A dolgozat első része itt olvasható: 
Bánk és a magyar nemzeti hip-hop RAP, 1. rész.

II | MINDIG CSAK ILY HATÁROZATLANUL?

Magának pali minden Pista,
akár sintér, akár sipista
Búval illalulla drága…
                – Weöres: Suite burlesque

„Mi az? Mi végződött?” (II,1)

Nagy meglepetés nem ér bennünket a második felvonás első jelenetében (II,1): a Petur házában gyülekező békétlenek (enyhe félkörben állnak) határozatképtelenek. Katona itt finom eszközökkel, de egyértelműen paródiáját nyújtja a fogalmatlan békétlenkedésnek („összeült az aperitif bizottság”.[1] A vendéglátó a nyitóképben hangulatfestésül finoman rákezd a „Járom az utam” című örökbecsűre (Horváth – G. Dénes). A háttérben Ottó éppen Melinda elcsábításán ügyködik. „A békétlen band” – jelenti be magát a zenekar, és folytatódik a nóta. A „Mert én itt születtem” szakasz váratlan erővel szólal meg, tuttiban.

De minden rendezői közreműködés nélkül is teljesen egyértelmű a helyzet (vö. Katona színpadi utasításával, mellyel a békétlenek egész komolyságát és rátermettségét kommentálja mintegy: „dörmögve”, illetve a szenvedélyes értekezlet közben szundikáló Mikhállal):

Petur
Ördög és pokol, biz úgy csináltok,
mintha a dolog csak engem érintene.
Simon
Mikhál, te szólj.
Mikhál (aki szundikált)
Én? Mért pont én?
Csináljatok mi tetszik, és ahol közegyezéssel
megállapodtok, ott megegyezek.
(Ismét elszundikál.)
Simon  
Ez a közegyezés csalhatatlan?
Békétlenek (Dörmögve.)
Kérdés!
Petur
Szőrszálhasító fontolgatás.
Mért jöttetek ide?
Ó, gyáva lelkek! Mondom: a jövő éjjelre.
Simon (homlokát dörgölve)
És olyan hamar?[2]

Petur kiadja a jelszót: „Le a királyi székből, asszonyom!” Majd e hímsovén árnyalatú programnyilatkozat után felteszi a költői kérdést: aki nem e haza földjén látta meg a napvilágot, vajon lehet-e valaha jó hazafi? E ponton mintha feledné, hogy a teremben jelen van a bojóti Mikhál (igaz, szendereg) és Simon bán is. Az utóbbi Katonánál félénken közbe is veti halhatatlan, és running gagként folyton visszatérő kérdését („hátha mégis úgy lehetne”), Petur azonban leinti – meg se hallotta, mi rejlik ebben a kérdésben, túlságosan lendületben van ahhoz, hogy figyeljen:

Egy oly teremtés, akinek nem ez hazája,
bennünket az vajjon szerethet-é?[3]

Petur – akit a kritika egy része, illetve a XIX. századi közvélekedés szerintünk méltatlanul emel Bánk mellé, már-már riválisaként, holott ők ketten közel nincsenek egy szinten – már korábban is bemutatkozott erről az oldaláról, de ez a jelenet, melynek ő a főszereplője, végképp kiállítja a bizonyítványát. Ő az igazi hordószónok, aki képes hangot adni a tömeg pillanatnyi indulatainak (sőt, fel is tudja azokat korbácsolni), felszínen érzékelhető kívánságainak, de ezen túllépni, távlatokban, kontrasztokban, holnapban és közjóban gondolkodni már nem. Az ilyen sosem gyakorol a tömegre igazi hatást, az gyakorol őrá, legfeljebb felerősítve hallja vissza tőle saját artikulálatlan érzeményeit, s ezeknek megörülve igazságként csodálkozik rájuk. Vezetni a szó igazi értelmében az ilyen ember nem képes: nem tudja a sokaság „szebbik énjéhez” szólva mozgósítani a jóra munkáló erőket – egyszóval nincsen benne bölcsesség. Olt Tamás karakteres alakításában még az is elsőre látható róla, hogy rosszat nem akar, csak a tehetsége kevés. Sodródik az övéi alkotta tömeg uszályában. Nem államférfi, politikus.

Bánké sokáig nem számított hálás szerepnek, túlságosan összetettnek, bizonytalan körvonalú, hálátlan feladatnak tartották, amit színpadon nagyon nehéz hatásosan megoldani. Peturé volt a pálma. Igaz, ez utóbbit lehet úgy alakítani, „ahogy a csövön kifér”. A lózungok készen állnak, a hatás azonnali, az áthallás fröccsöntött. Volt olyan Bánkunk, aki a szerep nyűgeit csak úgy volt hajlandó elvállalni, ha Peturt is játszhat időnként…[4]

A jelek szerint ezért ugyanaz az értelmezési irány felelős, ami a darab XIX. század második felében elért sikereiért is nagyrészt: az Egressy-nemzedék, majd a „Fiatal Magyarország” köreihez tartozók által népszerűsített egyoldalú közelítés (nevezzük most „hazafiasnak”), mely a darabban a zsarnokölést és a gonosz idegenek elnyomása elleni lázadás történetét olvasta, és kebelét honfiúi lelkesedés dagasztotta ezenközben. Az először Vörösmarty, majd mások által is előszámlált, a szakirodalomban azóta is új és újabb hullámokban tárgyalt állítólagos alapvető dramaturgiai problémák megállapításáért is sokban ez az irány felel. Minthogy a darab felszíne is lényegesen rétegzettebb e szűklátókörű, leegyszerűsítő perspektívánál, nem csoda, ha innen nézve komoly dramaturgiai problémák merültek fel.[5] (Azt is meg mernénk kockáztatni, hogy a hagyományos színrevitelek zsákutcájáért is sokban felel ez az értelmezési hagyomány.)[6]

További vérfagyasztás következik:

Petur
Hogy a király megént király legyen,
s nyakunkra ne hágjon a dölyfös Meránia?!
Békétlenek (egyenként)
Sokáig éljen a magyar szabadság!
(együtt) Sokáig éljen a magyar szabadság!
Mikhál (felütődik)
Mi az? Mi végződött?
Simon 
Én nem tudom.

Mintha tényleg csak annyi volna az értekezlet célja, hogy elüssék az időt, amíg Bánkra várnak, addig az egész egy nagy vicc. Mintha mindannyian csak számolnák a perceket, míg ő végre megérkezik, hogy „helyre tegye” a társaságot. Ezt is megteszi majd, de ennél valamivel többet is: bár szándéktalanul, valóra fogja váltani a próféciát, amit a peturi propaganda a jövőbe festett. Mikor ő „végez”, a királyné valóban vérbe fagyva hever majd „a királyi szék alatt”.

De mielőtt betoppanna, akire várunk, még elhangzik Petur szájából egy fontos szlogen, válaszul a pártütés gondolatától is visszariadó Mikhál bánnak:   

Petur 
Nem. Nem pártütés –
kicsikort szabadság!

Az előadás békétlenjei fel is kapják a jelszót, és hálásan ismételgetik. Olyan puccs készül, ami nem puccs, sőt. „Mi nem elvenni készülünk a másét, hanem visszavenni azt, ami a miénk.” Hajjaj. Jövel, Bánk!

„S mit véte nektek e meráni asszony?” (II,2)

Végre befut Bánk (jelszó: Melinda), és vele kezdetét veszi a rövid második felvonás következő jelenete (II,2). Ezt a szembesülést Bánk és a békétlenek közt már sok minden előkészítette. Nagy meglepetés nem is ér bennünket, inkább csak árnyalatokkal gazdagodik a kép, illetve elmélyülnek a színei.

A nagyszabású jelenet nyitánya személyes epizód: a pártütéstől lelke legmélyéig megriadt Mikhál bánt nem sikerült Peturnak megnyugtatnia, védelemért és megértésért fordul az érkező Bánkhoz.[7]

Bánk
Való tehát?
Petur
Egy asszonynak engedelmeskedni nem fogunk.
Bánk
S miért?

It is indeed a very good question. Nem is kapunk rá választ. Szemben azzal, amit az átlagos olvasó magától gondolna a XIII. századi Európa viszonyairól, önmagában az, hogy „asszony” gyakorol hatalmat, valójában nem jelenthetne problémát autentikus korabeli békétlenek számára. Nők örökölhették a trónt (ahol örökölhették), működtek régensként kiskorú gyermekük mellett, és – leggyakrabban – távollevő férjük jogköreit gyakorolták, közös birtokaikat igazgatták, érdekeiket, vagyonukat védelmezték (akár fegyverrel is). Ezt teszi a történetünkben Gertrudis is. Ezért kérdez vissza Bánk. Kérdésekhez pedig nincs szokva az önjelölt vezér, Petur.

Válaszul manipulálni próbálja Bánkot, összekacsintós célzást tesz arra, hogy ha valaki, hát Bánk igazán tudhatná, mi a baj a meráni nőszeméllyel és övéivel. Félreismerte a nádort. Neki személyes elszámolnivalója van Gertrudissal, és azt nem keveri össze a közügyekkel. Sőt, az ország második embereként meg is védelmezi a királynét és övéit az igazságtalan vádakkal szemben, és türelmesen várja, hogy az urak jogos sérelmeikkel álljanak elő. Nem fognak. Petur tételes panaszlistája árulkodóbb, mint amilyennek szánta: „Panaszát nem hallod elnyomatott hazádnak” (Katonánál: „mint potyog hazádfiainak orcáján le könnye”), mennydörgi, de elnyomatott hazán, mint kiderül, véletlenül sem a föld népét érti, kizárólag a „társaságot”, az urakat, a birtokos (fő)nemességet, az egybegyűlt békétleneket, önmagukat. Elvett tartományokra, meg nem ítélt zsíros javakra gondoljunk, és más efféle hajmeresztő szörnyűségekre. Meg kell a szívnek hasadnia. Bánk (jó moderátorhoz méltóan) megpróbál a tárgyra térni:          

Bánk
S mit véte nektek e meráni asszony?

Petur válaszul fellengzős monológba fog, amely a semmitmondás magasiskoláját képviseli. Lecsupaszítva voltaképpen arról szól, hogy a meráni nagyasszony nem átallotta azoknak juttatni kegyeit és mindama kitüntető figyelmességeket, extra javakat, melyeket az uralkodói figyelem juttatni tud, akikre hatalmát építi, nem pedig Peturnak és barátainak (Katonánál az „alattvaló nagyoknak”). Voltaképpen tehát az elitnek az a része gyűlt össze a bán házában, amelyik a Gertrudis-rezsimben kimaradt a zsíros állami megrendelésekből, és ez nem a készségükön múlt, mert ők még költségekbe is verték magukat az uralkodói kegy reményében! Cry me a river. Az „alattvaló kisebbekről” nem esik szó. Amikor Bánk visszakérdez, hogy vajon a várt, de elmaradt befektetői haszonért meg a kárként leírt rezsiért miképpen szolgáltat igazságot, ha pártütéssel (Katonánál: „királyok vérén”) vesznek elégtételt, ráadásul azon a hatalmon, amelytől a jövőbeli kegyeket is reménylik, Petur visszatér a nyitólépéshez: asszonyt, pláne idegent ők nem szolgálnak. A kör bezárult.      

Petur
Ó, bán! Ez a derék asszony nagyon
értett azon közönséges szokáshoz,
hogy mázos kegyelmét osztogatva
kicsalja alattvalói vagyonát.
Mi a királyt imádjuk,
meráni asszony nem kell itt, soha.
Békétlenek
Soha!

Peturral kicsit elszalad a ló, még azzal is tódít a tirádán, hogy férfit ők akárkit elfogadnának, ha a fejét szent kenet illeti és korona ékíti, lehet „görög, gubás, bojér, olasz, német, zsidó”, bárki, csak asszony ne legyen, akiket ő általában persze tisztel, de konkrétan ezt a Gertrudist nem állhatja, neki engedelmeskedni nem tud. Majd azzal a lendülettel tovább sorolja a panaszokat, hosszan. (Katonánál ezt Bánk elunja, és közbevet egy ellenpéldát – Petur sógorát, aki szintén zsíros javadalomban részesült –, amivel sikeresen ki is fogja a szelet Petur vitorláiból, és átveszi tőle a kezdeményezést.)

A jelenet innentől csoportterápiás foglalkozásra emlékeztet. A terapeuta óvatos kontrollkérdésekkel igyekszik rászoktatni pácienseit a reflektált gondolkodásra. Az első körben megpróbálja ráébreszteni őket arra, miszerint nem lehet a királyné ellen fellépni úgy, hogy egyszersmind a király ellen is fel ne lépnének. Ezt Bánk jól tudja, a maga személyére nézve végig is gondolta, összes lehetséges következményeivel együtt, a tulajdon halálának lehetőségével is számol – csak Melindáéval nem. A békétlenek még nem jutottak el az egyenlet megoldásáig.[8]   

Petur
[…]
orrára kész vagyok koppintani.
Üsd az orrát, magyar, ki bántja a tied’!
Békétlenek     
Üsd! Üsd! Üsd!
A terapeuta most Petur ellen fordítja a saját érvét: ha tényleg törvényes az igényük (Katonánál: „szent első királyunktól”), miért nem törvényes úton szereznek neki eleget?
Bánk
Ha törvény s szokás szerént cselekszetek, nem
csak én, hanem minden magyar segítő
kezét sietve nyújtaná –
Békétlenek 
Igaz.

Bánk-terapeuta ezek után a legkockázatosabb eszközhöz nyúl: megpróbálja rávenni a jelenlévőket, hogy a történet más érintettjei helyébe képzelve magukat, átérezzék az igényeik és az érdekeik érvényesítésére áhított eszköz jogosulatlanságát. Tanúul hívja ellenük az imént hivatkozott őseiket is, jogaik örökül hagyóit. A jelenet legfontosabb mondatai hangzanak el a szájából: 

Bánk (csendességgel)
Myska, zendülésbe’ nem
fog-é kiömleni az ártatlanok-,
a felebarátjainknak vére is?
Simon, az élteket s a nyúgodalmokat
kockára tégyük polgártársainknak,
kik, mint szülőinket, bennünket is
tápláltak!

Bánk ehhez Katonánál hozzáteszi: „Mivelhogy ez / asszonynak a hatalma bűntetetlen / teszi azt, mit a közönséges zsivány / talán fizetne életével is?!” – a királyné vétkéről szólva. Ez az utóbbi kiszólása nem könnyen érthető, mert éppen védelmébe veszi az uralkodó feleségét a békétlenek kevéssé jogos és kevéssé általános érvényű vádjai ellenében, és ez megtöri az érvelése lendületét. Egyes magyarázók szerint itt saját személyes sérelmére utal, de ez több okból is valószínűtlen, egyrészt azért, mert egész itteni fellépésének vezérfonala, hogy a személyes és a közéleti bajokat nyomatékosan külön kezeli, másrészt mert a „közönséges zsivány” aligha utalhat a királyné általa gyanított, de még nem bizonyított vétkére, ami a kerítés. Szerintünk sokkal valószínűbb, hogy itteni szólama Peturéra rímel, aki fentebb röviden „rablónak” minősítette Gertrudist és körét.

A rabló valóban közönséges zsivány, aki „fizetne életével is”, mert a törvény fellép ellene, de a főhatalom cselekedetei más minősítés alá esnek, hiszen ő maga a köztörvény forrása. Bizonyos tekintetben határozottan fölötte áll a „polgártársaknak” (szándékos anakronizmus, ’honfitárs’ jelentésben). Az uralkodói hatalom „elkövethet” olyat, amiért a magánember akár életével is fizetne: erőszakot gyakorol az erőszakszervezetek útján, elvesz („rabol”) és osztogat, életet és halált, ellenségnek és barátnak nyilvánít, hadat visel és békét köt, törvényt hoz és eltöröl – más mérték szerint ítéltetik meg. Ha Petur a törvényes jogok szerint kíván elszámolni, hát azt is vegye tudomásul, hogy a hatalmat nem véletlenül hívják ’hat-alomnak’, azaz cselekvőképességnek, hanem azért, mert igenis tehet sok olyat, amit más nem, és erre éppenséggel törvényes joga van. Mit tehet? Hivatalt, birtokot, vagyont, befolyást osztogat, olyanoknak is, akik (egyesek szerint) „nem érdemlik”, például mert idegenek, mint a királyné maga.    

A királynő vétke,
hogy felekezetét jobban szeretné,
mint a magyarságot? – Ha németek
között közületek király lehetne
egyik,
[…]
nem elsőbb volna-e előtte
még ott is a magyar?

A terápiás ülésnek ez talán a legmeghatóbb mozzanata. Ha a rendes ember (pl. ők) arról ismerszik meg, kérdezi Bánk a békétlenektől, hogy az övéit részesíti előnyben, és a királynéval éppen az a baj, hogy idegen (mondják ugye ők), nemde következik ebből, hogy tőle éppen az a természetes és dicséretes, ha szintén az övéit részesíti előnyben? Az övéi pedig történetesen merániak. Nemde ezt tennék ők maguk is a helyében? Azt már nem teszi hozzá, hogy ez az attitűd akár meghaladható is, előfordulhatna, hogy fogadott hazájában otthonra lel egy királyné, és immár nem csak szülőhazájának szülöttei az „övéi”, hanem az új hazájának szülöttei is. Egy ülésre ez sok volna. Egyelőre csak azt gondolják végig, ami abból következik, ha önmagukból indulnak ki, az is elég lesz.[9]   

Bánk
[…]
Előbb való a hit parancsolatja;
Istennek a kenettje egy király felség.
Petur
Pokolba!
Talán nem esküdtetek fel itten?

Bánk mondata ismét kulcsmondat. Nem érthető a darab fő konfliktusa és a nagyúr jelleme, ha ezt („Istennek a kenettje”, azaz felkentje), illetve egyáltalán a főhatalom spirituális (gyökerében zsidó-keresztény) koncepcióját nem értjük, amely a műben lépten-nyomon kiviláglik. [10] E szerint az országok-népek-területek-birodalmak fölötti főhatalom önálló spirituális tényező, amely az embertől függetlenül (ha tetszik, „felülről”) létezik. Az uralkodó személye pusztán nevesítője ennek a hatalomnak: az uralkodó a hatalom emberi arca, a garanciája annak, hogy a hatalom megfogható, testet öltött és valami módon számon kérhető legyen e földön – ha tetszik, egész életével felel érte, de ez az élet éppen az általa hordozott hatalom miatt szent. Ő a törvényesség, a béke, a közrend, a közjó őre. A hatalom teremt az országból és lakóiból törvényes közösséget. És mivel a hatalom felülről való, számadással is elsősorban az Úristennek tartozik, de nemcsak neki. Az uralkodó hatalma egyáltalán nem korlátlan, még az abszolút uralkodóé sem, isteni és emberi törvényeknek is meg kell felelnie, tökéletes elveknek egy tökéletlen világban. Ez a főhatalom akkor is létezik, ha nem királynak hívják a megtestesítőjét, akkor is, ha nem egyszemélyi a hordozója, még ha ez volt is a legelterjedtebb modell az elmúlt kétezer évben Európában (a Héber Biblia egyenesen emberi gyengeségnek nevezi azt az igényt, hogy a főhatalom hordozója megfogható, hús-vér ember legyen, ne pedig „csak” közvetlenül az egek királya, az Örökkévaló Isten).

A gyakorlatban természetesen a főhatalom is mindig megosztott, alkuk, szokásjogok, változó erőviszonyok alakítják a gyakorlását, egész rétegek vesznek részt az uralomban („uralkodó osztály”), de a királyságban mint államformában állandó személyes arca is van. A főhatalom meg tud dőlni, általában erőszakkal, de az mindig krízisesemény (egy birodalom bukása, egy dinasztia bukása, egy uralkodó bukása), „istenítélet”. Az országban nemcsak főhatalom van, számos kisebb-nagyobb hatalom működik alatta, de a főhatalom mindegyiknek felette áll, és mindenütt jelen van.

A főhatalom jóváhagyása fentről való, de „alantról” is: van egy emberi rendje az öröklésének, a hatalom átadásának. Minden uralom kezdetén rituális aktus ruházza rá az uralkodójelöltre a főhatalmat: ez a koronázás és az emlegetett „kenet”, a krizmával, az isteni felhatalmazást hordozó és jelképező szentelt olajjal való megkenés (ez a homlokon történt). Az esemény tanúi az ország nagyjai, támogató jelenlétükkel juttatják kifejezésre, hogy a felhatalmazó aktus eredményét magukra nézve elfogadják. Attól kezdve, hogy az uralkodó homlokát a szent kenet érte, ő már nem magánszemély: mindazokat képviseli, akikre hatalma kiterjed, ezért hát nem is léphet fel ellene akárki, akármilyen felhatalmazás birtokában.

A hatalomban nincsen vákuum, ha kiragadják a főhatalmat gyakorló kezéből, valakinek akkor is gyakorolnia kell. Ez is olyasmi, amit a békétlenek nem gondolnak végig: csak negatív terveik vannak az uralommal kapcsolatban, „pozitívak” nincsenek, nem tudják, kit és mit állítanának Gertrudis helyébe (és mihez kezdenének az ország távollevő törvényes királyával). Létezik olyan sérelme az igazságnak, ami jogossá teszi akár az erőszakos beavatkozást is a főhatalom gyakorlásának a rendjébe, de ezzel mindenképpen rettenetes kockázatot vállal magára, aki elköveti, hiszen nagyon igazának kell lennie, hibátlan, tökéletes igazának, ha felhatalmazás nélkül fel mer lépni a jogrend és annak záloga, a felkent király ellen.

Nem kockáztathat kevesebbet az ilyen ember, mint maga a király, amikor elfogadja a felkenetést: az életét teszi meg tétnek. Azt kell vállalnia, hogy magasabb elv nevében jogosulatlannak nyilvánítja ország-világ előtt a jog forrását, és felszámolja a törvényes közösséget, amelyhez tartozik. Aki a hatalom ellen lép fel, mindazok ellen lép fel, akik mögötte állnak, akiket a törvényes közösség ereje véd. Ehhez is küldetés kell, nem elég a vélt sérelem és a mégoly átélt panasz. Nem elég, hogy a hatalom hordozója nem rokonszenves, nem elég, hogy nem kapom meg az engem (szerintem) megillető megbecsülést tőle stb. Életveszélyes ötlet, ha a jogrendbontó nem áll sokkal tisztább alapokon, mint akit az uralomról le kíván tenni. A hatalmat nem lehet a „semmire” leváltani, annak a neve káosz, anarchia, polgárháború, maga a kiszámíthatatlanság. Az ilyesmi mindig közös tragédia.

Egy szó mint száz: az ilyen feladat egyértelműen túlságosan összetett a mi dörmögő békétleneink számára. Erre emlékezteti őket Bánk az isteni kenet és a királyi felség emlegetésével. Peturnak nem tetszik a tanítás, sem az, hogy a nála – elvileg – fiatalabb Bánk („öcsém”) olyan könnyedén fölébe kerekedett, és higgadtságával, bölcs szavaival átvette a vezetést – nála pedig elakadt a gramofon tűje. 

Petur 
[…]
Az Istennek kenettje Endre, nem
Gertrúd! Ez a rabló az nem lehet!
Azért csak érjem el, torkon fogom,
s királyi széke kárpitjának a
zsinóraival fojtom beléje lelkét.
Bánk
Belőled most a nemzeti
rút gyűlölet, nem az igazság beszél.
Petur
Nem kényszerítelek – magam is tudok
hóhérja lenni. (El akar.)
Bánk
Megállj!
Ezen haza- s felségárulót
láncokba verjétek, – parancsolom.
Én, a király személye, én – maga
parancsol Endre a király! –
Petur ( lábaihoz hajol)
Királyom!
Bánk (elérzékenyedve felemeli)
Ládd, mint buzogsz
érette, mégis a szívét akarnád
kitépni!

Petur (Olt Tamás) és Bánk (Mátray László) a békétlenek tanácskozásán, II. felvonás

Nem rossz fiú ez, csak egy kissé heves. Bánk az imént éppen ezt el akarta kerülni, de a nyílt szembeszegüléssel („magam is tudok hóhérja lenni”) Petur túl messzire ment, valódi veszélyt jelentene a közbiztonságra, ha a nagyúr egyetlen igazi parancsszavára nyomban meg nem szelídülne. Elment a falig.  

– Hát jut-é eszedbe még a
testvéri háború? Te ott is Endre
pártján valál, te mondtad:
„Az Isten nem segít soha
felkent királyok ellen!”
Petur 
Az Isten nem segít soha
felkent királyok ellen!
Békétlenek (egyenként)
Az Isten nem segít soha
felkent királyok ellen!
Petur
Már legyen
akárkié a föld és a vagyon –
egy szív marad; s így – szent haza, békesség!
Mikhál
Békesség.
Mind
Az – békesség! –
Bánk (mintha mind egybe akarná ölelni)
Ó, Endre! Győzedelmeskedj te bár
országokon: de ilyen győzedelmet
mint Bánk neked nyert most, nem nyersz soha!

A „testvéri háború” jelentőségteljes célzás: az Árpád-kori történelem egy különös-legendás epizódjára. Ez érdekes módon éppen a darab idején uralkodó Endre király (akkor még herceg) és bátyja, Imre között történt – Endre az apjuk (III. Béla) halála után magának akarta volna a trónt, fegyverrel ment bátyja ellen, aki több fordulatot követően végül legyőzte, Endrének menekülnie kellett az országból. Kibékülésük után addig tartott a családi egyetértés, amíg Imre el nem akarta ismertetni kicsi fia trónutódlási elsőbbségét az öccsével szemben. Ekkor Endre megint fegyvert ragadott, és sikerült nagyobb sereget gyűjtenie. A krónika szerint a szembenálló csapatok már felsorakoztak Varasd mellett az ütközetre, amikor Imre király fegyvertelenül, egy pálcával (jogar?) a kezében átsétált az ellenség (szintén alattvalói) táborába, és ott Endrét saját kezűleg elfogta – megakadályozva a vérontást. Senki sem mert „moccanni sem” királya ellen, olyan hatást tett mindenkire a fellépése.

Bánk itt nagyon jó pedagógiai érzékkel emlegeti fel éppen ezt, mindannyiuk közös, életre szóló emlékét: „Lám, az általad imádott Endre is, akiért buzogsz, aki az uralomra magát jogosabbnak és rátermettebbnek gondolta, a maga bőrén tanulta meg, hogy az Isten nem segíti az erőszakosakat felkent királyuk ellen!” Fogságban kellett kivárnia, amíg a fivére meghal, hogy elfoglalhassa a trónt, feleségének, Gertrudisnak el kellett menekülnie az országból gyermekeivel. Traumatikus élménye volt ez az Endre-pártnak, és Petur végigélte.

Az előadás békétlenjei még elismétlik néhányszor (dörmögve): „Az Isten nem segít soha felkent királyok ellen!” És Bánknak igaza van: Endrének ilyen győzelmet távollétében kevesen szereztek. Mindjárt új értelmet nyer a „Bánk a király személye” formula – itt valakinek személyesen kellett jelen lennie ahhoz, hogy az elégedetlenkedőket leszerelje, és az a személy a nagyúr-nádor (a király helyében), aki itt most megmentette Gertrudis (és még sokak) életét, mint a varasdi jelenetben Imre király annak idején.     

„Megmenthetem még – szólj, Bíberách” (II,3)

Ki más toppanhatna hívatlanul e gyönyörű jelenetbe, hogy egy kissé tönkretegye? Természetesen csakis Biberach, arroganciája teljes pompájában (II,3), ha esetleg bárkinek kétségei lettek volna még Katona fekete humora felől. A lézengő elég nagy kockázatot vállal azzal, hogy beállít az ellenség táborába, elsőre nem is egészen világos, miért teszi. Persze, keverni a szalámit, de mintha nem mérte volna föl teljesen, mennyire utálják őt itt, és hogyan fogadják, ha mint egyszemélyes meráni képviselet, feltűnik a színen, és csak megemlíti Melinda nevét, a jelszót. Kardot rántanak.

Biberach (nyugodtan visszalép)
No, lassan!
Kedves vitézek, csendesen! Bíz, az
ördög nem alszik – ej, szégyen, gyalázat
kardot ragadni!
(Csalfa alázódással.)
Egy magyar csak egyik
bajúsza végével pokolba űzhet
egy ilyen szegényke németet.

„Az ördög nem alszik”, inti óvatosságra a jelenlévőket a belépő ördög.

Mikhál
Hol loptad el húgomnak a nevét?
Biberach
A királyné dombérozó mulatságában.
Bánk
Ember!

Itt játszani tovább nem lehet, ezek mindjárt tényleg kardélre hányják. Meg is riad némileg, tehát ledobja az első bombát. Bánkot már az is kellemetlenül érinti, hogy ez az ember egyáltalán tud az ő, Ottó és Melinda dolgáról, hát még a vád, hogy a feleségét eleve a herceg kedvéért hozatták az udvarba, a nádort pedig ugyancsak a terv részeként küldték országjárásra, nehogy láb alatt legyen. Sajnos nem kételkedik a lézengő szavaiban, túlságosan jól vágnak össze a gyanúival. Biberach egyre pimaszabb, intimpistásabb hangot üt meg Bánkkal szemben (a „királyné dombérozó mulatságában” is összekacsintós célzás a nagyúr hallgatózására): nyeregben érzi magát, kínos titkok tudója ő, melyekből profitálni remél. Aztán jön a második bomba:

Csak csendessen, bán! Bánk bán
nagyúrt, addig, míg ti itt
vele vagytok – otthon Ottó és Melinda –

Bánkot alig lehet visszafogni, nehogy nyomban rohanjon elégtételt venni – ez teljesen érthető. A hazát a békétlenek részéről fenyegető veszélyt éppen sikerült elhárítani, most ismét a család ügye a sürgősebb. Emberileg annál meglepőbb, bár megismert jellemrajzához jól illeszkedik, hogy nyilvános megaláztatásának ebben az állapotában (hiszen az általa imént megbékített békétlenek előtt éri a csapás) is csak törvényes elégtételről gondolkodik, a világ előtt akarja kihívni, megszégyeníteni a vétkeseket (Ottót és Gertrudist), erkölcsi jóvátételt óhajt. „Őrjöngése” csúcspontján a vérbe fagyott Ottót látja lelki szemei előtt, de a királynénak ebben a látomásban sem görbül haja szála sem. Ebből is hamar kijózanodik, éppen Biberach szavai hatására, észbe kap, és végre megkérdezi azt, amivel kezdenie kellett volna, ha még nem biztos, hogy minden veszve van:

Megmenthetem még – szólj, Bíberách!

De legyen bár újra villámsújtotta tölgyfa a mi Bánkunk (átmeneti elmezavarnak kell tulajdonítanunk, hogy Katona szövegében itt „angyalnak” címzi Biberachot), van ereje programot adni a volt békétleneknek,  még mielőtt a lézengő szívderítő társaságában az udvarhoz sietne. Meghagyja az összegyűlteknek, hogy maradjanak együtt, hátha szükség lehet rájuk. Ez elsőre kicsit furcsának tűnhet, egyes magyarázók helytelenítik is, hiszen, mondják, éppen Bánk tudja a legjobban, milyen veszélyesek ezek a békétlenkedők, ha magukra maradnak. Csakhogy a nagyúrnak valóban sikerült pacifikálnia a társaságot, ezek immár nem azok, aki voltak, Bánk tényleg megnyerte őket „Endrének”, teljes szívvel mögötte állnak, ha nem látják is át teljesen a tervét. Neki pedig szüksége van pártra, békés támogatókra, akik élén nyomást gyakorolhat a királynéra, térjen jobb belátásra, változtassa meg politikáját, amíg végképpen nem késő. Arról nem Bánk tehet, hogy végül a békélt békétlenek nem várnak hívásra, hanem Melinda és Mikhál sorsáról értesülve a rohamra mindig kész Peturral berontanak majd a palotába (a legrosszabbkor, természetesen).

Petur 
Ne menjetek széjjel mindjárt,
… ha talán
szükség lesz rátok

Némajáték következik, a Katonánál eredetileg színpadon nem látható éjszakai cselekmény hangulatfestésére. Tekintsük át a szövevényes akció egyidejű mozzanatait: a történet ezen pontján Melinda és Gertrudis már megkapták a poharukat, Ottó sejthetően nagyban ügyködik a sikeren, Bánk úton van a palotába, hogy közbelépjen, a békétlenek várakoznak.
A merániak az udvarban: business as usual. A menetrendszerű orgiára készülnek: Ottó a ködgép homályában szürkeökörfejjel és mesterséges nagy botjával köröz. Meráni nők vonaglanak ablakokból. Gertrudis trónján méláz, kezében az a bizonyos üvegpohár, benne gyanús kék folyadék, bizonyára nem bor, és abban az altató. Egy meráni udvaronc, aki köré a többi csoportosul, óriási üveggömbbe valami műanyagrózsaszín port szór, vadul pezseg a varázsgömb tartalma. Itten bizonyára a méglegújabb partydrog készül.

A félmeztelen, de csokornyakkendős urakból és szintén lenge hölgyekből álló udvari kar John Lennontól az Imagine éneklésébe kezd, előbb angolul, majd németül dallják, teljes átéléssel. A jelenet olyan bizarr, nem is mernénk kommentálni, mennyire hiteles e szájakból a hippi békehimnusz, mindenesetre székeinkbe szögez az élmény. A háttérben a királyi gyermekek figyelik anyjukat üveg mögül, a lány fehérben, a fiú feketében. Előttük esernyőt tartva Simon bán ül. (Mindent azért nem értünk.) 

„Csak szúnyogok – csak szőnyeget nekik” (IV,1)

Az előadás során itt nyúlt bele a dramaturgia először komolyabban a jelenetek eredeti sorrendjébe. Mondatok korábban is cseréltek helyet, de többnyire egyazon megszólaló mondatai, legfeljebb ugyanazon (esetleg szomszédos) jelenete(ke)n belül. Itt most azonban a Katonánál még a negyedik felvonást nyitó jelenet (IV,1) került át ide, a harmadik felvonás elé. Ezzel kiküszöböltetik egy némileg zavaró időrendi probléma: a második felvonásban éjjel búcsúztunk el a békétlenektől, a harmadik már hajnaltájt kezdődik Melinda szobájában, ugyanakkor a negyedik elején „napest” van egy meghatározatlan napon, a semmiről sem tudó Gertrudis szobájában.

Ezt a problémát kétféleképpen lehetne feloldani: vagy tényleg másnap este van, és a hajnalban történt dolgokról Izidórának valahogy egész nap nem volt érkezése beszámolni a királynénak, Melinda is álló nap bujkált valahol a palotában, Bánk pedig szüntelenül őt kereste stb. (Van olyan magyarázó, aki ezt a megoldást tartja jobbnak.) Az előadás által választott megoldás a másik: áthelyezni előző „napestre” a jelenetet: a királyné éppen nyugovóra készül a félig elfogyasztott, altatói tartalmú pohár társaságában. Annyi probléma így is marad, hogy bár Melinda előbb indul a királynéhoz, mint Izidóra, mégis később érkezik (legalábbis később bocsátják be), de erről Izidóra szavaiból megtudjuk, hogy Melindát valóban nem bocsátották rögtön a királyné elé (emlékezzünk: három napra eltiltotta őt színe elől Gertrudis).

Tehát: a harmadik felvonás elé beiktatott, aludni készülő Gertrudis levelet kap, az előadásban név nélkül, de pontos hely- és dátumjelöléssel:

Gertrudis
Olvasd!
Udvornik (olvassa a levelet)
 „Glogonca, 1213. kilencedik hava 20-án,
mint Szent Lestyár napján.
Áldás s szerencse néked nagy királyné!
Országod alsó részei nemsokára
inkább mutatnak egy kovácsműhelyt,
hol vízre lesz csak szükség a tüzet
öntözni, melyben most a kardokat
edzik.
Gertrudis
Elég!
Csak szúnyogok – csak szőnyeget nekik. –
De hol van Ottó? – Törnek őrá; mert öcsém.

Ezt a levelet Katonánál már csak az utolsó felvonásban (V.) olvassák fel a királynak (és vele a nézőknek), mint amit a halott királyné asztalán találtak. Mi most meghallgathatjuk. A tartalma világos, mint a nap, dramaturgiai funkciója is: Gertrudis megkapta a sorstól az utolsó figyelmeztetést: gondolja át kormányzását, változtasson. Válasza, mely eredetileg homályos célzásként indította a negyedik felvonást, így jobban érthető: „szúnyogok”, azaz jelentéktelen bajkeverők ezek, „csak szőnyeget nekik”, azaz elég az ablakra függönyt/szúnyoghálót (szőnyeget) tenni, s a kellemetlenkedők kint rekednek. Egy szó mint száz: a kormány nem változik. Gertrudis egy mondatot szentelt a problémának, második kérdése már az öccséé, akit nem alaptalanul félt:

De hol van Ottó? – Törnek őrá; mert öcsém.

Azért még egy elalvás előtti futó sejtelem hatására visszatérnek gondolatai magyar népére. A gondolatmenet azonban sejthetően nem nagyon pozitív, ugyanis a nevezetes „herderi jóslattal” zárul:  

Magyarok. Hazám – hazám te mindenem.
„A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávoknémetekrománok és más népek közé vannak
beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet
felfedezni.” Johann Gottfried…
Merániak          
Herder
Gertrudis         
Napest! Hagyjatok magamra!

A királyné álmos vala

III | HAZUDSZ!

Ma foglalt a szívem, de várjon rám híven
Ha késik se pihen a mámor.
Ma még mással futok, és csalni se tudok
Majd végére jutok de máskor.
                – Weöres: Suite burlesque

„Hazudsz!” (III,1)

Katona a drámájában sokat bíz a képzeletre,[11] illetve szeret eljátszani a látszatokkal: sok minden marad homályban, nem előttünk történik, nincs kimondva teljesen világosan, sok párbeszédnek a közepétől-végétől kapcsolódunk be, bizonyos utalások jelenthetik azt is, meg nem is azt, és az információforrások igazmondása is kérdéses helyenként.[12] Ez persze azt is jelenti, hogy bizonyos dolgokat a darabban az olvasónak-nézőnek kell eldöntenie a maga számára. Szerzőnk nem hagyhatta ki a lehetőséget arra, hogy éppen az egyik legfontosabb kérdése maradjon a darabnak így nyitva: pontosan mi történt Ottó és Melinda között?[13]

Kétséget kizáróan nem tudjuk megállapítani, bár a körvonalakra nézve a tanúk eleget vallanak. Végső soron pedig arra hajlanánk, hogy a kérdésre a válasz: bármi megtörténhetett, Ottó elmehetett a végsőkig, és az is lehet, hogy megzavarták. Bármily furcsán hangzik, ez a következményeket tekintve voltaképpen mindegy. Ottó attól kezdve, hogy a „randidrogot” Melinda italába csempészte, erőszaktevőnek számít, hiszen semmi más célból nem tehette bele. Az ilyen szernek egyetlen ismert felhasználása, hogy a kiszemelt áldozatot olyan állapotba hozza, amelyben nem ura magának, és nem tanúsíthat ellenállást. Melinda szempontjából pedig a gyalázat megesett: tanúja van annak (Izidóra), hogy Ottó az ő szobájából szaladt ki, ahol semmi keresnivalója nem volt, „rendetlenül”, azaz nem teljesen öltözötten. Kettejük privát lelkivilága és erkölcsi megítélése szempontjából fontos persze, hogy egészen pontosan mi történt, de ez már a titkuk marad. A sorsuk szempontjából elég annyit tudnunk, hogy a gyalázat megesett, a továbbiakban ezt bizonyos óvatos kérdőjelek ellenére (ezekről még szó lesz) kész tényként kezeli mindenki.

Az előadás ebben a tekintetben középutas megoldást választ: a néző szemtanúja a meráni udvarban folyó orgiának, látja a bedrogozott Melindát és az aludni térő Gertrudist, látja Ottót és Melindát mindenféle intim pozíciókban összefonódva tekeregni és vonaglani oldalt és hátul, de természetesen egyértelműt itt sem láthat.

A fentiek előrebocsátása mellett halkabban hozzátennénk, hogy több fontos közvetett nyom is arra látszik utalni, mintha a legrosszabb tényleg megtörtént volna.

Lássuk az érintettek viselkedését. Legalább ketten közülük, Melinda és Ottó pontosan tudja, mi történt. Ottó esetében ez nem is lehet kérdés, Melinda esetében viszont némi magyarázatot igényel a dolog. Fentebb pontatlanul „randidrognak” neveztük a szert, amit a herceg Melinda poharába csempészett, de magából a szövegből szigorúan véve csak annyit tudunk róla, hogy por formájú, és a szer forrása, Biberach „hevítőnek” nevezi. Tekintsünk most el attól a kérdéstől, mennyiben létezhetik a kor (akár a darab, akár a szerző kora) patikájában olyan por, ami női vágyfokozónak alkalmas, a darab világán belül maradva annyit mindenesetre mondhatunk róla, hogy gátlásoldó, vágyfokozó szernek kell lennie, melynek hatása alatt az áldozat arra is hajlandó, amire egyébként nem („pokolbéli tűz ége csontjaimban”, mondja később Melinda).

Viszont, ellentétben a randidrogokkal, illetve azok többségével, tudatvesztéssel-emlékezetkieséssel a hevítő nem jár, nem nyugtató-kábító hatású, hanem éppen ellenkezőleg, felpörget. Ez két okból fontos: egyrészt azért, mert az asszony ezek szerint végig eszméletén van, csak nem rendelkezik szabadon, tiszta tudattal akarata és a teste fölött, másrészt meg azért, mert sem ő, sem Bánk nem tud a szerről.[14] Melinda csak azt tudja, hogy „pokolbéli tűz ége” csontjaiban, valami ijesztő fiziológiai jelenség megy végbe rajta, mintha nem lenne a maga ura, és történik, ami történik. A szerről mint enyhítő körülményről Melinda sem akkor, sem később nem értesül. Biberach csak Izidórát avatja be, az pedig csak a királynét – ők viszont Ottót védeni kívánják, és nem használják fel ezt az információt, Gertrudis arra sem, hogy magát mentse vele Bánk előtt (ti. valóban altatót adtak neki, és nem a fondorlatos cselszövés része volt, hogy ő szobáiba távozott idejekorán). Melinda kétségbeesése, tapintható bűntudata és később megőrülése igazán csak úgy kap pszichológiailag hihető alapot, ha az a bizonyos legrosszabb tényleg megtörtént, és erről neki emlékei is vannak.
Melinda úgy tudja magát vétkesnek, hogy valójában ártatlan, a királyné úgy tudja magát ártatlannak, hogy valójában vétkes.  

Ezt látszik megerősíteni Bánk szava is. A házastársak összecsapásának elejét nem halljuk. Nem tudjuk mennyi idő telt el (Izidóra vallomásából derül ki, hogy ő hajnalig raboskodott a szomszéd szobában, ahová Bánk zárta be, és szintén Bánk szabadítja majd ki a következő jelenetben), csak azt, hogy Melinda mondhatott valamit, amire Bánk válasza: „Hazudsz!” Későbbi szavaiból lehet sejteni, mit mondhatott az asszony. „Mégsem hiszek. Ottó s Melinda, egyaránt örültek!” Azaz: mindketten akarták, élvezték, ami történt. Ez aligha vonatkozik pusztán szenvedélyes csókokra, netán parázs előjátékra, amit megzavartak. Melinda azt mondhatta, ami az általa tudott teljes igazság: valóban megtörtént a legrosszabb, de ő nem volt a maga ura, nem is tudja, hogyan történhetett meg, csak azt tudja, hogy ő nem akarta (nem „örült”). Ez az, amit Bánk szeretne, de képtelen elhinni. Melinda holtáig kitart első szavai mellett.  
Ugyancsak a fenti értékelésünket erősíti közvetetten Ottó viselkedése is: a herceg a továbbiakban úgy viselkedik, mint egy ámokfutó, mint aki tudja, hogy minden veszve van. Aligha tombolna így, ha nem történt volna meg, ami sejthetően megtörtént.

Látjuk tehát, hogy azok hárman, akik tényleg tudták, mi történt (ketten azért, mert jelen voltak, Bánk pedig azért, mert neki – és csak neki – Melinda elmondta), viselkedésükkel bizony arra engednek következtetni, hogy a kimondhatatlan megtörtént: Ottó végül csakugyan magáévá tette Melindát.[15]

De térjünk vissza a házastársak dialógusára (III,1).

Elemezhetetlen pikantériája van annak, hogy az első szó a darabban, amit Bánk a hitveséhez intéz, a már idézett: „Hazudsz!” Mondja ezt a nagyúr annak a Melindának, akinek egy fél hamis szava nincs, aki azért kerül bajba többször is, mert túlságosan nyílt, egyenes és őszinte mindenkivel, önmagával is. A házasfelek párbeszéde, illetve kísérlete a párbeszédre a továbbiakban is szimptomatikus.

Amilyen rokonszenves Bánk az előző felvonásban, amelynek ő az egyértelmű hőse, amilyen jó oldaláról mutatkozik be ott, olyan nehéz rokonszenvvel maradnunk iránta, azután, ahogyan itt a feleségével bánik. Katona a kettejük párbeszédének lehetetlen voltát a maga zseniális módján mindjárt az első általunk hallott szóval jelzi: ha Bánk ezt képes szemébe mondani annak a Melindának, akinek igazmondásában egyébként semmi oka kételkedni, és ha nem akarja neki elhinni, amit önként vallott be, akkor kettejük közt kár minden további szóért.

Bánk (az asztalnál állva kezére bókolt)
Hazudsz!
Melinda 
Bár a hazugság védelmezne angyalomként!

Melinda – Söptei Andrea az első felvonásban viselt virágmotívumos pasztellruha megszaggatott változatát viseli most, és hosszú, jelentéses fehér leplet húz maga után – ebben a végsőkig zaklatott állapotában is nagyon pontosan fogalmaz. (Katonánál: „Igen; mióta hitvesed megszünt Melinda lenni, mindenik vétek lehetséges.”) Bánk úgy viselkedik vele, mintha más ember lenne, mint aki volt („megszünt Melinda lenni”), ezért fordulhat meg egyáltalán a fejében, hogy ő hazudik („mindenik vétek lehetséges”). Bár tudna hazudni! – sóhajt fel Melinda („bár a hazugság védelmezne”), úgy simán letagadhatta volna az egészet, sajnos azonban nem tud. Mint látni fogjuk, talán hogy rácáfoljon férje kegyetlen szavaira, Melinda majd tébolyában is igazmondó marad, mindvégig.

Bánk szavaiból és viselkedéséből most olyan ember képe bontakozik ki, aki a férfivilágban ugyan otthon van, de a nőkről szinte semmit nem tud valójában. Láttuk, milyen finoman, tapintatosan, diplomatikusan volt képes viselkedni amott, a békétlen urak között, akik mégiscsak övéi voltaképpen, szeretettel, humorral, mikor mivel kellett, csillapította, vigasztalta, nevelte őket, szólni tudott a nyelvükön, „hősük” volt. Mindennek most nyoma sincs.

Ha visszaemlékszünk Bánk első felvonásbeli első szerelemféltő monológjára, mely Tiborc mellett süvít el, már ott is egy olyan férfi beszél, aki a nőt idealizálja, és idealizált alakjában szereti, nem valóságos hús-vér társaként,[16] de ezt ott betudtuk pillanatnyi erős felindulásának:

Melinda! És mindég: Melinda! – Szent
név!

Katonánál még hozzáteszi: „Égi s földi mindenem javát szorosan egybe foglaló erős lánc.” Ez a szenvedély sok és kevés is ide most, ahova ember kellene. Bánk számára az asszony menedék, a testi-lelki felüdülés ígérete és valósága, a tisztaság, mely a férfivilág zűrzavarától, mocskától és erőszakától mentes, ahová haza lehet térni megpihenni, az otthon szigetébe. Ott probléma nem lehet. Egyoldalú viszony ez köztük, erősen patriarchális. Csakhogy most ezt a tisztaságot bemocskolták, és ettől fogva az alapvetően jó szívű Bánk nem tud mit kezdeni többé a sérült emberrel, aki most hűséges, idealizált felesége helyett hús-vér elesettségében mutatkozik, holott az asszony most szorulna rá igazán. Ilyen viszonylat az ő számára egyszerűen nem létezik. Ő meg tudja bosszulni a nőt, de nem tud lelki támasza lenni.

Egészen gyermeteggé lesz ebben a helyzetben: bár nem hajlandó hinni asszonyának, és nem tud bízni benne többé, változatlanul tőle várná, hogy vigasztalója és menedéke legyen, hiszen ez a dolga, sőt, azt a hitet is adja vissza ő, amivel továbbra is bízni tudna benne, ha hajlandó lenne ilyesmire. Úgy viselkedik, mintha testet-lelket rázó sérelem itt nem is Melindát érte volna, hanem őt, mintha az erőszaktevő nem Melindát becstelenítette volna meg, hanem őt magát. Csak a bizonyosság lehetősége, a cselekvés, a bosszúállás kérdése izgatja, minduntalan visszalépne a férfivilágba, ahol a talaj számára biztonságos.[17] Leplezetlen és számára természetes önzésében teljesen süket az asszony szenvedésére, állapotára, valójában egyetlen szavát sem hallja meg, mindvégig magával van elfoglalva.

Az ő számára már a lehetőség is elviselhetetlen, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet, és különösen vele, az ország második emberével – a kiszolgáltatottságát, hogy ez itt nem tőle függ, a sebezhetőségét és közszemlére tett tehetetlenségét nagyon rosszul dolgozza fel. Későn fog felébredni ebből a kábulatból. „Menj analízisbe, Bánk!”

Melinda ezenközben, szintén nélkülözve a megfelelő krízisterapeutát, szépen mutatja mindazokat a tüneteket, melyeket az erőszak áldozatai szoktak (ezeket Katona nagyon plasztikusan ábrázolja) a szégyentől a megbélyegzettség érzésén át az önhibáztatásig. A húr ott pattan el benne, amikor azzal szembesül, hogy Bánk nem csak tőle fordult el, hanem a fiától is, aki tőle, a bemocskolt nőtől való – az előadásban ezt még annyival felerősítették, hogy Bánk nem engedi oda a fiához az asszonyt, illetve Mátray Bánkja első őrjöngésében összetöri a fia játék fakardját, és később, mikor Soma magával cipeli a csonkot, egy pillantása sincs a számára, hogy jelezné: ezt azért már bánja, hiszen a fiuk igazán nem tehet semmiről. Itt a legnehezebb szeretni Bánkot.

Melinda (Söptei Andrea) és Bánk (Mátray László) kettőse a III. felvonásban, a „baj” felfedezése után

Kettejük szövetsége súlyos megpróbáltatást szenved, és nem tart ki, mert nincs teherhordó képessége. Bánknak védelmet, megértést és biztonságot kellene kölcsönöznie Melindának, hogy együtt felejthessék el Ottót, de nem tud, pedig Melinda tényleg szereti, és tényleg hűséges hozzá. Ez a személyes tragédiájuk. Ők tulajdonképpen már itt megszűnnek házasfelek lenni, Melinda halála csak a kész tényt pecsételi meg.

Bánk és Melinda testnyelve az előadás e jelenetében különösen fájdalmas látványt nyújt: egy valaha kétségtelenül megvolt testi intimitás romjain próbálják feldolgozni a sokkhatást, időnként iszonyú feszültséggel egymásba kapaszkodva, máskor csak egymás mellé lerogyva, de reménytelenül külön-külön.

Bánk (belök egy oldalajtót)
Fiam anyja. Fiam anyja.
Te átkozott kis alvó, mit mosolyogsz?
Melinda (sikoltva felugrik)
Fiadnak mondod, hogy – átkozott!
Apai átok egy anya miatt.
Soma. Soma.
Bánk  
Nem, oda nem! Hozzá többé, nem.
Melinda
Ha egy szegény hold férjhez adja szép
leányait, mondjátok, hogy királyi
lakodalma van két nyíl-lövésnyire.
(Merőn néz maga elébe.)
Boldogtalan! – Jó név. Pokolbeli
tűz ége csontjaimban, s a királyné
aludni ment – álmos volt.

Melinda megőrülését itt a lányok kara kíséri a „De szeretnék az egen csillag lenni” kezdetű népdal éneklésével. Az asszony „első őrült mondata” nem könnyen érthető: a szegény (= ’sápadt’) hold szép leányai a szerelmeskedni vágyó nők, akik (középkori) tudvalévőleg a hold princípiumához tartoznak. Amikor „férjhez adja” őket a hold, akkor sikeres volt az egyesülés. Melinda nekik üzeni, hogy ami velük történik, az semmi, „királyi lakodalom” (= királyi vérből való csábító) áll rendelkezésre a közvetlen közelben („két nyíllövésnyire”). Kicsit kevésbé bonyolultan: „Lányok, nem tudjátok, miből maradtok ki, pedig a királyi csődör itt nyerít, a szomszédban.” Mindenki magának képzelje el, vajon miért mondhatja ezt éppen itt Melinda.

A Melinda hirtelen távozásával (mindenféle értelemben) magára maradó Bánk híres mondatát veti felesége után:

Bánk
Menj, menj hová a történet viszen! – –

Mintha azt mondaná, hogy „menj sorsod elé”. Elég kegyetlen mondat, profetikus is, bár ezt Bánk nem tudja. A figyelmét Melinda szavaiból most az köti le, amit a királynéról mondott, a továbbiakban ekörül forognak a gondolatai.

És a királyné álmos volt! (Megijed.)
Mely gondolat születik agyvelőmben.
Épülj fel! Izmosodj meg, gondolat! –
Veled épül ismét csak fel,
megéledő becsületem!

A hagyományos értelmezés ezt a pontot jelöli ki, mint ahol a nagyúrban megérik a királynégyilkosság gondolata. Szerintünk ez minimum vitatható. Bánk gondolatmenete – a Melindával kapcsolatos tanácstalanságától eltekintve – világos: cselekedni szeretne, lemosni a gyalázatot. A gondolat, amitől megijed, az, hogy immár Ottó mellé a királyné is belép az egyértelműnek látszó vétkesek sorába, a becsületének visszaszerzését tehát csak úgy remélheti, ha mindkettejüket le tudja leplezni, és rájuk tudja bizonyítani a tettet. Hogyan segítené őt a becsülete visszaszerzésében, ha megöli Gertrudist? Sehogyan sem. A királyné nem lovag, akit ki lehet hívni párbajra, ha megöli, azzal végképp elásta a becsületét (amint ez bizonyos értelemben így is lesz, szándéka ellenére). Egy Bánk soha nem emlegetne „becsületet”, ha közben gyilkosságra gondol. A magyarázók itt a vaticinatio ex eventu vétkét követik el: az ismert végkimenetelből magyarázzák a történteket visszafelé. Csakhogy a szereplők még nem tudják, mi lesz a történet vége.

Amitől Bánk itt megriad, az az a kilátás, hogy akitől becsülete helyreállítását mégiscsak remélhetné uralkodója távollétében, maga is bűnrészes, nemcsak kétértelmű szavaival, hanem tettleg, valóban. Másodsorban attól riad meg, hogy a királynéval immár nem csak katasztrofális eredményű országos politikája miatt kell megmérkőznie, de személyes okból is, s a kettő jóvátehetetlenül összekavarodik, mert az igazságszolgáltatásnak jelenleg ugyanúgy a királyné a feje, mint a kormányzatnak.

Ha valami gondolat itt születik meg benne, akkor az az, hogy igazságszolgáltatást ne Gertrudistól várjon, s ha lehet, a vele való szembesülést inkább elkerülje, s királya elé vigye az ügyet. De lesz-e még ország, ahol királya igazságot tehet, mire megjön, ha itt sürgősen nem változik az uralom? Ez nyomasztja Bánkot egyre inkább: neki ezzel a királynéval kellene megegyeznie, ezt az asszonyt kellene jobb belátásra térítenie, ha a katasztrófát el akarják kerülni.

Bánk itteni szavai még az első sokkhatás eredménye, indulati pörgés. Mint látni fogjuk, szinte emberfeletti erővel, de ismét megnyugtatja majd magát. Minden, amit megtudtunk a nagyúrról, olyan ember képét adja össze, aki a legszertelenebb indulatait is módszeres elemző gondolatokkal fegyelmezi. Dehogy tör ő a királyné életére, Ottóéra sem tör. Az iszonyú sérelem első fájdalmában holtan akarná látni őt, ennél természetesebb nincs. A cselekvés más dolog. Elhatározta, hogy elégtételt szerez, nyilvánosan és törvényesen. Bőven elég kockázatot rejt az is, ilyen elkövetőkkel és bűnrészesekkel szemben. De az elégtétel nem orgyilkosság és nem is személyes „önigazságszolgáltatás”, ez mindennek ellentmondana, amiben Bánk hisz, és ami őt élteti. Mint látni fogjuk, annak, hogy mégis Gertrudis gyilkosává lesz, egészen más oka van, és a tett maga akkor is drámai hajszálon függ.

„Mintha mindenik tagocska bennek egy-egy gyomorral volna áldva” (III,2–4)

Amikor Bánk már éppen indulna (ki tudja, hová), előkerül a szomszéd szobába zárt Izidóra, akinek természetesen ismét felesleges a jelenléte, rosszkor van rossz helyen (III,2). Az, hogy a környéken volt, és tanúja az előzményeknek, illetve Ottó távozásának, fontos lesz még. Kiszabadulása legfeljebb a végkifejlet késleltetésével és feszültségfokozó erővel bír, nem tesz hozzá se a mi, se Bánk tudásához. Tiborc következő jelenésével együtt dramaturgiai funkciója az, hogy Bánk némiképp lehiggadhasson, és eszébe idézze, hogy mások is élnek a földön és más bajok is vannak, nem csak az övé.

Tiborc nagyjelenetében (III,3) mindenestül Varga Józsefé a figyelmünk – nem kis teljesítmény, ha Mátray László monumentális Bánkjától el tudja vonni. Korábban már dicsértük alakítását, elismerésünk csak növekszik. Zsánermonológját („a föld népének panasza”), melyet Katona nagy részben Leonhard Wächter Sagen der Vorzeitjából merített, Varga minden pátosz nélkül mondja el, mintha csak szükségét érezné Tiborc, hogy halála előtt (halni készül éppen) még szóba öntse, ami vele és övéivel történt, nem is annyira azért, mintha arra számítana, hogy segít rajta valaki, hanem mert nehéz szó és tanú nélkül múlni el. Ettől aztán olyan csönd támad a nézőtéren, amilyen még nem támadt ebben a súlyos csöndekkel amúgy sűrűn telepakolt előadásban. Míg az elit magántermészetű ügyeivel, kisszerű vetélkedéseivel és vagyonosodásával van elfoglalva, a föld népe kilátástalan nyomorba süllyedt. (2008-ban a Litera felkérésére öt kortárs drámaíró, Erdős Virág, Egressy Zoltán, Lackfi János, Háy János és Zalán Tibor írta át Tiborc panaszait „Tiborc új panaszai” címmel a mába.)

Tiborc
Míg tűrhetém, tűrtem becsűletessen:
most már gazember is lennék; de késő –!
Biberach (opera )
„Várj itt reám, nagyúr!”
Bánk    
Haramia, –
Tiborc
Ma éjtszakán először kezdtem el
próbálni azt a mesterséget;
de látja Isten, hogy nem értem azt.

Párbeszédük az első felvonásbelinél egy fokkal működőképesebb: Bánk ugyan nem tudja teljes figyelmét Tiborcnak szentelni, érthető okokból, félig azért csak odahallgat:

Tiborc
Azt hiszem, hogy velem beszél –
Bánk    
Beszélj!
Jól hallom én panaszod; de a magam
panassza is beszél –
Tiborc 
Egy titkos szövetségben
hitem letenni nem vétek tehát.
Van más kiút? Igen, Petúré!
Bánk    
Magyar hazám! –
Biberach (dj-pultot indítja)
„Hazám, hazám te mindenem
Bánk    
Ezt ne! (zene leáll)

Tiborc, amint tapasztalja, hogy a nagyúr ezúttal legalább részben odahallgat, provokálja Bánkot, tényleg meg akarja értetni vele, milyen mélyre jutott, hogy ne képzelje, panasza meghallgatásával mindent megtett érte, amit tehetett. Tiborccal párhuzamosan mindenféle történik: Biberach közben vidáman trollkodik, a dj-pultnál kavar, és az operából játszik megfelelő részleteket aláfestésként. Mint aki vesztét érzi.

A jó merániak legszebb lovon
ficánkolódnak, – nekünk
feleség s porontyainkat kell befogni,
ha veszni éhen nem kívánkozunk.
Ők játszanak, zabálnak szüntelen,
úgy, mintha mindenik tagocska bennek
egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
kéményeinkről elpusztúlnak a
gólyák, mivel magunk emésztjük el
a hulladékot is.
Mondjuk ez hülyeség.

Ez utóbbi poén telitalálat: az önreflektív Tiborc így reagálja le, hogy észrevette, kissé messzire ragadta őt a jogos felháborodás lova. (Magam részéről hadd tegyem hozzá: ebből a fajta bátorságból nem lett volna baj, ha többet enged meg magának a dramaturgia. A jó poén, ha indokolt, a darab televényéből kel ki, és jót tesz neki, mint a tavaszi zápor fűszere a földnek.)

És aki száz meg százezert rabol,
bírája lészen annak, akit a
szükség garast rabolni kényszerített.
[…]
Bánk
Menj, menj, menj, Tiborc. (Pénzt ad Tiborcnak.)
Tiborc
Szép pénz; de adhatsz-é hát mindenik
szűkölködőnek? 

Bánk  végül Melinda keresésére küldi Tiborcot, vele küldené a biztonságba. Somáról külön gondoskodik. Katonánál itt még a harmadik felvonás váratlan vendégeinek sorát folytatva betoppan Biberach (III,4). Célját csak sejteni lehet: valószínűleg biztosat szeretne tudni a történtekről, valamint szolgálatait jött ismét felajánlani, de Bánk nincs tárgyalóképes állapotban. Ez meglepi a lézengőt, aki a nagyúr és gyermeke távoztával mond egy fontosat (Katonánál):

Biberach
De nem hiszem biz’ én, a gyáva herceg
hogy boldogult.

Vajon mire számított? Hogy Ottó nevetségessé teszi magát, de nem jut el a célig? Ahhoz nem kellettek volna a porok. Furcsa, árulkodó mondat a lézengő szájából: ha nem tévedünk, az első eset, hogy igazán rosszul méri fel urát, akit elárult, és rosszul méri fel a következményeket is. Mintha Biberach talajt veszített volna gazdája elárulásával: elveszítette korábbi, terhes, de szilárd pozícióját, és nincsen neki még újabb, nem is tudja pontosan, mitévő legyen. Bánk a jelek szerint nem vágyik szolgálataira, Ottóhoz vissza nem kívánkozik. Ha kitör a botrány az udvarban, még forró lehet számára a talaj, legjobb volna külországba távoznia talán. Míg ezen töpreng, befut a felvonás utolsó nem várt vendége: Ottó herceg, aki úgy egy perccel kerüli el Bánkékat. Nagy a forgalom a palotában ezen az éjjel.

„Ölni tudtok, jó urak: bezzeg ha életet tudnátok adni” (III,5–6)

Ottó – minő meglepetés – tanácsért jön (III,5): pánikban van. Látta Melindát a királynéhoz menni, s a királyné keresteti. Retteg nővérétől, be van rezelve. „Nem a nagyúrtól – nem az egész országtól én csak rettentő királyi nénémtől irtózok.” Megható. A baj csak az, hogy Ottónak egyedül tényleg nincs annyi sütnivalója, ami egy ilyen helyzetnek a feléhez elég lenne, Biberachnak pedig semmi kedve kisegíteni őt, csak kárörömmel figyeli, mint macska az egérfogóba szorult rágcsálót, és ez a kettősük során a herceg előtt is egyre fájdalmasabban nyilvánvalóvá lesz. Ahogy a lézengő megválik álarcától, a dialóg egyre érdesebb, Biberach megszólalásai egyre hosszabbak. Búcsúzóul még egyszer alaposan megmondaná semmitérő volt gazdájának a magáét. Egy kicsit túl alaposra sikerül ez az (egyszeri) igazmondás.  

Biberach
Tán vétettél ellene?
[…]
Megesett a dolog?
Ottó (elfogódva szegezi a földre szemeit)
Biberach
No – élj szerencsésen.
Ottó
Hová?
Biberach
Elég nagy a világ.

Ottó tartóztatná, nem fogta még fel, hogy a szakítás végleges, és tényleg bajban van. Megkapja az útilaput, ezúttal félreérthetetlen formában.

Ottó
Adj tanácsot, kérlek.
Biberach
Hogyha te is szavadnak embere
lettél, s beteljesítted volna szép
igéretid – legengedelmesebb
lett volna Bíberach.
Most sziszegj azon gödörben, a-
melyet magad véstél magadnak. Azt
csak meg fogod nekem bocsátani,
hogy érted én is abba esni nem
kivánkozok?

Azt még talán megbocsátaná, mert nincs ideje-ereje felfogni sem egészen, de azt már nehezebben, hogy fenyegetése a lézengőre hatástalan marad, sőt egész szemtelen biztonsággal odavágja neki, hogy beárulta Bánk nagyúrnál:

Ottó    
Reszkess, csavargó!
Biberach           
Hogyha úgy áll előttem egy valaki mint férfiú,
biz úgy ijedni meg tudok magam is. Most nem.
Ölni tudtok, jó urak: bezzeg
ha életet tudnátok adni, akkor
érdemelnétek meg az uralkodást.
Még eddig egy kevésre becsültelek,
de most idétlen rémítésedért
megvetlek. Útálnám magam, ha abban
a hiedelemben hagyhatnálak el,
hogy testi-lelki híved voltam: engem
csak a haszon kötött hozzád.
Ne félj, uram; hiszen nem esz meg a
nagyúr – bár való, hogy éktelen dühös lett
mikor elmondtam neki a dolgot –
Ottó (kardot ránt)
Biberach (mosolyogva kardmarkolatjára teszi kezét)
Ottó (Gyengülve ereszti le kardját. Biberach megy.
Ottó segítségért akar kiáltani.)

Biberach, vesztére, végül mégsem megy el csak úgy, hanem visszatér egy viszontfenyegetés erejéig: ha Ottó nem hagyja békén elmenni, ő tudja, amit tud, a herceg legsötétebb titkáról. Ezt már nem kellett volna mondani. Biberach végzetesen félreismerte gazdáját, ha nem tudta, sarokba szorítva a gyáva ember a legveszélyesebb. A lézengő utolsó monológja (bár ő még nem tudja, hogy végleg lelép a színről) némi betekintést enged lelkivilágának eddig zárt rekeszeibe „hogyan lettem én gazember” címmel. Sosem találnánk ki: nehéz gyermekkora volt neki.

Biberach (hidegen visszatér)
Első bejöttöm a világra megölt
már egy anyát, s bús tékozló atyám
gyűlölni kezdett, – én is rajta kezdtem
gyűlölni minden embert. Néha jól
megöklözém. Egyszer végre feladott.
Bűnöm bocsánatjáért, ölni, a
szentföldre kellett volna mennem; és
az atyám megitta volna addig otthon
minden vagyonkámat. Nem mentem. Akkor
bedugtak egy klastromba, hogy pedig
még életemben szentté lenni kedvem
nem volt, kiszöktem a falak közűl.
Minden vagyon nélkül, köszönhetem,
hogy ott tanultam; s így az emberi
vakságból éltem; – elég az ostoba! –
Ritter, paraszt, szegény, úr, hercegek
lettek barátjaimmá, és csak egyszer
forrt szinte a torkomra. Nem kivánom,
hogy többet úgy legyen. (Megy.)
Ottó    
Emberek! Valaki!
Biberach           
Te megfogathatol.
De jól tudod, hogy én egyedül tudom:
ki volt Fülöp királynak gyilkosa!
Ottó (Rimánkodva siet a hátra se néző után.
Midőn utolérte, ledöfi.)
A halott Fülöp nem fog reám kiáltani. (Elsiet.)
Biberach (Visszafordulván, kardot rántott Ottóra,
de elgyengülve botlik azon keresztül a földre.)

Egy barátság vége

Hamisítatlan szappanopera-fordulat következik: a lézengő – természetesen – nem hal meg rögtön, különben nem tudna terhelő vallomást tenni a herceg ellen. Myska bán érkezik (III,6), a legjobbkor, a királyi gyermekek nevelője, akit Gertrudis Ottó keresésére küldött, embereivel. Felkapják Biberachot, hogy a színen kívül tehesse meg haldoklói vallomásait. Sok könnyet nem fognak utána hullatni.    

Myska bán (Jön)
Ottó!
Izidóra               
Anya. Anya.
Biberach           
Segíts – Ottó döfött le – hátulról –
nagy dolgokat tudok,
melyek a királynét
s hazádat illetik.
Myska 
Hazámat?
Izidóra               
Valaki! Valaki! Anya! Anya!
Semmi! Semmi! Anya!
Udvornik          
Menjünk!

IV | CSAK SZÚNYOGOK

Fülembe mászott a kauri zabkár,
és a szú kimarta alólam az ágyat.
Kerestem valami keményet,
És találtam valami lágyat.
Csikoricsí, csikoricsá, csikoripassz.
                – Weöres: Suite burlesque

„Ki háborgat megént?” (IV,2)

A negyedik felvonásban már csak a bomba robbanását várjuk, illetve mondjuk úgy, hogy meggyújtották a kanócot, és a puskaporos hordón üldögélünk éppen. Az előadásban mindjárt a második jelenettel kezdünk (IV,2), az első ugyanis átkerült a III. felvonás elé, Gertrúddal és a levelével. Itt tehát nincs késleltető tényező, rögtön befut a végsőkig elkeseredett Bendeleiben Zizidóra. Ebben a jelenetben az az igazán izgalmas, ami nem történik meg benne: Gertrudis voltaképpen egy szuszra értesül Ottó minden disznóságáról (többek közt az altatóról is, amit ő kapott), és bár megrendül, mert egy pillanatra tényleg megrendül, nem mélyen, hogy úgy mondjuk, nem tartalmilag rendül meg, csak praktikusan: a következő gondolata a politikai megoldásé. A bajt meg kell előzni, ha nem sikerül, le kell tagadni, ha az sem, ki kell egyezni, ha nem lehet, a kockázatot jelentőket el kell hallgattatni, tiporni stb.

Izidóra               
Bocsáss hazámba.
Gertrudis         
Izidóra!
Izidóra               
Büszkén jöttem országodba egykor.
E büszkeségem megmaradt darabját
engedd hazámba visszavinni még!
Gertrudis         
Szólj!
Izidóra               
Szerettem Ottót –
de bemocskolá magát.
Gertrudis         
Ha hazudsz, leány!
Izidóra                              
Oly igen szerethetém
még akkor is, hogy megcsalt engemet:
de mára félénk gyilkossá lett.
Gertrudis         
Az én öcsém?

Amikor felfogja, hogy Izidóra nem jelent veszélyt, csak elege van, és távozni készül, nem is igen szentel neki több gondolatot (az különösen tüneményes, amint azt mondja neki: „jöjj máskor el”, holott a lány nyilvánvalóan életre szólóan búcsúzik, és az országot is elhagyni készül). Hanem Bánk hazatértének említésére tényleg megriad: azonnal tudja, hogy a nagyúrral szembe kell néznie, és ez esetleg még végzetes lehet a hatalmára („az egy halál…”):      

Izidóra
[…]
én fagyva álltam.
Hirtelen vállamat ragadta egy erős
kéz, s előttem állott Bánk bán.    
Gertrudis (megmerevedik, végre halkan mondja)
A nagyúr?
itthon –
[…]
Izidóra                  
Anya.
Anyaként vigyázol rám,
ígérted egykor jó anyámnak.
Királyi udvarodra nem
vagyok én teremtve. Itt nekem hideg,
lármás, világos minden.
Gertrudis         
Jöjj máskor el.
Izidóra
Reményelhetek?
Gertrudis
Az egy halál –
Izidóra
Minden keserveinket
elűzi, és a sírban a sebek
is mind begyógyulnak.
Nagyasszonyom! (El.)

„Törvényt kiszabni, és úgy lenni e felett” (IV,3)

Gertrudis (Udvaros Dorottya) a hatalommonológ közben (IV. felvonás)

Következik Gertrudis igazi nagyjelenete a darabban (IV,3): a hatalommonológ (ebben a darabban mindenki a halála előtt mondja a legnagyobbakat). A királyné készül az erőpróbára, gyakorol. Soha eddig ilyen nyíltan nem beszélt a hatalomhoz fűződő viszonyáról: lenyűgöző, finoman szólva is. Ha Ottó a pszichopátia valamilyen formáját mutatja, hát a nővére sem áll nagyon messze tőle. Meghallgathatjuk, mi a csodálatos az önmagáért imádott hatalomban – Udvaros nagy percei közül ez a legnagyobb az előadásban. Csillámló aranyszín kezeslábast visel, fekete bőrcsizmával. Bronz hatású, kétméteres falelemmel egybeépített trónszékén ül, majd, ahogy belelendül, feláll rá, s amikor a naphoz hasonlítja magát, kitárt karjai körzése mutatja a sugarakat (és hozzá dicsfénnyel ragyogó, felejthetetlen arca). Egy igazi pillanatra eggyé válik a mindenséggel: valóban ő a nap, az univerzum központja. Csodálatos érzés lehet, de egyben ki is szakítja Gertrudist az emberi létezés keretei közül. És mi tényleg elhisszük neki, ugyancsak egy pillanatra, hogy a hatalmat önmagáért is lehet szeretni, sőt, érteni véljük a dolgot, és tetszik is. Ördögi jelenet, amely után, ha Bánk nem tenné, magunk végeznénk a királynéval. És közben nagyon sajnálnánk az egészet. De aki ezt látta, abban kétség nem maradhat: Gertrudisnak halnia kell. 

Gertrudis (Elmerülve.)
Uralkodás! Parancsolás! – Minő
más már csak ennek még a hangja is,
mint – engedelmeskedni
Egy Magyarországba’! Majd Polyák – Podólia,
aztán Velence, a kevély Velence –
Európa harmadába! (Szédülni láttatik.)
(Elevenebben:)

Törvényt kiszabni, és úgy lenni e felett,
miképpen a nap sok világokon! Ez
elfeledteti velünk rövid
éltünknek álmatlan sok éjszakáit –
Saját eszünket s akaratunkat a
legostobább köntösben is annyira
szentté teremteni, hogy azt egy egész
ország imádja, imádja, imádja; önmagunknak az
lehetni, aminek szeretjük; és
másnak parancsolhatni, – átkozott!
Ottó! Ettől foszthatsz meg, engemet!

„Ez a magyar királyné?” (IV,4)

A fenti jelmezes próba után Gertrudis menedzseri feladatihoz lát: damage control következik. Először a megváratott Melindát kéreti, látni kívánja, milyen állapotban van. Meg fogja látni.
Melinda nagyjelenete (IV,4) a privát elszámolása a királynéval, melyből vitán felül teljes erkölcsi győzelemmel kerül ki, de ehhez szükséges a tébolya mint védőöltözet, melynek fedezete alatt minden teketória nélkül ismét Gertrudis szemébe mondhatja a magáét – igaz, Melinda ép lélekkel se nagyon fékezte magát. Hanem azok a szavai, melyek kiérdemelték neki a „kis majom” címzést, a jelentéktelenségbe halványulnak a mostaniakat hallva. Söptei Andrea Melindája kikezdhetetlen, támadhatatlan tiszta igaza birtokában itt fenségesebb jelenség, mint maga a királyné. Az nem is tud mit kezdeni a helyzettel, csak várhatja, hogy Melinda elvonuljon, mint a nyári vihar, ami a szabad ég alatt kapta el. Tulajdonképpen neki is a búcsúmonológját halljuk, noha formailag Gertrudis is megpróbál részt venni benne, és párbeszéddé alakítani, természetesen eleve hiába. 

Őfelsége kihallgatásokat foganatosít

Melinda „tébolya” kapcsán a szakirodalomban hosszas vita folyt-folyik egy állítólagos dramaturgiai probléma[18] miatt: egyesek kifogásolják, hogy az asszony a „megőrülése” után néhány órával viszonylag összeszedett párbeszédet folytat a királynéval, tematikailag legalábbis reagálni látszik arra, amit neki mondanak. Ez a probléma szerintünk nem valós, az értelmezők egyszerűen terminológiai zavarba kerültek. Melinda állapotát ugyanis lehet romantikus túlzással őrületnek minősíteni, de valójában „csak” súlyosan traumatizált állapotban van, hétköznapi nyelven mondva „megpattant benne valami”. A szó szoros értelmében természetesen nem „őrült meg”, amennyiben ezalatt hirtelen elharapózó elmebajt értenénk. Semmi különös nincsen tehát abban, hogy hullámokban törnek ki rajta a tünetek – egyszerűen nincs annyi ideje, hogy a gyógyulás elkezdődhessen benne, hamarabb éri a halál. Melinda állapotának szakszerű neve az „akut stresszreakció”, ez a súlyos/rendkívüli fizikai és/vagy pszichés stresszre fellépő tünetegyüttes.[19] 

Állapota a drámairodalomban leginkább a Hamlet Oféliáját idézi, és Ofélia szavai is csak annak tűnnek összefüggéstelennek, aki nem tudja kiolvasni belőlük, mi történt vele („bement a lány, de mint leány / többé nem jöve ki…”).

Melinda (Hirtelen bejön, megáll, merően néz)
Ez a magyar királyné?
Gertrudis     
Kérdezed?
Melinda            
Ez a kevély királyi asszony!
Gertrudis             
Eszelős! Mi kell?
[…]
Melinda                
Add vissza egy anyának gyermekét –
add vissza testvérnek testvéreit –
add vissza férjét e tökéletesen
megrontatott beteg lelkemnek is.
[…]
Midőn
kifutottam a sárkány elébe, még
Bánkom se jött utánam – szegény
azt vélte tán, hogy nála nélkül is
elmenni tudnék lakodalomba.
 (Fejét kezei közé szorítja.)
Gertrudis (Megijedve néz rá.)
Istenem – Melinda!
Melinda                 
Csak ne lennél
az, ami vagy: megátkoználak.
Gertrudis                         
Udvornik, a nagyurat! –
Siess!
 (Udvornik el.)

Amint a királyné megbizonyosodik arról, hogy ezzel a nővel nincs mit kezdeni többé, azonnal a férje után küldet: ha az asszony tárgyalóképtelen, a következő „szint” a kríziskezelésben a nagyúr, ott még talán meg lehet állítani a katasztrófát. Gertrudis ugyanúgy viselkedik vele is, mint Izidórával: egy pillanatra valóban megrendül Melinda traumatikus állapotával és a történtekkel szembesülve, de a következő pillanatban már megint a politikus kerekedik felül az emberen. Amíg a nagyúr befut, még megteszi, amit hirtelen lehet: előkészíti („szelíden”, egy pszichiátriai ápolót imitáló hanghordozással) Melinda sürgős eltávolítását az udvarból.

Figyeljünk fel még arra, hogy a „lakodalom” megint előkerül Melinda szavai közt: ez a motívum nála a szerelmi egyesülés eufemizmusa. Rendkívül érdekes az általa alkalmazott képrendszer pszichológiája: Ottó sárkány, aki elé ő védtelenül „futott ki”, mert nem volt vele Bánk, akinek pedig vele kellett volna lennie ebben a bajában is („nála nélkül… lakodalomba”).    

Gertrudis (szelíden)
El kell az udvarunk hagynod, Melinda.
Melinda            
El, el? Helyes!
Gertrudis             
De minden lárma nélkül.
Melinda                
Gazdagon jövék ide; és
koldusi módra költözök ki innen.
Gertrudis             
Szegény Melinda!
(Kezét nyújtja a csókolásra.)
Melinda!
Melinda (Nem fogadja el.)
El ezzel a szennyes kézzel!
[…]
Gertrudis         
Tudod, hol és kivel beszélsz?
Melinda            
Veled –
koronák bemocskolója! Aki meg
loptad királyi férjedet – kitépted
kezéből a jobbágyi szíveket,
áruba tetted a törvényt –
mártírrá tetted az erkölcsöt,
és egy szennytelen nyoszolyának eltörése végett
királyházban bordélyt nyitottál.
Mondd, hogy a menyegző
két nyíllövésnyi – az Bánk és Melinda.
Gertrudis (Méltósággal, de mégis valamennyire szánakozva.)
Vigyétek e szegény tébúltat el!
Fázom! Fázom!

„Tekéntsd magad – tekéntsd országodat” (IV,5)

Tragikomikus közjáték következik Mikhál bán és a királyné főszereplésével (IV,5): Mikhál a készülődő pártütés lehetőségétől felzaklatva érkezik a békétlenek értekezletéről, hogy a királyné jobbik énjére hasson. Amúgy is dúlt lelkének nem tesz jót, hogy ott összefut a távozó Melindával. Gertrudis kap még egy utolsó utáni esélyt a sorstól, hogy belátásra térjen: igazán szelíd és feddhetetlen jellemű ember érkezik hozzá angyali követségbe. Sajnos Mikhál semmilyen értelemben nem ellenfél, márpedig a királyné hatalmi, azaz bináris logikával gondolkodik: aki nincs vele, az ellene van. Rövid, vallatásszerű kérdéseket intéz a bánhoz: szeretné tudni, mekkora a baj, hányak és kik nevében beszél a „követség” (a jelenet elején még azt hiszi, Melinda miatt tört be hozzá a bátyja). Amikor kideríti, hogy konkrét, körvonalazható és névsorral leírható csoportról van szó, csakis az érdekli, hogyan kerítheti be őket.

Gertrudis (Szünet.)
Tehát miért kéredzkedtél be hozzám?
Mi ez?
Mikhál               
Követség –
Gertrudis         
Micsoda követség?
Mikhál               
Tekéntsd magad – tekéntsd országodat –
Kezem reszketve tészem öszve.
[…]
Gertrudis              
Tán nem vagyok királyné?
Mikhál               
Légy hát azoknak anyja is, kik engem
hozzád küldöttek.
Gertrudis              
Kik azok?
Mikhál (Megütközik.)
Hazaszabadítóknak hívják magokat.
Gertrudis         
Összeesküvők!
Mikhál                    
Úgy hittem én is ezt; de már
megölhettek volna, most mégis
várakoznak kérésemre.
Gertrudis              
Pártütő. Te is!
Mikhál                    
Az nem vagyok; mert itt nem állanék.
[…]
Nem vagyok magyar,
tehát nem is gondolhatod,
hogy részrehajlás vagy haszon beszél
belőlem: add vissza híveidnek
azt, amit elraboltál –
a volt vagyont, a nyúgodalmat, békességet
és az életen való gyönyörködést –
[…]
Gertrudis                              
Ó, nem ismered
te a magyart még!
Mikhál                 
Teljesítsd kérésüket, és
a lábaidnál fog lenni mind.

A sodró tempójú, feszült jelenet komikumát Mikhál valóban páratlan jámborsága és naivitása adja. Gertrudis egy idegennel beszélve pillanatra kiszól a szerepéből: ne féltse őt Mikhál, tud ő a magyarokkal bánni (magyarok alatt itt természetesen mindketten ismét csak a bárókat, az „urakat” értik, azaz a birtokos főnemességet), és szemben az öreggel, neki megalapozott, hosszú évek tapasztalatával megerősített rossz véleménye van róluk: nem hajlanak azok az okos szóra. Bízza ezt csak Mikhál őrá. A továbbiakban két határozott mozdulattal kiszedi a jámbor öregből legalább egy békétlen nevét: az öccséét.        

Gertrudis (Fellobban.)
Kik a békétlenkedők?
Mikhál               
Hallgatásra tettem le esküvésemet.
Gertrudis             
Mégis egy vagy az összeesküvők közül –?
Mikhál               
Fiam sírjára esküszök, hogy az nem vagyok.
[…]
de Simon
megesketett, hogy egyiküket
sem árulom közűlök el –
Gertrudis            
Simon. Oktalan!
Első hited mindég királyodé!
Udvornik! (Udvornik belép.)
Őrizetet! – Tüstént Simon bán elfogattasson.
(Udvornik, beszólítván őrzőket, elsiet.)
Mikhál               
Ha meg találják ezt látni –
Gertrudis         
Lássák, és irtózzanak –
Gertrudis megingathatatlan áll.
Öcséd vall majd (gúnyolva) mivelhogy ő
nem esküdött meg. Távozz!
Mikhál (Magát rendbe szedvén.)
Te nagy sorsodban elvakúlt kevély eszű,
reszkess szerencsédtől – jó éjszakát.
Melinda            
Mikhál!
Mikhál               
Szegény Melinda.
Szegény öcsém, én voltam árulód.
Udvornik          
A nagyúr!
Gertrudis         
Ne még!
Reszkessek a szerencsémtől?
Vitézi módra méssz
le, szép nap! – hol ily halál? Eredj,
eredj! Utól nem érlek – én csak asszony
vagyok.
Jöjjön.

A jelenet végén megint előkerül a halál motívuma (szüreti naplemente őszi színekkel): mintha Gertrudist valami homályos balsejtelem azért szorongatná, valami nyomot csak hagyott benne Izidóra és Melinda látogatása, majd Mikhál átka. Kicsit túl sok minden történt már ezen a napon ébredés óta, készül a nagyúrral való erőpróbára, az adrenalintól cseng a füle – de lételemében van. A királyné drogja és részegítő itala ez: több finom ízelítőt is kaptunk abból, hogyan gyakorolja ő a hatalmát. Lemenőben a nap, és ő készen áll a nagyúr fogadására.   

„Jobbágyaid vagyunk” (IV,6)

Bánk és a királyné kettőse patthelyzettel indul – a darab erősen pszichologizáló tendenciáinak megfelelően. A királyné nem akarja a nyitólépést meglépni, mert előbb tudnia kellene, milyen fronton számíthat támadásra: ne feledjük, ő a Melinda-ügyben nagyjából ártatlannak tudja magát, de tart a nagyúrtól („remegve néz a földre”, mondja a színpadi utasítás, Gertrudistól nemigen tapasztaltunk korábban ilyesmit, a megelőző jelenetek és értesülései is nyomot hagytak rajta), aki távollevő királyi férje jogán ebben a helyzetben igazán kellemetlen kérdésekkel szembesítheti, s az értekezletük kimenetele szerfölött kétséges. Bánk viszont, bár továbbra is rettenetes indulatok dolgoznak benne, voltaképpen szívesebben halogatná a teljes szembesítést a király hazatértéig: ő, ha csak lehet, inkább a királlyal szeretne elszámolni, mint férfi a férfival, akinek számadással és hűséggel tartozik. A királynéval nemigen tud mit kezdeni, egyrészt túlságosan haragszik rá (is), másrészt túl sokféle gátlás akadályozza abban, hogy szabad utat merjen engedni előtte a haragjának – attól is tart, joggal, hogy ha egyszer nekibuzdul, nem lesz képes fékezni magát. A kettősük így voltaképpen két jelenetre oszlik: az elsőben (IV,6) a kölcsönös tapogatózás és toporgás után beállt patthelyzetet Melinda bevezetésével oldja fel a királyné, a végzetes másodikban (IV,7) állnak csak szóba érdemben egymással.

Bánk (Belép morogva.)
Azt mondád, Tiborc, itt van Melinda?

Bánk érkezése a királyné elé több mint furcsa, ha nem jut eszünkbe a „gondolat”, ami megszületett benne Melinda távozása után: szíve szerint kerülné a Gertrudisszal való szembesülést, de közben egyre erősödik benne a végzetszerű meggyőződés, hogy nem lehet. Későbbi szavaiból kiderül: értesült Mikhál sorsáról is, és egyre közelibbnek érzi a kormányzatot fenyegető katasztrófát. Beköszönése mégis olyan, mintha azt a látszatot akarná kelteni, nem is tudja, hol van, ő csak Melindáért jött, mert Tiborccal haza akarja küldeni – Tiborctól pedig azt az információt kapta, hogy a felesége a királynéhoz ment. Nem is köszönti Gertrudist egy szóval sem, ami több mint furcsa. 

Gertrudis (Remegve néz a földre.)
Bánk? A nagyúr?
Bánk    
Parancsolt a királyném. –
Gertrudis         
Én-e?
Bánk    
Igen. –
Gertrudis         
Vagy úgy! – Igen. –
Bánk    
Parancsolj!
Gertrudis         
A hitvesed –
Bánk    
Miféle hitvesem!
Gertrudis         
Nagyúr!
Bánk    
Való, hogy én házas vagyok;
de hitvesem nincsen –
Gertrudis (Egy ideig nézi, végre elsiet.)

Passz. Bánknak alighanem sok, hogy a királyné akár csak említeni is meri Melindát, azért reagál ilyen furcsán (Katonánál egyenesen kardot is ránt neje nevének említésére, bár árulkodó módon nem a királyné jelenlétében, hanem csak már a távozó hátának szól a gesztus). Gertrudis – miután egy ideig „nézi” (talán meg kíván győződni róla, hogy nem őrült-e meg a nagyúr is esetleg ebben a sűrű forgalomban) – kisiet, hogy az állítólag nem létező hitvest, akit az imént maga emlegetett, előkerítse, s a társaságában térjen vissza. Alighanem azt reméli Melinda jelenlététől, hogy Bánk figyelmét sikerül az asszony elesett állapotára terelni, és a kríziskezelést családi körben tartani. A magára maradt Bánk egy a korábbi „asszonymonológjaira” hajazó újabb monológba fog (csak Tiborc hallja), amely újra mélyebb bepillantást enged a lelkébe.

Asszony! Asszony! Asszony!
Nagyravágyás, büszkeség,
kecsegtetés, hízelkedés, csupán
csak csillogó fények, s, hogy mégis az
asszonyt becsalhatják a bűn fenék
nélkül való mocsáriba – –!
Milyen törékeny erkölcstök virága!
Meg fogok tán nemsokára
nektek fizetni, jó név gyilkolói!
Ó, semmi sincsen oly gyalázatos,
mint visszaélni az asszonyi gyengeséggel!
Az Alkotónak szentségébe be­-
törés ez – és kigúnyolása, hogy
a legcsekélyebb férgecskének is
teremte oltalom-fegyvert, csupán
az asszony-állatról felejtkezett el.

Ebben a gondolatmenetben több furcsaság is akad. Azt hihetnénk, hogy Bánk gondolatai elsősorban a felesége körül forognak, de a monológ eleje egyszerűen nem szólhat Melindáról. Se szertelen nagyravágyás, se a kevélység nem jellemzőek rá, ilyen vád eddig nem merült fel. Annál inkább a királyné ellen. Kecsegtetés és hízelkedés akár utalhatna éppen Ottó udvarlására is, tehát Melindára, de a szózat többes számban intéztetik a (jelen nem lévő) asszonyokhoz, s a „bűn fenék nélkül való mocsára” megint csak aligha utal Melindára. A legvalószínűbb szerintünk az, hogy a nagyúr egyszerre beszél mindkettejükről, akiket éppen visszavár, és akiket az kapcsol össze a tudatában, hogy mindketten nők. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ebben a monológban mintha Bánk Gertrudis védelmére is kelne Melinda mellett, amikor vétküket azzal kisebbíti önmaga előtt, hogy asszonyokról van szó, akiknek „törékeny erkölcse virága”, és gyengeségükkel mások éltek vissza. Történetesen mindkettejük gyengeségével ugyanaz az Ottó… Mintha a nagyúr a távollevő Endre helyett is foglalkoztatná Gertrudis asszonyi sorsa – ne feledjük, a királyné becsülete rá van bízva. Bánk itt a maga módján a női lét-sors sajátos jellemzőivel próbál számot vetni.
Visszatér a királyné Melindával. A kibontakozó jelenet mindannyiuk türelmét megpróbálja, leghamarabb mégis Gertrudis elégeli meg.

Gertrudis (Jön Melindával.)
Nagyúr! Itt van, aki nincsen.
Bánk (Elfásulva.)
Melinda.
Melinda            
Bánk! (Felkiáltva.) Gyermekem!
Gertrudis         
Nagyúr! Add vissza azt
anyjának –
Bánk                    
Anyjának?
Melinda            
Hol van Soma?
Bánk    
Biztos helyen.
Melinda            
Megölted?
Gertrudis           
Istenem!
(Eliszonyodva. Hirtelen kimutat.)
Gertrudis (Bosszús elkeseredéssel.)
Távozzatok! –
Bánk      
Jobbágyaid vagyunk.
(Meghajtván magát, elindulnak.)
Gertrudis (Bánkhoz.)
Bánk! 
Maradj te!
Bánk (Falhoz tántorodva.)
Vége! Vége!

Bánk itt valóban távozna, megragadná a lehetőséget, amit a királyné kínál az átmeneti kiútra. Ez önmagában is nehezen lenne magyarázható, ha ő előre elszánta volna magát a királyné meggyilkolására, amiről természetesen szó sincs. Ha valakit szívesen kardélre hányna, az Ottó. Első dühében, annak idején valóban egy füst alatt leszámolt volna a herceg egész rokonságával, de az annyi volt, ami, artikulálatlan indulatkitörés, és nem több. A tervtől nagyon messze van. Ahhoz, hogy asszonyon karddal vegyen elégtételt, több kell, mint személyes sérelem. Mostanra valamelyest lehiggadt, fegyelmezi magát, mint mások előtt mindig, és menne haza, hogy királyát várja igazságtételre.

„Jobbágyaid vagyunk” – a felszíni jelentése mellett vaskos iróniát hordoz: Bánk sérelmei közül nem a legcsekélyebb az, hogy Ottó és a királyné az ő feleségét sem kezelte külön, érinthetetlenként, ahogy az a nádor feleségének, az ország második asszonyának kijárt volna. Meg merték tenni az ő feleségével is azt, amit bármely jobbágyukkal (azaz alattvalóikkal), nem kivételeztek vele, hiába tartozik ő a legfelső körbe, az ország főméltóságai közé. („Jobbágyaid vagyunk – a jelek szerint tényleg.”)

De Gertrudis valamiért mégis visszarendeli, az utolsó pillanatban. Nem lehet tudni, miért marasztalja végül a királyné. Talán valami biztos lezárást szeretne, nem akar bizonytalanságban maradni, a nagyúr komoly kockázati tényező. Bánk híres reakcióját (Katonánál másodjára egyenesen azt mondja: „vége már neki”) úgy szokás érteni, már nem az első ilyet a darabban, mintha a nagyúr itt már a királynégyilkosságról beszélne, ezt jelentené a „vége” – azaz eldőlt, hogy Gertrudisnak halnia kell, mert ő maga nem engedi el ezt a szembesülést. Amitől visszariad Bánk, az szerintünk nem ez, hanem a remélt kiút bezárulása: abban nem bízik, hogy még egyszer fegyelmezni tudja magát, ha négyszemközt marad a királynéval, és fontos feladatát esetleg rosszul teljesíti. „Vége” nem a királynénak van, hanem a halogatásnak, tudniillik immár az utolsó esélye is elúszott annak, hogy kikerülhesse a totális konfrontálódást a királynéval, és az ő személyén keresztül a királlyal, aki neki atyja helyett atyja, jó barátja és ura. Vége azonkívül Bánknak, a nádornak van („vége már neki”), aki most mindjárt örökre el fogja játszani az uralkodó barátságát, ezt itt már nem lehet elkerülni – a szerep, amit felvenni készül, a vádoló szerepe mindörökre ellenfelekké teszi őket. Egy királynét bírni számadásra alattvalójaként: nem csekélység.

Szó sincs róla, hogy konkrétan Gertrudis halála maga lenne eleve elkerülhetetlen (jó drámában semmi sem elkerülhetetlen, hiszen akkor mi végre a cselekmény)? Arról nem beszélve, hogy ez esetben Bánk közönséges gyilkos volna, aki úgy ítélte halálra uralkodója feleségét, hogy védekezésre lehetőséget sem adott neki. Ilyesmiről szó sincs. Gertrudist valóban bírája elé idézik most, de megkapja a szót a védekezésre. Elkerülhetetlen egy van: a végkifejlet valóban elközelgetett. A végkifejlet helyén azonban számos konkrét végkifejlet lehetséges számos árnyalattal, ezek közül az és aszerint valósul meg, ahogyan a szereplők most viselkedni fognak. A királyné, mint látni fogjuk, bőven tesz azért, hogy tényleg ne kerüljön ki élve ebből a helyzetből.

„Én urad s bírád vagyok” (IV,7)

A Bánkkal négyszemközt maradt királyné (IV,7) az „upper hand” taktikáját választja, és mivel védekezésre szorulna, támad. Úgy viselkedik, mintha ő volna abban a helyzetben, hogy elszámoltathassa az udvarba titkon visszatérő nádort a király nevében, különös tekintettel arra, hogy nem tett jelentést országjárása eredményéről. Ezzel azonban tragikus hibát vét. Bánk ekkora már valóban elszánta magát, hogy minden megfontolást félretéve „a király személyeként” ő számoltatja el Gertrudist, akinek valójában egyetlen esélye volna, hogy teljes bukását elkerülje: az őszinte töredelem. De rosszul méri fel a helyzetét, és későn ébred rá a tévedésére. Bánk maga is letelepedik (invitálás nélkül) a királyi széken ülő királyné jelenlétében: ezzel is jelzi, hogy most közel egyenrangúak párbeszéde következik.

Gertrudis (Szünet után.)
Bánk itt maradt?
Bánk    
Igen.
Gertrudis         
A megsértett vagy a sértő?
Bánk    
Egyre megy.
Gertrudis         
Adj számot –
Bánk    
Én? –
Gertrudis         
Te mint egy éjjeli
tolvaj jövél foglalatosságaidból
az udvarunkba vissza. Illik ez?
Bánk    
Nem.
Gertrudis         
Te rangodat, sőt rangomat
bemocskolád – hát ez illik-e?
Bánk    
Nem.
Gertrudis         
Izidorát elzárván,
gyalázatba keverted, becsület-é ez?
Bánk    
Nem. Ó, az én becsületem
Melinda elbúcsúzásával el-
búcsúza; ami még megmaradt,
ezernyi sok szegény között hazámban
felosztva van – minek az is?!
Gertrudis (Méltósággal.)
Türtőztesd magad! –
Bánk                       
A becsületes kínoztatik.
Megostoroztatik, kipörkölik
szemeit, s miután minden lehető
csapást kiállt, akkor törik kerékbe.
Így, ha későn is, de felismeri,
hogy ugyan becsületest kell játszani,
de annak lenni mégis oktalanság.
A becstelen ellenben a becsület
álarcában büntetlen elkövethet
akármit, híre mindent szentesít.
Fő hivatalra lép; ott foszt és rabol;
mindenki csak kegyét akarja.
Gertrudis         
Távozz!
Bánk    
Késő.
Nagyasszonyom! Melinda helyett köszönni kell!
Gertrudis         
Jobbágy!
Bánk    
Nem úgy.
Én urad
s bírád vagyok; míg a király oda
lészen, királyod is vagyok –

Ebben a csodálatos meccsben Bánk a királyné minden labdáját lecsapja, minden mondatát azonnal, teljes felsőbbsége tudatában visszafordítja ellene. Nézzük: „A megsértett vagy a sértő?” – kérdezi Gertrudis, azaz arról érdeklődik, a nagyúr őt a probléma vagy a megoldás részének tekinti-e. Ezzel a gesztusával voltaképpen a királyné elismeri, hogy Bánk más elbánásra tarthat igényt a többiekhez képest: ő „belül” van a körön. Felkínálja neki a választást: szövetkezhet vele, vagy felléphet ellene. Ez egy lefegyverző erejű gesztus, csak nem ér el eredményt. Rögtön leinti a nagyúr: „Egyre megy.” Mintha azt mondaná: „Ezen már túl vagyunk, és különben sem veled fogom megbeszélni.” Hoppá. A királyné innen már hiába próbál visszakozni, és a kikezdhetetlen, számonkérhetetlen királyi fenség bástyái mögé visszavonulni.

Második megnyitása: „Adj számot! Illik-e? Illik-e? Becsület-e?” „Nem. Nem. Nem.” Különben pedig nincs is becsület már, mióta az öcséddel eljátszottátok itthon is („Melinda búcsúzásával”), az egész országban is („ezernyi sok szegény között”).

A királyné nem lassú felfogású, a fenti menet után tisztán látja, hogy Bánk elszánta magát a nyílt konfrontálódásra, megtörtént a szerepcsere, itt Bánk a számonkérő, és ő az, akinek felelnie kell. Most már elküldené, de késő. Ijedtében újabb tragikus hibát vét: megpróbálja a nagyurat kilökni abból a körből, amely számadást kérhet bárkitől, azaz a főhatalmat gyakorlók köréből, ahová Bánk vitán felül tartozik mint „a király személye”. Ez Gertrudis első igazi árulása. Négyszemközt maradva a király távollétében érte és biztonságáért is felelős nádorral, egyetlen esélye a teljes, őszinte feltáró vallomás volna. El kellene határolódnia az öccsétől, és el kellene ismernie országos politikája kudarcát.

Egyik sem tragikus mozzanat önmagában: fekete bárány sok családban van, az országos helyzetért sem egy személyben ő maga felelős, a meráni lobbit helyzetbe nem ő hozta egyedül, hanem a királyi politika, legfeljebb Endre fékező hatása híján most szaladt el végleg velük a ló stb. A nádor segítségét kérhetné az udvari skandalum és az országos katasztrófa fenyegető árnyékában, csakhogy ez teljes beismeréssel, teljes megalázkodással és visszavonulással járna, márpedig ő egyrészt nem szolgáltatja ki az öccsét Bánknak sem, másrészt nem osztozik a hatalomban a király távollétében, még kevésbé mond le róla. Egyáltalán, semmiféle közösséget nem vállal Bánkkal, holott őket a kölcsönös felelősségek eltéphetetlen szálai kötnék össze. De legalább ezt, hogy ő nem közösködik senkivel, teljes nyíltsággal kifejezésre is juttatja.

A fentieket viszonylag gyorsan elintézik egymás közt, hamar átlátják egymást, fájdalmas élességgel. A folytatás már a szakadék szélén zajlik, egyre gyorsabb tempóban:

Gertrudis         
Ember! Azt
mondom, ne törj túl a korlátaidon!
Bánk    
Bejártam az
országot, és mindenfelé csak
udvarod átkozza minden és hazádfiit.
[…]
Gertrudis         
Hazudsz!
(Elbámulván.)
Bánk    
Vak voltam, de már látok.
Istenem! Istenem!
[…]
Gertrudis           
Bánk! Mit akarsz velem?
Bánk    
Te engemet magadhoz hívatál
szikrát okádó vérem éktelen dühében.
Gertrudis         
Ha a király hitvesének nem is,
add meg a tiszteletet
az asszonyszemélynek, aki vagyok!
Bánk    
Asszonyszemély, aki nem méltó
hogy szerette jó királyom áldott
szívét kezében tartsa; aki lábat
ád a bujálkodónak.
Gertrudis (Megsértett büszkeségének legnagyobb dühével felugrik.)
Légy átkozott Melindáddal együtt!
Bánk    
Melinda jó nevét te hagytad az
udvarnak a nyelvére tenni: légy most
Isten, s hitesd el vélek, hogy Melinda
Bánk bánra érdemes: úgy letérdelek,
s imádlak, én, kit ők nevetnek.
Gertrudis (Keserűen.)
Csak hadd nevessenek; hisz a hasonló
történet életünknek azon szokott
és kedves ízetlenkedésihez
tartozhat, amely megnevettető –
Már úgy születtetünk, mint a szegény
emberbarátink kárán tapsolók;
hiszen ha hét az utcán hétszer el-
esett, azon szint’ annyiszor kacagjuk
magunkat el – (komoran néz rá)
s a szánás akkoron
jön csak, midőn látjuk, hogy egyike
többé felállni nem tud.
Bánk                      
Szörnyeteg! Kész lennél te is kacagni?

És, bár színpadi utasítás nem jelzi, Udvaros királyné bizony elneveti magát, kínjában is, de úgy igazában. Amint ebben a darabban már szokás, Bánk itt is megint nagyon pontosan fogalmaz, végletes felindulásában is. Nem véletlenül nevezi „szörnyetegnek” a királynét, itt, és először itt. Bánk fokozatosan „dekonstruálja”, dehumanizálja párbeszédük során Gertrudist: először királynéi méltóságát tagadja meg tőle („nem úgy, én urad s bírád vagyok”), azután asszonyi méltóságát („asszonyszemély, aki nem méltó”), végül emberségét („szörnyeteg”). Ez mind kell ahhoz, hogy valóban legyen bátorsága ítélkezni fölötte.
Bánk még egy utolsó utáni esélyt kínál neki a kimagyarázkodásra: tagadja meg Ottót nyilvánosan: „Légy most Isten, s hitesd el vélek, hogy Melinda Bánk bánra érdemes!” Állítsa helyre az ő becsületüket, ha a magáé árán is, álljon ez egyszer az igazság oldalára, emelkedjen felül magán. Nem fog. Az ország gondjára, a katasztrofális helyzetre érdemben egy szava sincs (a tagadáson kívül), ami önmagában is abszurdum, Melinda ügyére vállát vonogatja, és mintha még Bánktól várná, hogy összekacsintson vele a történtek fölött: „Gyarló az ember, hát mit tegyünk?” Gertrudis ezt nem gondolhatja komolyan, nem is gondolja: PR-akció ez, politikusi duma. Amit letagadni nem lehet, azt kisebbíteni kell. Bánkot halálosan sérti, hogy kívülállóként beszél vele, olyanként, mint aki nem értheti/ismerheti a hatalomgyakorlás uralkodói titkait. Semmibe veszi azt, akinek számadással tartozna.

Ez a nő tényleg nem érti, hogy hatalma csak annak lehet (tartósan és jogosan), aki tudja, hogy el kell számolnia vele, Isten előtt és ember előtt is. Ha eleve nem zsákmánynak tekinti az uralmat, hanem súlyos felelősségnek és tehernek, küldetésnek, hivatásnak. De Gertrudis még önmaga előtt sem ismer el semmit, és most bírája, eleven lelkiismerete előtt sem, holott pontosan tudja, a palotán kívül és belül is halálos veszély fenyegeti. Úgy játszik mások életével, mintha önmagán (és esetleg övéin) kívül másnak nem tartozna igazán semmivel. Azon se igen hatódunk meg, hogy miután Bánkra tekint („komoran néz rá”), szánásról kezd el beszélni hirtelen: talán meglátta a nagyúron a hatását iménti szavainak, és bár nem tudja pontosan, mi hozta ki végképp a sodrából, nyel egyet, és „visszavesz” a kemény beszéden. De mégis mintha meglegyintené itt valami sejtelem: túl messzire ment volna az őszinteségben? Tán még el is szégyelli magát kicsit.

Ez a nő a hatalomgyakorlásnak csak a varázsát és a technikáját ismeri, a felelősségét, a szentségét nem. És persze nem csak a saját trónjával játszik, a férjéével is. Nincsen tisztában azzal, milyen halálosan veszedelmes ez az attitűd, önmagára és mindenki másra is, akkor is, ha családanyaként gondolkodik így, hát még ha uralkodóként. (Olvassuk újra a királyné e jelenetekben elhangzott szavait úgy, hogy ezt egy országért felelős uralkodó nyilatkozza éppen…) Az udvar magánélete is közélet, a koronás fő felelőssége pedig messze több, mint a magánemberé. Ez a királyné méltatlan és alkalmatlan az uralomra.[20] A felelősséggel viselt hatalom is súlyos teher mindenkinek, annak is, akin nyugszik, annak is, aki alá van vetve neki, az amorális hatalom egyenesen tolerálhatatlan.

Ezzel ítélte magát bukásra végképp Gertrudis,[21] nem csak Melinda esetével, nemcsak a merániak országos dúlásával, nem is csak azzal, ahogyan Mikhállal és másokkal elbánt, hanem azzal, ahogy a teljes őszinteség pillanatában egyértelmű tanújelét adta belátásra képtelen megátalkodottságának. Amikor kiderül róla, hogy van olyan moral insanity, mint az öccse, talán még veszélyesebb is, mert neki hatalma is van hozzá. Egy szörnyeteg, aki elárulta királyát is, távollétében meggyűlöltette uralmát a népével, elárulta Bánkot is, a „király személyét”, és most katasztrófa fenyeget, ha még egy percig is tart még ez a (rém)uralom, amiért a nagyúr személyesen is felelős. Itt tenni kellene valamit, vagy a királynak nem lesz hová hazajönnie. Íme, a bánki sértődés (azaz sérelem), amiért a nagyúrnak cselekednie kell.

És ezzel mégis újabb patthelyzethez érkeztek el. Gertrudis, a sarokba szorított ragadozó kiélesedett érzékeivel pontosan tudja, hogy Bánk valójában még mindig bizonytalankodik, hiába lovallta magát itt a legjogosabb erkölcsi felháborodásban a nyílt ítélkezésig, hiába ránt kardot Katonánál még a színpadi utasítás szerint, ezek mind csak addig segítik, hogy a királyné szemébe merjen mondani végre mindent, nyíltan. A továbbiakra nincsen kész terve. „Bánk! Mit akarsz velem?” – teszi fel a kérdést a királyné, és az őszinte válasz az, hogy ezt Bánk nem tudja (ezért is dobja vissza ezt a labdát is: „Te engemet magadhoz hívatál…”). A királyné teljes romlottságával és a helyzet tarthatatlanságával szembesülve, ezután a nyílt összecsapás után ennyiben nem maradhatnak, innen nincs tovább. Gertrudis a hatalmat önként nem adja át, letartóztatni nem lehet, ha most kiengedi a markából, a királyné asszony végez vele, ez világos, mint a nap. Túlságosan őszinték voltak egymással – nem véletlenül akarta ezt a helyzetet Bánk eleve elkerülni.

Most sem a nagyúr lép elsőnek, ez már csak így marad kettejük viszonyában: a királyné kiált segítségért (ismét). A drámai végzet avatkozik itt közbe, a feloldhatatlan helyzet feloldására: Deus ex machina, akarom mondani, diabolus ex machina. Ottó herceg érkezik, számára és nővére számára a legrosszabbkor, a végkifejlet számára a legjobbkor. Igazi romantikus drámai fordulat.

Gertrudis (Kiált.)
Emberek! Emberek!
[…]
Ottó                    
Néném! Az Istenért! Segíts! (Megijedve.)
Bánk bán! (Visszaszalad)
Myska 
Ottó!
Bánk    
Fattyú!
Örökre átkozott légy, átkozott!
és átkozott a hely, melyben születtél!
Gertrudis (utolsó szavára, mint egy tigris, nekidühödve tőrt kap,
és Bánkba akarja ütni.)
Hitvány! Ne bántsd hazámat!
Bánk      
Kerítő!
(Megfordulván kitekeri kezéből a gyilkot.)
Gertrudis            
Meghalni – nem királyi széken –
[…]
Nem érdemeltem
Endre
Hol vannak a gyermekeim? –
ánk (Utoléri, s agyonszurdálja)
Sziszegj, – sziszegj, kígyó! Te itt maradtál.

Ottó feltűnése mint gátlásoldó kell Bánknak: végre feltűnik a színen az a „lovag”, akivel neki elszámolni valója van, akibe a nagyúr megkönnyebbülten márthatná kardját, a legteljesebb joggal. Csakhogy a herceg időben kimenekül. A döntő lépést ismét a királyné teszi meg: ő az, aki először támad – tőrrel ront Bánkra, az őrjöngve és átkozódva az öccse után veti magát. A nagyúr csak ekkor, e két egyenként is ellenállhatatlan erejű inger (Ottó feltűnése és Gertrudis támadása) hatására teszi meg azt, amit valójában sose akart megtenni, és szerintünk nem is tette volna meg, ha a herceg felbukkanása el nem szabadítja a gyilkolási vágyat benne, és a királyné orvtámadása ki nem váltja belőle a hasonló választ. A körülmények egész sora juttatta ebbe a helyzetbe Bánkot, és már nem nagyon maradt más lépése. A szó szoros értelmében nem is „meggyilkolja” a királynét, hanem előbb halálra ítélte, alkalmat adva a védekezésre, majd végrehajtja rajta az ítéletet, végez vele, a „szörnyeteggel”. De még most is csak úgy tudja rászánni magát, hogy képzeletében Ottóba döfi azt a kardot, erről árulkodik a „Te itt maradtál” mondata. Itt, ti. a herceg helyében, aki elfutott.

Maga a gyilkos aktus az előadásban takarásban történik: a nézők többségétől a lenyitható trónnal ellátott falelem és maga Bánk takarja az áldozatot, csak a mozdulatot látjuk, hátulról.[22]

A királyné halálával valóban tanúságot tett arról, hogy őt az öccséhez eltéphetetlen lánc köti. És lett légyen bár „szörnyeteg” Gertrudis, utolsó jajszava azért a gyermekeit és a férjét szólítja.

„Nem ezt akartam” (IV,8–9)

Az udvarban a hatalomban beállott vákuum hatására azonnal elszabadul a káosz (IV,8): míg Bánk és Gertrudis bezárkózva vívják párbajukat, elég sok minden történik, amire csak következtethetünk. Petur a békétlenek élén betört a palotába, talán értesültek Melinda és Mikhál sorsáról, illetve az őket és Simont fenyegető veszedelemről, nem bírtak megmaradni, Bánkra várni; Myska és Solom, illetve az ő embereik, a végrehajtó hatalom pillanatnyilag egyetlen letéteményesei megpróbálják helyreállítani a rendet; Ottó bujkál mindenki elől, a merániak szintén menekülőre fognák. Bánk a halott királynét a trónus mögé viszi, szem elől el.

Simon  
Petur!
Myska 
Simon!
Petur   
Keressétek! Mindet! Mindet egytől-egyig!
Bánk    
Vége!
Lemosta mocskod’
a vérkeresztség – Melinda! –
Nem ezt akartam én.
Nem ezt akartam én.
Nem ezt akartam én.
Ottó (Berohan.)
Gertrudis, Gertrudis, Gertrudis,
– oltalmazz, megölnek!
(Ordítva rogy mellé, midőn meglátja.)
Gertrudis! Melinda!
Izidóra               
Gyilkosok!
Myska 
Mentsd meg magad, királyné!
Ezt mondta a haldokló Biberach!
Istenem! Késő!

Meráni hullák az üvegkalickában

Az apokaliptikus színen szövegtelen jelenetek következnek (IV,9): a békétlenek merániakat ölnek, Ottó fut, Myskáék a békétleneket próbálják lefegyverezni. Tócsákban a vér. A tisztogatás áldozatául esett merániakat egy leereszkedő üvegvitrin zárja magába, melynek üvegén folyik le a vér. Petur, a lázadók kéznél levő vezére kötélre kerül (Katonánál később tudjuk meg, hogy a királyné gyilkosának gondolták, s „hurcoltatik Petur bán és egész háznépe lófarkon”). A továbbiakban ott lóg egy traverzről, a játszásra szabott tér sarkában – és nem tudunk nem arra gondolni, milyen kellemetlen lehet a színésznek odafönt a következő jó néhány percben. Udvaros-Gertrudis rongybabaként hever saját külön, teljesen le nem eresztett kalitkája alatt. Lassanként csönd lesz, a szín kiürül, az életben maradt udvarnép feltörli a vért, majd visszavonul. Egy ideig csak hullákat látunk, ki itt, ki ott, kötélen, kalitkában, elől, oldalt, hátul. Mindenkit utolért a végzet, akit utol kellett érnie, aki még él, az már életben marad. Lassú, méltóságteljes éteri gregorián hallik a hangszórókból. Katarzis közeleg.

„Egyébiránt Gertrúd szerepének nincs vége a halállal. Az egész V. felvonást végigjátssza, mint néma személy” – mondja Arany Gertrudis-tanulmányában. Ebben egyetértettek a rendezővel, a királyné valóban végig jelen van, ha nem is marad teljesen néma, ahogy az egy halottól illendő volna.

V | A NÉPET IMMÁR TARTÓZTATNI NEM LEHET

Nézd a pörge bajszú Holdat,
két ujja közé fogja az orrát
és nyakamba loccsantja a fényt,
a fényt, a fényt, a fényt.
                – Weöres: Suite burlesque

„Királyom, miért takartad el?” (V,1–6)

A darabnak tulajdonképpen vége, gondolhatná az egyszeri néző: az egyik főhőst utolérte megérdemelt végzete a másik keze által, apokalipszis, függöny. Volt is olyan vélemény, amely az ötödik felvonást feleslegesnek ítélte, sőt olyan rendezés is, amely itt véget vetett az előadásnak. A magunk részéről hevesen tiltakoznánk, sőt, meg mernénk kockáztatni azt a kijelentést is, hogy az ötödik felvonás a darab legfontosabb része, anélkül nincs Bánk bán. Ez a történet a kiengesztelődés és a folytatás ígérete nélkül nem (ugyanaz a) történet.

De nem ez az utolsó támadás, ami az V. szakaszt/felvonást érte, a legerősebb össztűz szegény hazatérő Endre király fejére szokott zúdulni, miszerint hogy képzeli halálosan sértett férjként, hogy nem borítja vérbe az országot, nem őrjöng, nem tombol és egyáltalán. Férfi az ilyen?! Ugye.

A darab két fele között (első négy felvonás és az ötödik) határ húzódik ugyan valóban, de ennek oka szerintünk egyszerűen az, hogy a korábban csak távollétével jelenlévő király most színre lép, és az utolsó felvonás fókuszában ő áll. A király elnököl a „tetemrehívás” fölött: vele a szereplők és a nézők is újragondolják, újraértelmezik az első négy felvonásban történteket. Az ítélethozatal felvonása ez: kevés benne az aktivitás, annál több és fontosabb a reflexió.

Endre (Szalma Tamás) szegény úgy érkezik haza Gácsországból, mint apuka, aki kicsit hosszabban maradt ki egy este a tervezettnél, ezért malomkeréknyi virágcsokorral (ez esetben egész új országrésszel) a kezében toppan be, csak időközben a lakás porig égett, benne a feleségével – esetünkben ország nincs, ahová az új puzzle-darabot beillessze (a színről időközben eltűnt a darabokra szedhető Nagy-Magyarország térkép minden Trianon előtti eleme). Az egyszeri iskolai dolgozat jut eszünkbe: „Endre király hazatérve országát és feleségét fenekestül felforgatva találta.” Ebben a sorrendben.

Endre király felesége holtteste fölött

Szalma Tamás ezt a rettenetesen nehéz, majdnem lehetetlen szerepet – a királyét, akinek az a vétke, hogy „nem volt ott” – nagyon szépen oldja meg. A sokkhatás, ami éri, a fájdalma tökéletesen látható, de az is, hogy már-már emberfeletti módon, ki tudja, honnét merítve az erőt, megküzd a feladatával: ha már nem volt „ott”, most legalább „itt” van valóban. Újra meg kell ismerkednie a számára a távollétében történek miatt tökéletesen idegenné vált népével, övéivel.

Az ötödik felvonás az előadásban voltaképpen egyetlen nagyjelenet: Endre király szembesülése a helyzettel (különféle segédkezők közreműködése útján) és az azt követő felold(ód)ás. Dramaturgiailag mégis ketté oszlik: Bánk érkezése előttre és utánra.

Attól most tekintsünk el, milyen nevetséges volna valójában a teljes nyilvánosság előtt magából kivetkezett magánemberként, sértett férjként bosszúért lihegő, tomboló király, a szereplő kritikusai arról feledkeznek meg, amiről Endre szerencsére nem: a Gertrudis bukása nyomán beállott hatalmi vákuumban, káoszban a hiánycikk az uralkodó, nem a gyászoló, sértett férj. Ezért aztán, mivel Endre király jó király, tudja, hogy a hatalmi krízist csak egyetlen gyógyító balzsam képes elhárítani: a higgadt igazságtétel. És ne feledjük, nem tudja még, mi történt. Az udvar sem tudja, a nagy felfordulásban Gertrudis halálának nem volt közvetlen tanúja, az udvar népe (ezt is csak közvetve tudjuk meg) Peturt tartja gyilkosnak, aki a békétlenek élén betört a palotába. Bánk érkezéséig és vallomásáig a helyzet nem tisztázódik.

A király azért ember is, és gyönyörű terápiás párbeszédben lát neki a gyászmunkának udvarával (V,1):

Udvornik            
Sír a király.
Király                
Ki mondta azt? – Nem úgy van.
Csak víz. –
(Tenyerével eltakarja.)
Udvornik            
Királyom, mért takartad el?
Király    
Mert nem szabad.
Udvornik              
Dehogynem.
Király    
Én király vagyok.
Udvornik              
De ember is –
Király    
Érzem. – Egy királynak
kell látni minden könnyeket: magának
könnyezni nem szabad.
Ő Isten. Istenit kivánva néz
reája minden.
Gertrúdis! Így kellett találni meg!

Ha ő most úgy viselkedne, mint bárki más a helyében, aki arra tér haza, hogy a feleségét távollétében meggyilkolták, önző módon saját becses személyét az egész ország elé helyezve, azzal csak azt demonstrálná, hogy ugyanolyan alkalmatlan az uralomra, mint szegény felesége volt. Csakhogy ő nem alkalmatlan, nem is viselkedik úgy, mint bárki ember fia a helyében, mert ő nem bárki helyében van, hanem éppen a király helyében.

Jön Solom mester, hogy felvilágosítsa urát a történtekről (V,2). Endre sejthetőleg megismerkedik az országos panaszokkal, bár ezt mi nem halljuk (Katonánál még a déli lázongásról szóló levelet is felolvassák neki, és a király mond egy igen fontosat):   

Király
Úgy van!
Zászlósúr
Mi van úgy, királyom?
Király
Ő hibás; hiszen / másképp nem ölte volna meg magyar.

Az V,3-ban Simon bánt is elébe hozzák (az V,4-ben Katonánál Mikhál is előkerül, sőt a nagyobb hatás kedvéért nála van Soma is, Bánk és Melinda gyermeke):

Solom mester 
Engesztelődjél sorsoddal, királyom!
Király (Magába küszködve.)
Utálatos beszédek! Lopjatok
csak a szememből minden könnyeket ki
[…]
Solom   
Tűzben s vérben leltem itt
mindent. „Megölték
nagyasszonyunkat, és ártatlanul” – kiabálták.
[…]
Ez itt az összeesküvők közül egy.
Király   
Látod őt!
Simon     
Igen.
Király   
Minden tökélletességgel ruházta
fel őtet a természet, azt irígyelétek.
Simon     
Mi?
Zászlósúr            
Petur!
Simon     
Uram király! Igaz, hogy gyűlölte, de
esküszöm, hogy nem Petur bán ölte meg.
A királynét mi már halva leltük –

És végre jön Bánk (V,5). Nem is akárhogy jön. Szüksége volt egy kis időre: átgondolta magában a történteket, kerek mondatokká fogalmazta a mondandóját. Mindjárt első intrádára odadobja a király lába elé hivatala jelvényét: a nyakláncot, amit Endre a távozása előtt akasztott a nyakába. A színen változás Bánk érkezésére: a meráni holtak előkerülnek kalitkájukból, Peturt leeresztik, Gertrudis felkel, és a sarokból, egy lócáról figyeli a folytatást (helyenként közbe is szól). Biberach is feltűnik – Ottó kivételével minden élő és halott szereplő összegyűlik a nagy igazságtételre, gyerekek és felnőttek. Endre leül királyi székére. Középen vértócsa.   

Udvornik
Bánk!
Bánk    
Király! Gertrúdisod holt tetemére
vágom a hatalom jelét –
(Nyakláncát odaveti.)
Ott van. Veresül is még vére rajta.
Szükségtelen beszélni tetteit:
felért az égre a sanyargatott
nép jajgatása, s el kellett neki
akármiképp is esni, hogy hazánk
ne essen el polgári háborúban!
Király
Polgári háborúban –
Bánk    
Zendülés
lappanga mindenütt, s csak ő vala
a gyűlöletnek tárgya; a legelső
magyar, ki a hazáját kedveli,
megtette volna rajta áldozatját.
Király
Magyar?
Bánk    
Kezét csókoltam volna mégis,
ő jó nevét ölé meg nemzetemnek
rút öccse által, s a feláldozott
becsületet kiűzte udvarából.
Király
Hallgass.
(Magába, küszködve.)
Gertrúdis, ennyit érdemeltem én,
hogy győzedelmes jöttöm ünnepén
romlásodat könnyeznem sem lehet!? –
(Nagyon.)
Vigyétek el, míg el nem érkezik
bírája!
Bánk    
Az te nem lehetsz, szerette
királyom! Árpád és Bor vére közt
folyó dologban bíró csak Magyar-
ország lehet. Jobban be van neved
mocskolva, mint az enyém.

A jelenet párhuzama az előadás elejéről: Endre király országát távollétében Bánkra bízza

Katona pszichológiai realizmusa mutatkozik abban is, hogy és ahogy Bánk az első sokk elmúltával magában értékeli a történteket, szeretett királya előtt számot adva: az országos bajok az égre kiáltottak, önmagukban azonban még nem lettek volna ok a királyné ilyen szégyenletes bukására (azaz hogy ő is megvonja tőle bizalmát), de mikor az ő családi békéje szétdúlása ügyében tanúsított viselkedésével is elárulta teljes romlottságát, megcsúfolta az igazságot és a jogot („jó nevét ölte meg nemzetemnek”), azt már nem lehetett eltűrni – aki nincs tekintettel az egyes emberre, az nincs tekintettel másra sem. Most ebben a sorrendben nevezi meg az okokat, és így magyarázza. It was a murder, but not a crime. Ő maga fogalmazza meg tehát először nyilvánosan, mit kelljen erről a történetről gondolnunk, de ez a kép benne is csak fokozatosan állt össze, és ha tovább követnénk, alkalmasint árnyalódna még. Összekapcsolódott benne, ahogyan bennünk is, amit a tett hevében átélt: ez a nő nem maradhatott a trónusán, és ő megölte. Nem így kellett volna meghalnia, de vesznie kellett.

A király mindenért felelős, azért is, ami távollétében történt, ezért király a király.

Újabb patthelyzet.

Király
Nincs senki a jelen valók
közűl, ki e szennyet nagyasszonyán
nem undorodna hagyni? – Senki sincs?
[…]
(Magában.)
Nincs, egy sincs. Jobban remeg
előtte minden, mint előttem. Endre!
Te gyenge Endre! (Egy kardot kap.)
Magyarok! Második
Endrét tehát lássátok vívni meg­-
holt hitvesének jónevére.
Gertrudis         
Bravo!
Király(Bánkhoz.)
Állj ki!
Bánk    
Királyom! Én veled nem harcolok!
Szent vagy te énelőttem – Istenem
s hazám után a legszentebb.
(Kardját leoldván, elébe teszi.)
Megölhetsz.

Bánk azzal, hogy Gertrudis esetében magára vette az igazságszolgáltatás terhét, egyszemélyben ítélkezett és végrehajtott, voltaképpen puccsot csinált – az uralkodónak két választása van: igazságosnak ítélni, ami történt, vagy leszámolni Bánkkal. De előbb tisztázniuk kellett egymás között ebben a döntő jelenetben, hogy a nagyúr nem azért ragadta magához a hatalmat, hogy megtartsa, hanem a „rendkívüli állapot” miatt, vészhelyzeti szükségintézkedésként. „Igazságot kell szolgáltatnom, ha egyedül ragaszkodom is az igazsághoz” – mondja a király lovagias párbajgesztusa. „Szolgáltass igazságot, s ha úgy ítélsz, kerüljön az életembe is akár” – feleli Bánké. Éppen ez a teljes önátadás, Bánk áldozati felajánlkozása nyugtatja meg végképpen a gyászoló királyt, hogy az igazságot itt nem veszik félvállról. Tragikus helyzetbe került távollétében az ország vezetése, de a rendezésnek nem állja útját többé senki és semmi. Nem talált gonoszságot hívei szívében. Most már nyugodtan kegyelmezhet.

Ítélhet igazságosan: tekintetbe veheti saját felelősségét, hogy idegenben kalandozott, amikor szükség lett volna rá itthon, hogy hagyta elkanászodni a merániakat, mert nem volt kedve-ereje a feleségével szembeszállni (Bánk bizony helyette hajtotta végre azt az ítéletet, amihez neki nem lett volna ereje). Tekintetbe veheti, hogy a merániakat már utolérte a büntető végzet, ahogy Peturékat is. És bizony úgy fest, a királyné bukása elkerülhetetlen volt a katasztrófa elhárításához. Bánk az ő trónját mentette meg.

Egyvalami mégis hibádzik a király belső békéjéhez, bár már készen áll kegyelmet hirdetni: Bánk fölénye. Bánk igazságot tett a távollétében, tántoríthatatlan hűségében visszatette a koronát a trónjában megrendült királya fejére, szemébe mondta a fájdalmas valót, és még megalázkodásában is fölébe magasodott. Nem lenne emberből Endre király, ha ez egy kicsit nem lenne mégis sok neki. Szerencsére nem is kell szavakba öntenie ezt a kínos kimondhatatlant, segítségére siet az újabb, immár végérvényesen lezáró jellegű drámai fordulat. A halott Melindát hozza Tiborc hordággyá átminősült fehér fátylán (V,6). Ottó nem akart nyomot hagyni maga után: felgyújtatta Bánk házát, nénje bosszulójának szerepében tetszelegve. Az erőszak erőszakot szül, következményei előre beláthatatlanok.

Tiborc meghozta a halott Melindát

Bánk    
Ó, felelj, te mindenütt
jelenvaló! Ki tette ezt?
(Lerogyik előtte.)
Mikhál, Simon   
Melinda!
(Odafutnak, és mögötte térdre esvén, reáborulnak.)
Király
Ki tette ezt?
Tiborc   
Azt kiabálták azok,
hogy: „Éljen Ottó – nénje bosszulója!”
Király  
Ottó!
Tiborc 
„Hogy a határon várja őket
Ottó, jutalmazással.”
Király  
Mindenütt
Ottó! Az, akit én olyannyira
szeretni kénytelen valék – kiért
szintén alattvalóim gyűlölésit
vontam magamra, –
[…]
Bánk    
Hol a könny, amely ennyi kárt
fel tudna olvasztani? Szaggassatok
homloktokon sebeket, s vért sírjatok;
letépetett az Istennek remekje.
Melinda, serkenj fel: hisz’ esmeréd
te Bánkodat, – nem ezt akartam én, –
nem ezt![23]
[…]
Nincs a teremtésben vesztes, csak én!
Nincs árva más több, csak az én gyermekem!
Izidóra               
A gyilkos szabad!
Igazságot, az árván hagyott királyfiak nevében.
Mind (Egyenként)
Igazságot!
Gertrudis         
Igazságot?
Mikhál (halkan)
Vannak oly esetek, hol
a kegyelem irtóztatóbb.
Tiborc 
Király, a büntetés már ennek irgalom.
Király (Semmire sem figyelmez.)
Nincs a teremtésben vesztes, csak ő –
nincs árva, úgymond, csak az ő gyermeke.
Irtóztatóan büntettél, Istenem!
jól értelek; kivetted a kezemből
pálcámat; így magam
büntetni nem tudtam – (magában) nem mertem is – –
Magyarok! Előbb mintsem magyar hazánk
előbb esett el méltán a királyné!

Bánk némileg szenzációhajhásznak tűnő szavai („nincs a teremtésben vesztes, csak én”) voltaképpen csak azt szögezik le, ami már mindenki számára világos: mindkét „térfélen” veszített, otthon és a közéletben is, azaz mindenütt, ahol ember egyáltalán veszíthet (ezért nincs ennél nagyobb vesztes a „teremtésben”): elveszítette királya barátságát, és elveszítette a feleségét. A második mondata az első fényében hasonlóan fölfejthető költői-retorikus túlzás: „Nincs árva más több, csak az én gyermekem!” – aki elveszítette anyját, és egy minden tekintetben vesztes ember az apja, akinek nevét, hírét és mindazt, ami ehhez tartozik, örökli majd egykor.

Bánk tragikumát illetően is (természetesen) régi viták zajlanak a szakirodalomban. Általában három momentumot szokás kiemelni, mint amelyek Bánk összeomlását okozzák az ötödik felvonásban: 1. Petur átkát, aki haldoklásában egyszerre átkozza meg a nagyasszonyt és az általa nem ismert gyilkosát; 2. Gertrudis ártatlanságának kiderülését (haldoklásakor mondott szavai és Biberach vallomása alapján); 3. Melinda halálát, ahogy Bánk a holttesttel szembesül. Több hagyományos irány is abban látja Bánk tragédiájának lényegét, hogy kiderül a számára: ártatlant öl. Csakhogy szerintünk ez a megállapítás megfeledkezik több fontos körülményről.

Kezdjük Gertrudison és Biberachon:[24] ártatlannak a királyné vallja magát haldoklásakor, már láttuk, a saját értékelése szerint nyilatkozik így (ti. Ottó végső erőszakos tettében nem volt része). A bűnösségét se Bánk, se mi nem ebben láttuk, Bánkot ez a közlés a jelek szerint nem ingatja meg, ő változatlanul nem tartja a királynét ártatlannak, erre legalábbis egyetlen szava sem utal. Biberach vallomásának nincs sok jelentősége Bánk szempontjából, hiszen csak a királyné szavait erősíti meg: „ártatlannak” mondja őt abban, amiben Gertrudis önmagát nyilvánította ártatlannak, azaz az erőszakos tett elkövetésének közvetlen, cinkostársi elősegítésében, de Bánk nem ezért tartja vétkesnek Gertrudist, ez számára részletkérdés.

Petur átka már a jelek szerint rosszabbul érinti, csakhogy itt egy az értelmezési hagyományon végigfutó félreértéssel van dolgunk. A haldokló Petur szavait Solom közvetíti, pontatlanul. Ezt mondja: „Egy átkot nyögött ki még nagyasszonyunkra és az alattomos gyilkosra” – ez nem szó szerinti idézet, az „alattomos” jelzőt tehát egyáltalán nem kell úgy értenünk, mintha maga Petur mondta volna, ez Solom mester értelmezése, aki egyszerűen királyhű jó udvaroncként azon az állásponton van, hogy egy királyné gyilkosa csakis „alattomos” lehet, minden külön megfontolás nélkül teszi hozzá a jelzőt. A haldoklótól, aki épp vélt gyilkosként nyerte el ártatlanul büntetését, érthető, hogy a királynét és gyilkosát, végzete mindkét okát egyszerre átkozza el („átok reájuk”). De ha Petur maga mondta volna így, akkor egyenesen biztos, hogy Bánkot nem gyaníthatta a gyilkos személyében, Bánkot, akitől ő utoljára békéltető szavakat hallott a nagyasszonyról. Erről Solom mesternek mondott korábbi szavai tanúskodnak: „Sohasem alattomos a magyar.” Azaz a lovagi nemzet nevében kikéri magának, hogy a királyné gyilkosa magyar lehessen, így természetesen szerinte Bánk sem lehet (Gertrudis utolsó szavai, könnyen félreérthető módon, Ottót nevezték meg gyilkosának).

Bánk viszont önkéntelenül is felkapja Solom minősítését: „Petur engem átkozott alattomos / gyilkosnak”. Mikhál rögtön hozzáteszi: „És a nagyasszonyt.” Bánk ettől némileg megnyugodva megismétli: „Petur engem átkozott alattomos / gyilkosnak – ámde őt is átkozá!” Láthatóan rosszul esik neki a minősítés. Hogyan értsük ezt? A lovagi becsületét kikezdő szót – „alattomos” – körülbelül úgy kell értenünk (ez szintén Solom szavaiból derül ki): „titokban”, „rejtve”, „lopva”, ami magában hordja az „igazságtalanul/ártatlanul” konnotációt is, ha ugyanis jogszerű a bosszú, akkor „a világ láttára tenné”, mondja Solom. Bánkot ez itt azért érinti nagyon érzékenyen, mert erre a körülményre nem gondolt a tett hevében, és bár ő tudja, hogy szó sincs „alattomos” gyilkosságról, a becsületes lovagok világából való kiközösítéssel felérő minősítés igazán rosszul érinti.[25] De hogy tettét a közvélemény, sőt királya sem érti meg, ellene fordul, arra ő régen el volt készülve (emlékezzünk, többször ejt szót vérpadról, az áldozattá válás lehetősége igencsak foglalkoztatta), még ha fáj is neki.

Még egy megjegyzés Bánk tragikumához: a magunk részéről nem értjük, miért kellene Bánknak ahhoz, hogy sajnálja és átérezze Gertrudis halálát, az is, hogy ártatlannak tartsa. Ez a kettő egyáltalán nem feltételezi egymást. Bánk nem akart ölni, amíg csak lehetett, mindent megtett azért, hogy a legrosszabbat elkerülje, a legvégsőkig elment, tényleg mindent megpróbált. Ha nem is elsősorban Gertrudis személyének szól a rokonszenve és sajnálata, királyát semmiképpen nem akarta megsebezni. Ez bőven elég ahhoz, hogy bár kitart a tette elkerülhetetlen és végső soron igazolható volta mellett, egyszersmind szörnyen fájlalja is, hogy idáig jutottak a dolgok.

Gertrudis „ártatlanságának” hangoztatása fügefalevél, melyre a király dúlt lelkének van szüksége: Bánk nem is száll vitába vele. Endre egyébként maga mondta ki a királyné fölött saját ítéletét már jóval korábban, mikor a délvidéki lázongásokról szóló levelet felolvasták előtte. És maga mondja majd ki a darab utolsó sorában is végső ítéletét. Márpedig ennek a kérdésnek az eldöntése mindenestül az ő hatalmába tartozik.

Szerintünk Bánk maga nevezi meg a saját tragédiáját, amikor arról beszél, hogy nincs a teremtésben más vesztes, mint ő, és mint fentebb láttuk, élete két tartóoszlopának vesztét siratja ebben a mondásában: a királyhoz fűződő hűséges barátságát és Melindában élete szerelmét, a feleségét. Ennél nagyobb tragédia nem kell. Bánk valóban a felesége holttestét látva törik meg: az egész eddigi kataklizmából volt hová visszavonulnia, gyógyulni, a közös otthonukba, talán megmenthető házasságukba. Már otthona sincsen. Voltaképpen mindegy számára, hogyan ítél a király, az ő személyes tragédiája teljes. (Az éleslátó Tiborc mondja: „A büntetés már ennek irgalom.”) Az imént királya kezébe helyezte életét, most kiderült, hogy végképpen nincsen miért élnie tovább – tehát akár életben is maradhat.

Végre teljesen megengesztelődhet a király immár gyászában is sorsközös barátjával (szándéktalan iróniával visszhangozva kissé önző szavait: „nincs a teremtésben vesztes, csak ő”), és jó szívvel utat engedhet az irgalomnak: immár neki is van miért sajnálnia Bánkot. A szemünkben semmit nem von le Endre király igazi (a szó szoros értelmében vett) nagylelkűségének értékéből az ilyen kisded emberi mellékzönge. A nagy életterheket, közösségdúló viharokat éppen az ilyen nagyon is emberi esendőségek segítenek elviselni, elhordozni: ezek is szükségesek ahhoz, hogy meg tudjuk bocsátani magunknak és másoknak nemcsak gyarlóságainkat, de még az erényeinket is…

Bánk a feleségét a királynéra hagyta: a király a feleségét Bánkra hagyta: mindketten rosszul sáfárkodtak, mindketten elnyerték méltó büntetésüket, és mindketten elveszítették a feleségüket. Ezért is nincs a végén mivel büntetnie a királynak őt, se erkölcsileg, se jogilag, innen nézve tehát a végkifejletben semmi furcsa nincsen.

Még valami. A király azt mondja (magában): „nem mertem”. Tudniillik büntetni. Könnyű lenne ezt úgy érteni, hogy Bánkot nem merte büntetni. Szerintünk izgalmasabb lehetőség van a szavai mögött: kiterjeszteni, teljes értelemben érteni, ahogy egy királyi felelősség felől szemlélhető – büntetni, azaz igazságot szolgáltatni, ha kellemetlen is, éspedig mindenkinek, akit illet. Akit a király nem mert volna megbüntetni, az elsősorban imádott felesége, Gertrudis. A királynét Bánk kis túlzással a király helyett ölte meg, akinek sose lett volna ereje leszámolni a végzetes lobbival, kormányzata rákfenéjével. Erre utal a „kivetted kezemből pálcámat” is: Melinda halálát égi büntetésnek érzi a király, ahogy Bánk, és a jelenlévők is. Akárhogy is: a felkent királynét ölte meg. Nem ok nélkül, de ölt. De vonatkozik ez a mondat mindenki másra is: az uralkodónak nem volt kellő erélye igazságot tenni, távollétében csapott le hát az isteni igazságszolgáltatás.

Az, hogy Gertrudis az életével fizetett, tűnhetne aránytalan büntetésnek, különösen ahhoz képest, hogy Ottó megmenekül (sajnos) – valójában az ő vétke arányosan súlyosabb a hercegénél: a hatalom csúcsán a felelősség nagyobb, a bukáshoz kevesebb is elég (és ő nem keveset tett érte). A merániak, akik közvetlenül hozzá kötötték sorsukat, ugyancsak vele buknak.

Az ötödik felvonásnak sok bírálója akadt kezdettől, az uralkodó viselkedését nehezményezték legtöbben, olyan is volt, aki az egész felvonást kizárta volna a darabból (ilyen előadás is), és ott rekesztette volna be, hogy a negyedik végén Myska és az udvar népe felfedezik a meggyilkolt királyné tetemét. A 2011-es kecskeméti rendezés Szabó Borbála szövegével azt az eredeti megoldást választotta, hogy a darab az ötödik felvonással kezdődik, a végkifejlettel, majd onnét bontakozik ki, „retrospektíve” a konfliktusrendszer. Szerintünk a királyi irgalom nélkül ez a darab nem ugyanaz a darab.[26] Endrének éppen azt kell példáznia, hogy a hatalom igenis tud tanulni, nem úgy mint szegény felesége, mert ha nem így lenne, az uralkodó vétkeit egyetlen, szörnyű módon lehetne csak kezelni: ha mindig életével (és a nyomában járó felfordulással) fizetne érte. De hát azt már Gertrudis megtette.

Melindával kezdtük az előjátékot, vele zárul le a darab, közben jó nagy utat tettünk meg a személyes kezdőképtől a közéleti viharzásokon át a személyes lezárásig. Az ő személye foglalja sajátos keretbe a történteket: a nyitányban nincs jelen, a fináléban már halott.

A kapcsolatát e világgal elvesztett Bánkra lassan leereszkedik az üvegkalitka – Endre király csendben elfoglalja mellette a helyét. Leereszkedik a képzeletbeli függöny. 

A kapcsolatát e világgal elvesztett Bánkra lassan leereszkedik az üvegkalitka

EPILÓG(US)

Este van, csönd, utolsót böffent a Nap,
Szakszervezetbe tömörülnek fölöttünk a csillagok.
Honnan jött ez a tárulkozó mindent-mélálás?
                – Weöres: Suite burlesque

Elmaradt a „polgárháború”. A főszereplők magánélete kivétel nélkül tragikus, itt többé-kevésbé mindenki elbukott, a lelkiismerete senkinek sem tiszta, mindenki vesztes, csak az ország maga és népe nem, mert a közéleti tragédiát, amit egy tömeges felkelés és a vele járó totális káosz jelentett volna, sikerült elkerülni Gertrudis áldozati jellegű halálával, a hatalom köreiben korlátok közé szorított leszámolással és a királyi irgalommal. A hatalom kapott egy erős (durva) jelzést: sejthetőleg reformok következnek.

Önkéntelenül is felmerül az emberben, kifelé menet mélázva: voltaképpen ki is a darab főszereplői közül az, akit szeretni lehet? Akivel azonosulni lehetne, igazán együtt érezni, tragikai bukását szívből megsiratni? Bánk, aki akkor taszítja el a feleségét, amikor annak a legnagyobb szüksége volna rá, de keblére tudja ölelni a fél országot? A király, aki ott sem volt, de végül kegyelmezni tudott? Gertrudis, a pszichopátiás önzés aranyfüstös szobra, akinek legalább összetéveszthetetlen stílusa van? Melinda, akivel talán a legkönnyebb együtt érezni, de mai ízlésünknek mégis túlságosan passzív, túlságosan könnyen törődik bele a végzetébe?[27] Ebben a darabban nincsenek tökéletes hősök, mindenkinek látványos gyengéi ellensúlyozzák ugyancsak látványos erényeit, ha vannak ilyenjei egyáltalán. Ettől kivétel nélkül mind sokkal emberibbek, könnyebb kapcsolódni hozzájuk, aggódni értük vagy haragudni rájuk, átérezni a sorsukat, helyeselni és fájlalni.

Vidnyánszky Attila rendezése nem attól erős, hogy pártos lenne, hanem attól, hogy jel(entés)gazdag: tág teret nyújt az értelmezésre, van benne oldalvágás ide is, oda is, lehet olvasni a gesztusok és a sorok közt balra, jobbra, középre, le, fel és megint vissza – arra készteti, sőt kényszeríti a nézőt, hogy semmiképp ne maradjon adós a saját olvasatával. Ennél több pedig aligha mondható egy fontos problémákkal foglalkozó jó kortárs előadásról.[28]

A személyes tragédiákat befedi idővel a feledés, az ország (és a jövő) a helyén marad, és benne/vele mindig ott az esély egy jobb holnapra. Simon bán többi hat fia (és azok összes utódai, jaj, hányan is?) bármikor előkerülhet. Azt a kis időt már fél lábon is kibírjuk.


kivonatos színlap

2 óra 20 perc, szünet nélkül

Tapsrend 1. (Tiborc, Biberach, Gertrudis, Bánk, Melinda, Ottó, Petur)

Bánk bán: Mátray László m. v.
Gertrudis, királyné: Udvaros Dorottya
Melinda: Söptei Andrea
Ottó: Farkas Dénes
Biberach, egy lézengő ritter: Horváth Lajos Ottó
Bendeleiben Izidora, türingiai leány: Ács Eszter
II. Endre, a magyarok királya: Szalma Tamás m. v.
Tiborc, paraszt: Varga József
Mikhál bán: Rácz József
Simon bán: Tóth László
Petur bán, bihari főispán: Olt Tamás
Erzsébet, Gertrudis és Endre gyermeke: Szeőke Lili / Wallisch Virág
Béla, Gertrudis és Endre gyermeke: Buzádi Buda
Soma, Bánk és Melinda gyermeke: Dalotti András / Teszársz Őrs
továbbá a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének hallgatói

Díszlet- és jelmeztervező: Olekszandr Bilozub
Dramaturg: Szász Zsolt
Rendező: Vidnyánszky Attila

Bemutatták 2017. szeptember 21-én, a magyar dráma napján


Felhasznált források

Az előadás szövege

Szász Zsolt, 2017 (készült a Nemzeti Színház számára, kiadatlan).

Az előadásról

  • Az előadás oldala a színház honlapján
  • „»A Bánk bán a legjobb magyar darab« – Vidnyánszky Attila rendezése a Nemzeti Színházban”, Szinhaz.org 2017 szeptember 21.
  • Balogh Gyula: „Kalitkába zárva”, Népszava 2017. szeptember 23.
  • „Biberach világa – Furcsa magyarok között. Pröhle Gergely és Wilhelm Droste véleménye”, Nemzeti Magazin V/2.
  • Bóta Gábor: „Ott van a haza, ahol a haszon”, Fuhu.hu 2017. december 12.
  • Hermann Zoltán: „Mellékszál. Bánk bán az Erkel Színházban és a Nemzeti Színházban”, Színház 2017/12.  21–24.
  • Kállai Katalin: „Maira fésült történelem”, Art7.hu 2017. szeptember 25.
  • Kézdi Beáta: „Lenyűgöző történelmi tabló – Bánk bán kamaraszínpadon”, Evangelikus.hu 2018. február 15.
  • Kricsfalusi Beatrix: „Igazság vagy rút nemzeti gyűlölet?”, Revizoronline.com 2018. május 6.
  • Marik Noémi: „Féktelenül, iránytalanul”, Vasárnapihírek.hu 2017. szeptember 30.
  • Stuber Andrea: „Maguk merániak?”, KútszéliStílus.hu 2017. november 5.  
  • Szegő György: „Bánk bán, frissen”, Theater.hu 2017. november 20.
  • Szekeres Szabolcs: „Rock me, Bánk!” Dionüszosz Magazin (Dionuszoszmagazin.blogspot.com) 2017. november 1.
  • Váci Barbara: „Még a gondolatokat is lehet látni az új Bánk bánban”, Origo.hu 2017. szeptember 20.

A darab szövegkiadásai

  • Katona József Bánk bánja. Magyarázta: Péterfy Jenő. Franklin, Budapest 1883, 1897. [Péterfy érzékeny szövegmagyarázatait különösen nagy haszonnal forgattuk. A szövegmagyarázat mellé a függelékben mindenféle hasznos segédanyagot közöl.] 
  • Katona József: Bánk bán (kritikai kiadás). Sajtó alá rendezte: Orosz László. Akadémiai, Budapest 1983. [Közli a darab első változatát (1815), a véglegeset (1819), bőséges utószóval és magyarázatokkal.]

A darab korábbi átdolgozásai

  • Hevesi Sándor (1930)
  • Illyés Gyula (1976)
  • Szabó Borbála (2011)
  • Zalán Tibor (2015)

Szakirodalom

  • Árpás Károly: „Töprengés egy kötelező olvasmányon. Katona József Bánk bánjáról”, Tiszatáj 1991/11. 76–87.
  • Badics Ferenc: „Adalékok »Bánk bán« történelmi forrásaihoz és magyarázatához”, ItK XXXV (1925) 1–22.
  • Bazsányi Sándor: „»Bízvást…!« A hazaféltés romantikus alakzatai”, Beszélő XII (2007/9)
  • Bazsányi Sándor: „Amikor egy nő sírva fakad. Avagy mi történt valójában Ottó és Melinda között? Avagy Bánk bán »szerelme féltő nagy szíve«: »a képzelt lehetség általöltözése az igazra«”, Pompeji VII (1996) 182–197.
  • Beke József: „A »Bánk bán« nyelvéről. Archaizál-e Katona?”, Holmi XVIII/9. (2006) 1201–1207.
  • Beke József: „Tiszteletkörök a Bánk körül”, Forrás XLVIII (2016) 53–78.
  • Bence Erika: „A Bánk bán és a Mic bán-monda kérdése”, in: Uő.: Virtuális irodalomtörténet. Iskolakultúra, Veszprém 2015. 9–20. (Iskolakultúra-könyvek 49.) [Első közlése: 2013.]
  • Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. Ford. Kulcsár Péter. Balassi, Budapest 1995.
  • Csordás Lajos: „Gertrúd, az áldozat”, Népszabadság 2013. szeptember 10.
  • Egy történelmi gyilkosság margójára. Merániai Gertrúd emlékezete, 1213–2013. Szerk. Majorossy Judit. Ferenczy Múzeum, Szentendre 2014.
  • Farkas Zsolt: „Nem és nemzet. 4 magyar klasszikus mű”, Kalligram XIX (2010/11.)  
  • Fenyő István: „Bánk bán becsülete és bukása”, ItK 83 (1979) 42–49.
  • Gerold László: „Gerold László »Igen – kedves szomszédok! él / még Bánk, Atyánk…« (Orosz Lászlónak születésnapra, megkésett könyvismertető helyett)”, Forrás XLII (2010) 78–80.
  • Gyulai Pál: Katona és Bánk bánja. Franklin, Budapest 1907.
  • Harmos Sándor: „Katona József Bánk bánja I–III.”, ItK XX (1910) 257–292. XXII (1912) 257–284. XXIII (1913) 129–157.
  • Horváth János: Katona József. Játékszíni és drámairodalmi előzmények, Katona drámaíró kortársai. Kókai Lajos, Budapest 1936. (Horváth János egyetemi előadásaiból) 
  • Hubay Miklós: „Miért szép a Bánk bán?”, in: Uő.: A dráma sorsa, Szépirodalmi 1983.
  • Janovics Jenő: „A Bánk bán nyomában”, Erdélyi Múzeum XLVII (1942) 67–84.
  • Kamrás Orsolya: „Randidrog az irodalomórán. Könnyű Melindát táncba vinni?”, Nyest.hu  2015. június 11.
  • Karsai György: „Gertrúd, takarodj!”, Szinhaz.net 2016. december 1.
  • Katona József előszava a darab második (végleges) változatának 1821-es őskiadásához – kelt 1819. július 2-án.
  • Kerényi Ferenc: „Egy ősbemutató emléke. 175 éve mutatták be Katona József Bánk bánját”, Forrás 2008/2. 85–89.
  • Kovács Bálint: „Bánk és a csőcselék”, Egyfelvonas.reblog.hu 2011. szeptember 23.
  • Kovács Dezső: „Ironikus Bánk”, Színház.net 2011. szeptember 23.
  • Kovács Péter: „Egészen biztosan nem Bánk a gyilkos. Interjú Zsoldos Attila történésszel”, Magyarnarancs.hu 2013. december 8. 
  • Körmendi Tamás: „A Gertrúd királyné elleni merénylet a külhoni elbeszélõ forrásokban” ,  Történelmi Szemle LI (2009) 155–193.
  • Körmendi Tamás: „A Gertrúd királyné elleni merénylet a magyar gestaszerkesztményben”, in: Auxilium historiae. Tanulmányok a hetvenesztendős Bertényi Iván tiszteletére. Szerk: Körmendi Tamás – Thoroczkay Gábor. ELTE BTK, Budapest 2009. 195–206.
  • Kulin Ferenc: Küldetéstudat és szerepkeresés. Argumentum, Budapest 2013.
  • „»Lézengő ritter« lopja el a showt – A Bánk bán a POSZT-on”, Szinhaz.hu 2012. június 15.
  • Mohácsi Jenő: „Bánk bán kettős tragikuma”, Nyugat 1940/8.
  • Mohácsi Jenő: „Jegyzetek a Bánk bán-ról”, Nyugat 1940/6.
  • Nagy Imre: „Gertrudis színre lép (A Bánk bán többnyelvűsége)”, Jelenkor LV (2012) 630–647.
  • Orosz László: A Bánk bán értelmezéseinek története. Krónika Nova, Budapest 1999.
  • Orosz László: „A Bánk bán jellemei”, Forrás IX (1974) 60–68.
  • Orosz László: „Tiborc és Biberach”, Forrás XLIX (2007) 53–55.
  • Papp István: „Észrevételek Melinda dramaturgiai szerepéről”, Irodalomtörténet LXIII (1981) 953–966.
  • Puskás Anikó: „Kötelezők újratöltve: Bánk bán – junior –”, Forrás XLV (2013) 85–95.
  • Sándor Iván: „Lopott fény”, Jelenkor 1992/10. 818–828.
  • Sándor Iván: Végsemmiség. A százhetven éve fel nem fedezett Bánk bán. Jelenkor, Pécs 1993. [Korona Nova, Budapest 1998.]
  • Schöpflin Aladár: „Színházi bemutatók”, Nyugat 1936 I. 322–323 (1988-as válogatott összkiadás).
  • Stuber Andrea: „Sző, fon, nem takács”, Színház 2003/3.
  • Sütő József: „A »kerítő« és az »ártatlan« Gertrudis”, Forrás II (1970) 38–46.
  • Sütő József: „Rendületlenül vagy megrendülve? (A Bánk bán egyik színi utasításához)”, ItK XCIII (1993) 92–101.
  • Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Magvető, Budapest 1934 [számos kiadásban].
  • Színháztudományi Szemle XXIX (1992). [200 éve született Katona József. Az 1991. november 9-i kecskeméti emlékülés előadásai.]
  • Timár Krisztina: olvasói értékelés a darabról a Moly.hu-n (2016-03-01).
  • Moly.hu/ertekelesek/1438621
  • Thoroczkay Gábor: „A dömösi prépostság története alapításától I. Károly uralkodásának végéig”, Fons XIX (2012/4) 408–434.

I. Függelék | Bonfini krónikája Bánkról

(190) […] Eközben történt az a szörnyű és örök emlékezetre méltó eset, amelynek során Magyarország királya bizonyságát adhatta lelkierejének és szilárdságának. Elmondják ugyanis, hogy mielőtt András külföldre indult volna, hogy az országról megfelelően gondoskodjék, egész Magyarország élére állította a nemes Bor nemzetségből született, próbált hűségű és bölcsességű férfiút, Bánk bánt, ráruházta a királyi palota igazgatását, becsületére bízta a királynét, gyermekeit és vagyonát, mindenekelőtt arra intette, hogy törvényesen kormányozza az országot, senkivel szemben se tűrje el a jogtalankodást, minden szomszéddal egyformán tartsa a békét; továbbá figyelmébe ajánlotta a nyugalmat és a tisztességet. Bánk bán erős lélekkel vette át az ország reá bízott főségét, arra gondolt, hogy remek alkalma nyílik erényeinek és hűségének bizonyítására. A szerencse féltékeny lett rá, és igyekezetének kedvező kimenetelét meghiúsította.

Egyszer odaérkezett Alemanniából Gertrúd királyné fivére, hogy a férje távollétén szomorkodó nénjét vigasztalja; néhány napig ott tanyázott nála, és az asszonyt mindenféle pajzánsággal szórakoztatta; nem ártatlanul cselekedett így, hanem mert tudta, hogy az mindig nagyon elnéző iránta. (195) A királyné körül éjjel-nappal ott forgolódott Bánk bán felesége, egy feltűnően szép, rendkívül bájos és hihetetlenül szemérmes asszony; Gertrúd nagyon kedvelte a társaságát. Öccsét azonnal elfogta az asszony iránti szerelem, tisztessége még külsejénél is jobban izgatta, és rövidesen úgy nekitüzesedett, hogy majd belepusztult. A királyné észrevette öccse lángolását, és valami meggondolatlan együttérzésből, mely többnyire az asszonyi lélek sajátja, túlságos engedékenységet mutatott. Nemcsak beszélgetésre hívta magához kettejüket, hanem sokszor lakomára is, a csevegőket magukra hagyta, és amennyire az illem látszata alatt lehetett, alkalmat teremtett a szerelmeskedésre. Végül, amikor látta, hogy az asszony hajthatatlan tisztessége semmiképpen sem inog meg, egy félreeső szobában otthagyta őt az öccsével együtt, ahol az szemérmén erőszakot vett.

(200) Szegényke hallgatott a gaztettről, hazament a férjéhez, de amikor az magához ölelte, hogy utódról gondoskodjon, így szólt: „Milyen asszonyt szeretnél ölelgetni, te boldogtalan, vajon a feleségedet, vagy egy büdös kis kurvát? Bizony, ha a feleségedet, akkor csalatkozol, ha pedig egy becstelen szajhát, akkor jól vigyázz, hogy meg ne fertőztesd magad egy bemocskolt ringyóval. Meggyalázták a te nyoszolyádat, Bánk bán, mert hitvesedet a királynéra bíztad, ő meg elvetemült kerítőnőként odavetett az öccsének, hogy megerőszakoljon. Nosza, szabadítsd meg ártatlan lelkemet ettől a testtől, amelyet nem az én vétkem, hanem a másé fertőztetett meg. Kérlek tehát, Bánk bán, itt helyben ölj meg, hogy az ártatlanság szellemének megsértéséért bosszút állj, ne kelljen lelkem és testem engesztelhetetlen gyilkosává válnom, és becsületedet ne szennyezze ez az aljasság.”

(205) A felháborodott férj haragját leplezve vigasztalja asszonyát, ölelgeti, csókolgatja a zokogót, kérleli hitvesi szerelmükre, melyet nem az ő hibája, hanem más kéjvágya sértett meg, hogy titkolja el közös gyalázatukat, és megígéri, hogy ha itt lesz az ideje, mindkettőn a legsúlyosabb példaadással fog bosszút venni. Az asszony lelkét megnyugtatja, de saját elleplezett haragját nem tudja fékezni, másnap néhány emberrel bemegy a mit sem sejtő királynéhoz, kirántja a köpenye alatt viselt kardot, nekimegy, és halálos szúrással keresztüldöfi. Aztán a véres karddal a hökkentek elé lép, kiáltozik, hogy jogos haragjában ölte meg Gertrúdot, mert az az ő feleségét aljas kerítőnő módjára erőszakra vetette oda elvetemült öccsének. A tömeg közepén becsülettel megvallja, hogy semmiféle büntetést sem fog visszautasítani, hanem másnap néhány főnemes kíséretében egyenesen megy Andráshoz Konstantinápolyba, és ott önként vállalja a felségsértésért járó büntetést.
E szavakra a zajongás elül, ő pedig a főurak közül maga mellé vesz néhány kísérőt, és megállás nélkül megérkezik Konstantinápolyba; ott találja a királyt, aki még nem hagyta el Európát. Ahogy a színe elé lép, így szól: „Itt van, király, országod kormányzója, akit mások alighanem aljas királygyilkosnak tartanak. (210) Az igazságosságodban bízó Bánk bán elkövetett bűne után nem keres szökéssel büntetlenséget, hanem tisztességes úton a méltányos bíróság ítéletét várva hozzád jön, hogy ha törvényesen alulmarad, elszenvedje az azonnali súlyos büntetést. Nem kér magának más bírót, csak azt, akit megsértett, és aki inkább lehet vádló és bosszúálló, mint bíró. De a vádlott e hallatlan merészségét fejedelmének hallatlan igazságossága szüli. Gertrúd a feleségemet, akit szolgálóként bíztam rá, odavetette féktelen öccsének, hogy megerőszakolja. Jogos haragomban megöltem álnok úrnőmet, mert nem tűrhettem a gyalázatot, amelyet – mint a te példádból megtanultam – a halálnál is rosszabbnak tartok. Itt van, király, a jogosan gyilkoló kard, amelyet hitvesed vére szennyez. Hát ha vétkeztem, amikor az elviselhetetlen szégyentől megszabadítottam magamat, ezzel a karddal vágj le nyomban; ha úgy gondolod, hogy joggal tettem ezt, az egész világ előtt emlékezetes ítélettel ments föl most engem, nehogy úgy lássék, mintha hiába jöttem volna ide az igazságban bízva.”

(215) A király nagy önuralommal hallgatta a vétkest, hogy arca és lelke a legkisebb változást se mutassa, így felelt: „Irántam való bizalmad, Bánk bán, eléggé megnyugtat felőled. Ha a dolog úgy áll, ahogy mondod, térj most vissza az országba, viseld szokott hűségeddel a rád bízott tisztet, és mert ezt a szent hadjáratot nem illik főbenjáró ítélettel megakasztani, majd megítéllek, ha visszatértem Magyarországra.” Ezekkel a szavakkal elbocsátotta az embert, és hozzálátott, hogy csapatait átszállítsa Ázsiába. […]

Sokan azt mondják, hogy [András] megőrizte kezdeti kiegyensúlyozottságát, másnap Bánk bánt törvény elé idézte, és ítéletet hirdetett. Tudomást szerezve felesége bűnéről, úgy ítélte meg, hogy az ártatlanság megvédelmezésének példájaként joggal ölték meg őt. (305) A legfőbb bíró ítélete a felségsértés és királygyilkosság vádlottját felmentette. Később azonban Bánk bán egész családja kegyetlen pusztítást szenvedett, mert a királyné gyermekei nem tudták nyugodt szívvel bosszulatlan elviselni szülőjük halálát. Azt mondják, Gertrúd testét a pilisi zárdában helyezték el. Vannak, akik arról tudósítanak, hogy a királyné veszte után gyilkosát és annak gyermekeit azonnal keményen megbüntették.

– Antonio Bonfini: Rerum Hungaricarum decades II,7.
(Kulcsár Péter fordítása)


II. Függelék | Petőfi Sándor: Bánk bán

Ügyefogyott király volt az 
A második Endre, 
Papucs alatt szuszogott az 
Isten-teremtette; 
Felesége tartotta az 
Ország gyeplőszárát, 
Őgyelgett is ám a szekér 
Majd tüled, majd hozzád. 

Gyönge kéz az asszony keze, 
Nem való kormányra, 
Hát ha még a gyöngeségnek 
Gonoszság a párja! 
Endre király, gonosz asszony 
A te feleséged, 
Szíve gonosz, neve Gertrúd, 
Születése német. 

Gertrúd a jó magyarokat 
Kutyába se vette, 
Hívatalrul, méltóságrul 
Le-letevegette, 
A helyökbe meg a maga 
Perepútyát rakta, 
Maradtak vón, vesztek vóna 
Ott a hazájokba’! 

Ilyen sértést szenvedtenek 
A nagy uraságok, 
A szegény nép meg szenvedett 
Húzzavonjaságot, 
Szenvedett az istenadta 
Árva magyar népe, 
Mint a Krisztus a keresztfán, 
Olyan volt a képe;

Ugy fizette a sok adót, 
Hogy a szeme dűledt, 
Nem volt irgalom számára, 
Nem volt könyörűlet. 
A királyi udvarból ily 
Nyájas szavak jöttek: 
„Dolgozz, paraszt, dolgozz, fizess, 
Azután dögölj meg!”

Néhányan az efféléket 
Megsokalták végre, 
Szövetkeztek rettenetes 
Összeesküvésre, 
Azt mondották: „Söpörjük ki 
A királyi házat, 
Annyi benne a szemét, hogy 
Igazán gyalázat!”

Csak Bánk bán, a nádorispán 
Tartóztatta őket, 
Nem remélt-e sikert? vagy tán 
Remélt jobb időket? 
De mikor a feleségét… 
Iszonyú történet…! 
Hogyan kezdjem? hogy végezzem…? 
No jaj neked, német! 

Bánk bánnak a feleségét 
A királyné öccse 
Erőszakos lator móddal 
Megszeplősitette. 
Szép az asszony, ifju és jó, 
Asszonyok virága! 
S eltiporva, beledobva 
Fertőzet sarába! 

„Föl, barátim!” ordít a férj 
Kínja nagy voltában, 
„Lelkemen a bosszuállás, 
Kardomon halál van; 
Föl, barátim, egyenesen 
A királyi házba…. 
Királyi ház? bordélyház és 
Zsiványok tanyája!”

És bementek egy csoportban 
A királyi lakba, 
Ott a német urak épen 
Dőzsöltek kacagva, 
Akkor is, míg a magyarnak 
Borát, étkét falták, 
A szegény magyar nemzetet 
Veszettül csufolták. 

Megálltak ám a magyarok 
A ház közepében, 
Mindeniknek egy-egy mennykő 
Villogott szemében; 
Meg is hökkent a németség 
Egy keveset ekkor, 
Aki ivott, gégéjében 
Ecetté vált a bor.

Kezdte pedig a beszédet 
Mag’ a nádor, Bánk bán, 
Királynénak s udvarának 
Jó estét kivánván: 
„Jó estét, jó mulatságot, 
Fölséges személyek…” 
A királyné: „Mit akartok, 
Hivatlan vendégek?”

„Azt azonnal tudni fogod, 
Nem soká váratlak”, 
Felelt Bánk bán, „elbeszélem 
Neked s ez uraknak. 
Tiszteletet parancsolok! 
Mert nemzet áll itten, 
Egy megbántott nemzet és a 
Bosszuálló Isten. 

Mi vagyunk a vendégek itt? 
És nem ti lennétek? 
Ti vagytok itt a hivatlan 
S hálátlan vendégek! 
Befogadtunk titeket s ti 
Kivertetek minket, 
És eszitek és isszátok 
Testünket, vérünket. 

De csak ettétek… mert ez az 
Utósó falattok. 
Ami most van szájatokban, 
Ettül megfuladtok! 
Először is te halsz meg, te 
Gertrúd, német szajha! 
Te királyné s kerítőné 
Egy személyben…! rajta!” 

Bánk bán kardja a királynét 
Át meg átaljárta, 
S magyarság a németséget 
Hányta mind kardjára. 
Aki bírta, megszökéssel 
Életét elorzá; 
Meghalt, aki nem szökhetett…
Kitisztult az ország! 

– Pest, 1848. május


Jegyzetek

[1] © by Hofi Géza) Verebes István kassai rendezésében sikerült tökéletes színpadi gesztust találni a békétlenek impotenciájának kifejezésére: Bánk egy üveg bort hoz magával vendégségbe, már ahogy szokás. És míg a békétlenek a világ sorának megreparálásán fáradoznak, szóban, sorra próbálkoznak az üveggel, de végül is nem tudják kinyitni. (Stuber Andrea: „Sző, fon, nem takács”, Színház 2003/3 – kritika a 2003-as Vidnyánszky-féle -vendégrendezésről a Nemzetiben.)

[2] Katonánál ugyancsak priceless az a mozzanat, amelyben a békétlenek némileg artikulálatlan indulatát kanalizálva Petur nagy bátran leszámol a királyné portréjával, mely addig a falon függött: „Tű asszonyok kezében, nem királyi | pálcánk – le onnan, édes asszonyom!” (A felette lévő képet ellöki.) 

[3] Katonánál erre: „Békételenek (elevenebben) Nem, nem! | Simon Nem, nem! De hátha mégis úgy lehetne?

[4] „Főképpen Bánk szerepével soha egyetlen egy művész sem tudott igazán megküzdeni. A Bánk bán alakítói, Egressy Gáboron kezdve, rendszerint úgy kárpótolták magukat az elmaradt hatásért, hogy eljátszották Peturt is, aki a második felvonásban kilencvenegy esztendő óta mindig elvitte a pálmát Bánk elől. A nyolcvanas évek hősszinésze, Nagy Imre, aki szintén végigszenvedte e szerep mártiriumát, 1891-ben, a bécsi szinházi kiállításon, ahol a Nemzeti Szinház több estén át vendégszerepelt, olyan kudarcot vallott mint Bánk bán, hogy másnap az Ember tragédiájában lemondta Ádám szerepét s hazaszökött Budapestre. De Szacsvay Imre, aki beugrott helyette s aki azon az emlékezetes Bánk bán előadáson Peturt játszotta, maga is mindig panaszkodott, hogy amilyen sikere van Peturban, mint Bánk bán ezt a sikert meg sem tudja közelíteni.” Hevesi Sándor: „Bánk bán-problémák”, Nyugat, 1930/8.

[5] Ezen olvasat népszerűsítőit az sem zavarta, hogy a darab ellenáll a fő konfliktusok „gonosz idegenek kontra tiszta szívű magyarok” képletre egyszerűsítésének, már pusztán azzal is, hogy a pozitív női főhős, Melinda spanyol, a békétlenekhez csapódó, valóban tiszta szívű és példásan hazaszerető két bán, Mikhál és Simon szintén; az udvari párt, azaz az Endréhez és Gertrudishoz egyformán hűek közt sem csak merániak vannak, hanem magyarok is, például a feddhetetlen Myska bán és fia, Solom mester; Tiborc panasza az urak elleni általános érvényű panasz, tekintet nélkül származásukra stb. Mindazáltal ez az értelmezési irány sokáig virult, és nyomokban ma is felfedezhető. Jellegzetes összefoglalását adja Petőfi „Bánk bán” című, viszonylag kevésbé ismert verse 1848 májusából (lásd a II. Függelékben) – az legalább szellemes.

Alighanem hozzájárult ezen értelmezési irány a XIX. század második felére jellemző népszerűségéhez a hasonlóan hazafias szellemben született Erkel-opera (ősbemutató: 1861), melynek librettója a darab szövege alapján készült (és sokáig lényegesen népszerűbb volt a színdarabnál). Nem véletlen, hogy az előadás körül is ott ólálkodik folyton, mintegy a tudat peremén az opera, időnként dallamfutamokkal megidéződik, de mikor a hangszóróból elindulna a „Hazám, hazám”, Bánk határozottan leinti.      

[6] Lásd erről Schöpflin Aladár pesszimisztikus vélekedését 1936-ból: „Annyi hasztalan erőfeszítés után kételkedni kell, hogy lehetséges-e a Bánk bánból színpadilag is életképes előadást rendezni. Alighanem megmarad irodalomtörténetünk büszkeségének és hazafias alkalmakra való ünnepi játéknak.” (Schöpflin)

[7] Az a „pártütés” szóra Katonánál még kardot ránt, a szó szoros értelmében. A további tárgyalás nála így zajlik: Bánk karddal a kezében, vele szemben a védekezésre kényszerülő Petur, mögöttük a békétlenek kara, oldalt az ügynek meg nem nyerhető Mikhál, mellette az ingadozó Simon. A kép festő ecsetjére kívánkozik, mondhatnánk: romantikus tablóra.

[8] Katonánál: „Bánk És így hazátok elbúsultjait | játszani akarjátok s királytokat | úgy tenni a királyi székre, hogy | Gertrúdis estén szíve megrepedjen? | […] | egyszersmind szeretni | is, ölni is szándékoztok; mivel | Gertrúdis éppen a király maga!

Petur válaszába Katona becsempészett egy utalást az 1222-es aranybullára, a „nemesi alkotmányra”, amely úgy él a történeti emlékezetben, mint a korlátlan királyi hatalom első törvényi gátja, és mint ilyen, alig hét évvel követi az 1215-ös híres angol magna chartát. Közvetve tehát Gertrudis királynénak és a merániaknak köszönhetjük a rendi alkotmány első változatát. A kórus szekundál: „Petur No nekem ugyan nem az! Ha egyszer ő | rabló, királyném is megszűnne lenni – | ezt esküszöm, míg Endre élni fog. | Meg kell erősítenie régi (szent | első királyunktól kitett) szabadság- | beli jussainkat; vagy ha megmutatja, | hogy a hazám boldogságán segít | ezen szabadság eltörlése – egy szót | se szólok.”

[9] Katonánál: „Bánk És ennek ellenét kivánja még- | is mindenik; sőt azt akarja, hogy | úgy tégyek én is. – Nem, magyarok! Soha | azt tenni nem fogom. Való, hogy engem | az emberek bolondozása meg- | mulattat; oh, de a vérekbe és | az életekbe forró ösztönöm | markolni nem kíván, se játszani. – | Hogy Bánk leüljön a setét szövetség | gyász-asztalához, ahhoz nem csekélyebb, | mint bánki sértődés kivántatik. | Békételenek (egymásra nézvén) Jól, jól beszél.

De mit is mond Bánk? Lefordítva: most ismertétek el, hogy ti is azt tennétek a helyében, amit ő tesz, tőle mégis elvárnátok az ellenkezőjét („ennek ellenét”), és készen állnátok erőszakkal torolni meg véleményes sérelmeiteket. Sőt, Bánktól is elvárnák, hogy melléjük álljon („úgy tégyek én is”). De ami viccnek elmenne („megmulattat”), ha komolyan gondolják, akkor azt kell felelnie, hogy mások életével nem játszunk („vérekbe és életekbe… markolni nem kíván”). Ahhoz, hogy ő csatlakozzon az ilyen elégedetlenekhez, „bánki sértődés” kívántatik. Ezt megint úgy értik egyes magyarázók, mintha Bánk arra célozna, hogy amennyiben gyanúja beigazolódik, félelme valóra válik, és Ottó elcsábítja Melindát, az már elegendő lenne ahhoz, hogy ő is leüljön a békétlenek asztalához. Szerintünk Bánk minden korábbi mondata, tette és gesztusa eleven cáfolata ennek. A bánki sértődés oka kizárólag olyan sérelem lehet, ami közhivatalában, azaz nádorként éri. És megint, mint látni fogjuk, prófétának bizonyul. Lesz itt még bánki sértődésre alkalom.   

[10] Itt jegyeznénk meg, hogy a darabból feltűnően hiányzik az egyház, az egyháziak, holott a kortárs udvar és környéke aligha képzelhető el a jelenlévő egyházi főméltóságok nélkül (Gertrudis öccse, az Ottó mintájául szolgáló Berthold maga is egyházi méltóságot viselt). Ennek a hiánynak az egyik oka nyilvánvalóan a cenzúra, illetve Katona eleve nem óhajtott ütközni a bécsi kongresszust követő Metternich-korszak cenzoraival, de talán nem csak ez. Katonát a romantikára jellemző módon elsősorban az egyén lelkivilágában történtek érdeklik, és azok hatása a világra, másodsorban az emberfeletti léptékek (fátum/sors) és a nagy transzcendens közösségteremtő erők (haza/nemzet/emberiség), és ezek kölcsönhatásai. Ebben a struktúrában az emberi és az emberfeletti szint közé ékelődő morális instrumentum és intézmény, az egyház nem jött volna jól Katona számára.

[11] „A darab világa úgy bizonytalan, ahogy van. Sötét és labirintusszerű, ahol senki se érti a másikat, de időnként még saját magát se, senki se tud kiigazodni benne, a legokosabbakat is érhetik halálos balesetek, és mindenki úgy próbálja kitalálni a másik gondolatát, hogy közben a sajátját nem mondja el, csak félig. És akkor még esnek bele ilyen idióták is, mint Simon, aki összesen egy mondatot tud, de azt minden helyzetben mondja. Úgyhogy aki nem akar az öreg Mikhálhoz hasonlóan lépten-nyomon elaludni, annak a lehető legmelegebben ajánlom, hogy ha meg akar ismerkedni a darabbal, azt az opera ismerete után tegye. […] Vagy ha ez valamiért nem kivitelezhető – akkor nincs más hátra, mint a közös olvasás, jól bevált recept alapján: ne csak azt nézd, ki mit mond, hanem azt is próbáld kitalálni, miért mondja, és mit gondol közben! Időigényes és nehéz, de megéri. Próbálva. Már csak azért is, mert közben az ember némi rutint szerez abban, hogy kitalálja embertársai gondolatait…” (Timár Krisztina olvasói véleménye a darabról a Moly.hu-n, részlet.)

[12] Ez persze más szemszögből a darab realista vonásai közé tartozik: a szereplők nem csak akkor „élnek”, amikor látjuk őket, két jelenés között nem a színfal mögött várakoznak odatámasztott műanyagbabaként, hanem élnek, mi, nézők csak időnként (in medias res) kapcsolódunk be az életükbe, szükségképpen szaggatottak lesznek tehát az ismereteink. A szereplők nem viselkednek úgy, mint egy rossz szappanoperában (vagy az ókomédiában, de hát az nem is realista színház), ahol Pedro Pablo azt mondja első jelenésekor: „Én vagyok Pedro Pablo, titokban szerelmes vagyok az unokahúgomba, Juanitába, de nem szabad, hogy ezt a feleségem, Josefína megtudja, mert megöl.” Aminek ki kell derülnie, az interakciókból derül ki. Ugyancsak realista vonása a darabnak, hogy a szereplők nem mondanak ki egyenesen mindent, ami eszükbe jut, csak következtetni lehet rájuk.

[13] A Gyakorikerdesek.hu-n végzett nem reprezentatív gyűjtésünk szerint a sejthetően többnyire diák kérdezőket is leginkább ez a kérdés izgatja a darab kapcsán. A nyolc kérdésből hét ezzel foglalkozik: „A Bánk bánban Melinda lefeküdt Ottóval?” „Végül is megcsalta Melinda Bánk bánt?” „Bánk bánból kéne fogalmazást írnom (Melinda érvelése Bánk előtt (védekezzen, saját becsületét menteni)?” „Bánk bánban Melinda milyen kapcsolatban volt Ottóval?” „Ottó és Melinda között van szexuális kapcsolat? (a Bánk bánban)” „Szerintetek Bánk Bán-ban Gertrudis mennyire volt hibás Melinda elcsábításában?” Csak egy más témával: „Hogy hal meg Melinda az eredeti (nem opera) Bánk bán műben?”

[14] A Katonától szokott módon erre nézve sem teljesen egyértelmű a darab. Izidóra a következő felvonásban azt mondja majd a királynénak, hogy ő „mindent kivallott”, amikor Bánk bezárta a Melinda szobája melletti kamarába. Mármost nem tudjuk meg, mi az a „minden”, de Bánk viselkedéséből (párbeszéde a feleségével, majd a királynéval) nemigen olvasható ki más, mint hogy a nagyúr nem értesült a porokról. Izidóra tehát csak azt a mindent mondta el Bánknak, amit szükségesnek látott.   

[15] Az értelmezőket élénken foglalkoztató kérdés sokak fantáziáját megihlette, a tisztázatlanság egészen vad ötleteket is szült, a szellemesebbek közül való Farkas Zsolt gondolatkísérlete, mellyel a dramaturgiai egyensúlyt helyrebillentendő kiegészíti Katona drámáját: „Az asszony hűségéről a dráma során valahol minden fontos szereplő kifejti a véleményét, és – ki cinikusan (merániak), ki tragikusan (Bánk), de – mindenki nagyjából ugyanazt mondja: végső soron nem létezik. – Ha lenne legalább egy ellenvélemény, egy reménysugár, egy kivétel… Igazságosabb lenne persze Bánkot, sőt Gertrudist is tesztelni ez ügyben. Pl. Ottó – illene hozzá – hirtelen ötlettől vezérelve felcseréli a porokat, és, biztos, ami biztos, a kómásan alvó Melindát becsteleníti meg, Gertrudis pedig, amint épp készül visszavonulni lakosztályába, megpillantja, hogy Bánk jő, és hirtelen nem érti, hogy’ nem vette észre eddig ezt az erős, nagyszerű, robosztus férfit, azzal a nagy felajzott lelkével… De cuki! Eszem azt a kis naiv hamvasságát! Látszik rajta, tényleg azt hiszi, hogy ő hűséges…! Édes kis naiv… (Szeme villan.) És legalább megtudja, ki a főnök ebben az országban… (Fenn) „Ó nemes férfiú! Mi vad vihar | Dúl lelkednek hatalmas óceánján, | Melytől csak még fenségesebb a látvány, | S mely gyávát partra űz, gyengét veszejt, | S mely hívja azt, ki rája büszke kedvvel | ereszti fenséges hajóját…” stb. És, amúgy: akkor lenne szinte teljes a dramaturgiai igazság(osság), ha lenne a darabban egy jó meráni és egy rossz magyar is. :)” (Farkas: „Nem és nemzet…”)   

[16] Tiborcnak van egy ezzel kapcsolatos árulkodó mondata Katonánál, amikor Bánkot siratja el: Ha tán asszonyt nem esmert volna, úgy | ő angyal lett volna földeden!” (IV,6)

[17] „Bánk – mint mindnyájunk – előtt megoldhatatlannak látszó nehézség tornyosul: elfogadni a realitás szubverzív, kiszámíthatatlan, költői-kacér, sőt feminin természetét, azt a rejtett krízislehetőséget, amely bármikor eszkalálódhat, csupán adandó alkalomra vár (mondjuk eltökélt magyarok összeesküvésére és satnya idegenek fondorlatára).” (Bazsányi: „Amikor egy nő sírva fakad” 196.)

[18] A darab vélt vagy valós dramaturgiai problémái kapcsán – el nem merülve a részletekben – hadd idézzük most Hevesi Sándort: „Ismerve Katona József dramaturgiai tudását és világos, határozott elveit; kétségtelen, hogy a második vagy a harmadik színpadi próbán ő maga rájött volna azokra a dolgokra, melyeket akkoriban senki sem magyarázhatott meg neki, mert hiszen ő mindenkinél járatosabb és tájékozottabb volt drámai és színpadi dolgokban.” Igen, és bár Hevesi ezzel a felhatalmazással élve drasztikus átalakításokat eszközölt, alapvetően igaza van szerintünk is, csak annyi kiegészítéssel élnénk, hogy mivel Katona alapvető módosításokat nem hajthatott már végre a darabon, szerencsésebbnek tartjuk, ha az új és újabb dramaturgiai próbálkozások elsősorban a darab nyelvét igyekeznek színpadképessé tenni, és mindent megtesznek azért, hogy a drámai szerkezetet inkább megértsék, mint átszabják. Jelen előadás a drasztikus szöveghúzás mellett is igen hűséges marad a Katonától megálmodott drámai struktúrához. Ha jó drámaírónak fogadjuk el Katonát, el kell hinnünk neki, tudta, mitől jó a jó dráma. A kortárs szöveg elavulhat, a darab lelke nem, ha kortalan.

[19] A tünetegyüttes leírása: „A kezdeti sokk után a tünetek rendszerint igen változékonyak. A szorongás, a depresszió, a kétségbeesés, a harag, a gátoltság vagy a fokozott aktivitás tünetei keverednek egymással, gyorsan váltakozva. A szorongás vegetatív jelei mindig jelen vannak (heves szívdobogás, szapora légzés, remegés, zsibbadás, szédülés, verejtékezés, ájulásérzés, nehézlégzés stb). A beteg megszokott magatartása megváltozik. Nyugtalanság, izgatottság, súlyos esetben mozgásviharok léphetnek fel. Máskor a beteg magába zárkózik, közönyössé válik. Agresszív megnyilvánulások, indulatkitörések is előfordulhatnak. A beszéd a teljes némaságtól a beszédvágtáig változhat. A gondolkodás jellemzően a traumatikus élmény köré koncentrálódik, beszűkül, másokra nem tud figyelni, tájékozódása csökken. Derealizáció (külvilág megváltozottságának az élménye), depersonalizáció (önmagát idegenszerűen éli meg), disszociatív amnézia (pl. a trauma fontos jellemzőjére való visszaemlékezési képtelenség) fordulhat elő. A hangulati, érzelmi életet a hangulati nyomottság, a rossz közérzet, az érzelmi reakciók hiánya vagy fokozott érzelmi megnyilvánulások, az érzelmi reakciók változékonysága jellemezheti.” (Drdiag.hu) Ezt természetesen Katona ilyen néven nem ismerhette, de a jelenség akkor is így festett, amikor nem volt neki neve.

[20] I. Károly angol király, amikor a győztes parlament végül 1649 elején perbe fogta az általa az országra szabadított polgárháborúért, a tárgyaláson először is kétségbe vonta népe azon jogát, hogy fölötte ítélkezzen. John Bradshaw bíró a következőket felelte neki: „Szerződéses megállapodás van a király és az ő népe között, s felséged annak idején fogadalmat tett: bizony ez a kötelem kétoldalú, uram, mert ahogyan te urunk vagy, úgy vagyunk mi alattvalóid… E kötelék egyik szála a védelem, amellyel az uralkodó tartozik népének, a másik az alárendelődés, mellyel az alattvaló tartozik uralkodójának. Felség, ha ez a kötelék elszakadt, oda az uralkodás! Ezeket hiába tagadná bárki is, uram. Hogy te hivatalodnál fogva Anglia védelmezője voltál-e inkább, vagy elpusztítója, ezt ítélje meg Anglia és a világ, amely figyelemmel kísérte. Te minket nem ismersz el bíráidnak, tehát nem is szólhatsz hozzánk így, hiszen nekünk kellene elbírálnunk, amit mondasz. Ezért hát az az igazság, és ez volt az első perctől, ahogy nem voltál hajlandó elismerni e bíróságot: ennek a bíróságnak nincsen miért meghallgatnia téged.” (I. Károly angol király perének jegyzőkönyve, 1649. január 24. Az elnöklő Bradshaw bíró válasza a király beszédére – részlet.) Néhány száz évvel korábban vagyunk, de mondhatta volna ezt Bánk is Gertrudisnak.

[21] Természetesen nem jelölhető meg egyetlen olyan mozzanat, ami önmagában volna oka Gertrudis bukásának: egész lénye, mindenféle helyzetekben tanúsított viselkedése mind együtt hatnak, összegződnek Bánkban (és másokban), még ha egyes mozzanatoknak nagyobb jelentősége látszanék is lenni a többinél. A jó drámában, mint a valóságban, nincs „azonnali hatás”, nincs olyan, ami tényleg egy pillanat alatt megfordít száznyolcvan fokkal (ilyesmi a való életben sincsen): a hatások egymásra következnek, a rétegek egymásra rakódnak, míg végül megérik valami. „Nem ott jön ki, ahol bement.” (Hofi)    

[22] A rendezésnek ez a megoldása érdekes kérdéseket vet fel. A királyné nyíltszíni meggyilkolása ellen először a cenzúrának voltak kifogásai, a kiegyezésig olyan változatok voltak forgalomban, melyekben maga az ölés a színfalak mögött történik (az operában hasonlóképpen). A Vidnyánszky-rendezés középutas megoldása mintha azt érzékeltetné, mennyire nem szívesen teszi Bánk azt, amit tesz, s ha már muszáj megtörténnie, legalább ne legyen közszemlére téve a kivégzés.   

[23] „Katona József hősének »mindössze« annyi volt a vétke – s azért lett »végsemmiség az ítélete« – mert »hitveséhez és gyermekihez« kötő tündéri láncaitól szabadulva próbált megfelelni politikusi kötelességének. Nem a morál, nem a jog, hanem a szeretet törvényével szegült szembe. Ebben a szükségszerűen kudarcba fulladó vállalkozásban látta meg Katona a világa rendjéért lelki javairól lemondani kényszerülő modern ember tragédiáját.” (Kulin Ferenc: Küldetéstudat és szerepkeresés)

[24] Az itt következő fejtegetés a darabra vonatkozik, az előadás ezt a problémát húzással oldotta meg (mint azt tette egyébként már korábban több, az ötödik felvonást erősen meghúzó rendezés is).

[25] Katonának van egy színi utasítása: attól kezdve, hogy kiderül, Solom nem hajlandó megvívni vele (ez lenne a lovagi istenítélet), mert nem tartja kardjára érdemesnek az „orozva” gyilkolót, Bánk „oszlop módra” áll, „földre szegezett szemekkel”. Hogy ez mit jelent, annak mára külön szakirodalma van: az egyik iskola az erkölcsi megsemmisülés jelét látja benne, a másik Bánk dacos kitartását saját ítélete mellett. Legújabban Sütő József szólt hozzá a kérdéshez, és meggyőzően mutatott rá, hogy aki az „oszlop módra” állott kifejezést dacosnak és emelt főnek kívánja magyarázni, megfeledkezi a kiegészítő utasításról, amely „földre szegezett” szemekről beszél, ez utóbbi Katona színi utasításaiban mindig levertséget, érzelmi distresszt jeleznek. Szerintünk a legvalószínűbb a középutas magyarázat: az „oszlop módra áll” mindenképp mély megrendülést, elhatárolódást és reakcióképtelenséget jelez (Bánk nem is hallja, ami itt közben történik, csak arra riad fel, amikor a gyermekét el akarják vinni mellőle), a „földre szegezett szemek” pedig pontosítják a kiközösítés hatására beálló érzelmi állapotot.

[26]  „Az ötödik felvonás gyönyörű. Némely bíráló gyöngének tartja, összemérve a mozgalmas elsővel, az erőteljes másodikkal, a hatalmas negyedikkel. Sápadtnak hiszik Endre király jellemét, megalkuvónak megbocsátását, ingadozóknak elhatározásait. A Bánk bán ötödik felvonása egyike a legszebb drámai felvonásoknak; szerintem ez a felvonás az, mely világirodalmi nívón áll. Megkapóan emberi ez a magyar király, aki imádta nejét, emléke szeplőtlenségéért már csaknem maga kénytelen kiállani, mert vitézei húzózkodnak a gonosznak ösmert királyasszony megbosszulásától. Megrendítő és felemelő a katharzis, mely abból lesz, hogy Bánkot a király életre ítéli. A Bánk bán, melynek négy felvonásában hazafias elkeseredés, szociális részvét borongott és megbántott becsület dühöngött, ebben az ötödik felvonásban lesz a legnemesebb humánummá. Ebben a felvonásban csendül meg, a szenvedélyek zavaros polifóniája után, az örökkévalóság egyszerű, tiszta melódiája. Ezt a felvonást nagy költő írta.” (Mohácsi Jenő: „Jegyzetek a Bánk bán-ról”, Nyugat 1940/6.

[27] Papp István ez ügyben szép ellenvéleményt fogalmaz meg, szerinte Melinda „a dráma egyik legaktívabb alakja […], a leglényegesebb jeleneteknél mindig jelen van annak a hatásnak a formájában, amit a többi szereplőre kisugároz.” (Papp: „Észrevételek Melinda… 962.) 

[28] Külön emlékezzünk meg a gyerekszereplőkről, akik cseppet sem könnyű (majdnem) némaszerepeiket tökéletes profizmussal, fegyelmezetten, mintaszerűen alakították.