájat, a határtalan kékséget, ég és föld egymásba játszó felszínét.


Édouard Manet, ‘Banks of the Seine at Argenteuil’, 1874. (A kép forrása: https://www.nationalgallery.org.uk/whats-on/exhibitions/courtauld-impressionists-from-manet-to-cezanne)

A békét sugárzó festmény szomszédságában azonban merőben másféle női sorssal szembesül a múzeumlátogató: a korban megnyíló mulató, a Folies Bergere pincérnőjének szomorú arckifejezése üti szíven a szemlélőt. A kép érdekessége továbbá, hogy a pincérlány mögötti tükörben láthatjuk, amit feltehetően ő maga is: a bárral szemben lévő páholyokat, a közönség sorait s a bár előtt álló férfi alakját, s ez a nézőpont teszi lehetővé, hogy a szegény pincérnőt s környezetét mi is vizslató szemmel méregessük. A szórakozni vágyó és mulató sokaság közepén idegenül és különösen megindítóan hat a lemondó-beletörődő arckifejezés, amely a fiatal nő egész élettörténetét, sorsát magába sűríti. Feltehetően a társadalom perifériájára szorult, ahogyan (a képen nem látható) színpadon fellépő táncosnők is, talán a bárpultnál álló úriember közeledését kénytelen elutasítani vagy elfogadni-nem tudjuk. Az viszont bizonyos, hogy csodálattal kell adóznunk a mesternek, aki a mulatók forgatagában is képes volt ilyen mély emberi érzések megragadására. Azok a szemek fogva tartanak és sokáig kísértenek még…


 Édouard Manet: A Folies Bergere bárja, 1882. (A kép forrása: Wikipédia)

Szintén a párizsi mulatók világát idézi meg Toulouse-Lautrec festménye, ám más perspektívát nyit előttünk. A festő számos alkotást szentelt barátjának, kora híres táncosnőjének, Jane Avrilnak. Ezúttal a táncból s szórakoztatásból már kiöregedett, egykori legendát látjuk, aki kecses testtartásában még őrzi hajdani méltóságát, mégis: csak látogatóként mehet be egykori ünnepelt sikerei helyszínére. A festő érzékenységgel és empátiával jeleníti meg a nőt, de érzékelteti a szépség mulandóságát is.


Henri de Toulouse-Lautrec: Jane Avril in the Entrance to the Moulin Rouge, 1892 k.  (Saját felvétel-K.V.)

A szórakozás másik színterére vezetnek Renoir képei: a színház világába. Az egymás mellett bemutatott festmények egyike (Az első színházi este) fiatal lányt ábrázol, körülötte elmosódó alakok csupán a közönség további tagjai. A csillogás világában magával ragadó hatást kelt a leány naiv ártatlansága, arcának tiszta fehérsége. A testtartása izgatottságról árulkodik – a színház nem csupán a kulturális élet színtere volt, hanem a társasági életbe való beavatásé is. Ennek párdarabja, A páholy már szemből, teljes pompájában ábrázolja a nagyvilági hölgyet, immáron férfi kísérővel. Ez a festmény már nélkülözi a beavatódás ártatlan izgalmát. Az elegáns pár mindkét tagja másfelé figyel, s a látcsöves úriember egyértelműen háttérbe szorul a káprázatos toalettet viselő hölgye mellett. (Ugyanakkor a fekete és fehér lendületes vonalai, ill. a rombusz formájú kompozíció mégis egységbe foglalják őket.) A nő leeresztett látcsővel tekint előre – a festmény előtt álló számára úgy tűnik, éppen őrá, felcserélve a szemlélő és szemlélődő szerepeit. 


Pierre-Auguste Renoir: A páholy, 1874; Az első színházi este, 1876-77. (Saját felvétel-K.V.)

A nagyvilági jelenetet követően a voyeur igazán intim térben találhatja magát Seurat tekintetétől vezetve. A festő modelljét és szerelmét ábrázoló kép a kor divatjának megfelelően befűzve, fodrászolva, szépítő szerekkel körülvéve, púderezés közben ábrázolja a hölgyet. A félvilági nőalak portréját egzotikus (vagy annak ható) virágok egészítik ki, a karcsú asztalkától a falon át a nyitott kisablakig vezetve leskelődőt. Mintha csak egy pogány istennőt látnánk viszont a 19. század mindennapjaiban, a természet és a modern polgári világ attribútumaival felruházva.


Georges Seurat: Young Woman Powdering Herself, about 1880-1890. (Saját felvétel-K.V.)

Az egzotikum a tárlat vége felé válik igazán nagyszabásúvá, Gauguin tahiti képeiben mutatkozva meg a látogató előtt. Ezek közül itt látható a talányos „Nevermore” című festménye, amelynek értelmezésére sokan, sokféleképpen kísérletet tettek már. Állítólag a festő gyermekének anyja szolgált modellként a képhez, amely az európai szem számára valóban egzotikus, buja növényzettel díszített bútort, szobát és kilátást mutat. Ebben a környezetben az ágyon fekvő nőalak a háttér figurái elől talán rejtőzködve, de a képet szemlélőnek teljes meztelenségében mutatkozik meg, fölötte felirat: „nevermore”. A nő tekintetéből, testtartásából fájdalom, kiszolgáltatottság, vád sugárzik – feltehetően az elvesztett ártatlanságra utalva. Zavarba ejtő festmény ez abban a világban, amelyben Gauguin a harmóniát, az érintetlenséget, tisztaságot kereste. És különösen az, hogyha a kiállítási darabok európai női portréival vetjük össze, naiv kislányok, táncosnők, színházba járó gazdag asszonyok, pincérnők, modellek életképeivel.


Paul Gauguin: „Nevermore”, 1897. (Saját felvétel-K.V.)

A tárlattól búcsúzva a modern festők és alkotásaik újabb csoportjához vezet a látogatók útja, s elgondolkodhatunk, mennyire tudatos koncepció szerint állították össze az időszaki kiállítás darabjait. A következő teremben ugyanis (amely már belépti díj nélkül megtekinthető) szintén remek impresszionista festményeket (új szerzemények!) mutatnak be.

A múzeumból kifelé tartva az egyik teremben Turner képével találtuk szembe magunkat, amely állítólag a britek kedvenc festménye. A Temeraire hadihajó utolsó útja… még a Skyfall című Bond-film (r.: Sam Mendes, 2012) egyik kulcsjelenetében is szerepelt, a felvételt a National Galleryben készítették…

Érdemes tehát megnézni a londoni Nemzeti Múzeum kiállításait, bolyongani az épület termeiben – a páratlan műkincsek között további érdekességekre is bukkanhat a látogató.

Courtauld Impressionists: From Manet to Cézanne, a londoni National Gallery és a Courtauld Gallery közös kiállítása (megtekinthető 2019. január 20-ig, belépő: £7.50).

További információk:

https://www.nationalgallery.org.uk/whats-on/exhibitions/courtauld-impressionists-from-manet-to-cezanne

Felhasznált irodalom:

Belinda Thompson: Impresszionizmus. Gyökerek, megvalósulás, fogadtatás (ford.: Kertész Balázs) Bp.: Glória Kiadó, 2006.

(Azon képek esetében, amelyeknél nem találtam magyar fordítást, a kiállításon látott angol nyelvű címeket tüntettem föl.)