Kádárnénak volt egy fia és egy lánya. A lánya jóval idősebb volt nálam, nem is igen emlékszem már rá. A fia, a Laci, egy évvel fölöttem járt. Tizenkét éves lehettem, hatodikos, amikor felfigyeltem rájuk. Kádárné még akkor is, minden reggel elment a Lacival az iskolába, aztán a kapu előtt megpuszilta, megsimogatta a fejét, így búcsúzott el tőle. Nagyhangú, tagbaszakadt asszony volt, olyan széle-hossza egy. A Laci meg magas, sovány, tétova tekintetű. Az anyjával ellentétben szinte soha egy szót sem szólt. Kádárnénak volt egy fura szokása. Valahányszor, amikor az iskola előtt beszélgetett a többi szülővel, fennhangon ecsetelte, hogy: „Szép fiú a Laci. És nagyon jól focizik.” Kádárról, a Laci apjáról nem sokat tudtunk, csak azt, hogy valamikor régen focista volt, aztán kipenderült az életükből, nem is láttuk soha. Kádárné talán így őrzött meg magában valamit a gyerekei apjából. Valamit, amit fontosnak tartott.

Abban az időben én már elég önálló voltam, délutánonként gyakran vettem az irányt a közeli sportpálya felé. Márciusban, még ha metsző hideg is volt, kabát helyett két vastag pulóvert húztam, így hirdetve azt, hogy én ugyan nem fázom, mert olyan sportos vagyok. Néha még egy almát is rágcsáltam hozzá, lazaságból. Nemigen törődtem senkivel, szerettem ezeket a végtelenül hosszúnak tűnő délutánokat, amikor magamban lehettem. Néha azért előfordult, hogy egyik-másik osztálytársam csatlakozott hozzám, de a legtöbbször egyedül mentem.

Így volt ez azon a tavasz eleji délutánon is, amikor az egyik fiú, akit csak látásból ismertem, mindenféle előjel nélkül akkorát vágott a hátamra, hogy elestem. Nem értettem, hogy került oda, egyik pillanatról a másikra. Már majdnem elértem a sportpályát, mikor ez történt, de senki nem járt arra rajtunk kívül. Ahogy földet értem, az alma kiesett a kezemből, és mint egy labda, pattogva kigurult az úttestre. Emlékszem, hogy a szememmel követtem, miközben próbáltam felállni. Amint a könyökömre támaszkodtam, jött az újabb ütés, ezúttal  a tarkómra. A szemem könnybe lábadt és éreztem, ahogy a könnycseppek végigfolynak az arcomon, a nyakamon, be, a pulóverem alá. Kiabálni akartam, de nem jött ki hang a torkomon.
– Mit járkálsz itt, te idióta? – hallatszott a hátam mögül, majd egy idétlen röhögés és egy erőteljes büfögés, amolyan ráadásképpen. Összeszedtem minden bátorságomat és megfordultam. Abban a pillanatban ott termett a Laci és ököllel, két hatalmas jobbossal a földre küldte a támadómat, azután a jobb lábával kettőt rúgott még belé, olyan jól irányzott mozdulatokkal, mintha csak előre eltervezte volna. A gyerek akkorát pördült, mint egy focilabda és átesett a járda másik oldalára. Prüszkölt, fújtatott, talán valamit mondani akart, de akkor a Laci odalépett hozzá és lenyomta a fejét a földre. Így tartotta egy kis ideig, aztán elengedte. Két szót mondott neki:
– Anyádba, köcsög!
A hülye gyerek a taknyos orrát törölgetve feltápászkodott és egyetlen szó nélkül eltakarodott.

A mai napig nem tudom, mit ártottam neki, miért esett nekem. Valószínűleg csak úgy, szórakozásból, amolyan miért is ne alapon.

Ettől kezdve kötelességemnek éreztem, hogy minden reggel jó nagyokat köszönjek a Kádárnénak, amikor a fiát kísérte az iskolába. Lacival meg kölcsönösen biccentettünk egymásnak.

Így ment ez egészen addig, amíg be nem fejezte az általánost, utána hosszú évekig nem láttam. Hallottam róla, hogy tanulási problémái vannak, deviáns, kezelhetetlen és szakmát sem tud tanulni, mert az sem megy neki. De soha nem a Kádárnétól, mindig másoktól.

Kádárnét olykor még láttam, később már őt sem. Azt hittem, elköltöztek a lakótelepről.

Sok év telt el, talán húsz is, amikor egy hideg, téli estén toporogva, egyik lábamról a másikra állva, idegesen vártam a buszt.

Két idősebb nő állt mellettem, beszélgettek. Az egyikük ismerős volt valahonnan. Fáradt, rekedt, szomorú hangon, de tisztán érthetően mondta:
– Volt nekem egy fiam, a Laci. Szép fiú volt. És nagyon jól focizott.