Kritika A kedvenc című filmről

Sokan már nagyon várták Yorgos Lanthimos legújabb filmjét. Részint azok, akiket a rendező már végleg meggyőzött egyediségéről: legutóbb a racionalitás és a csodában való hit között morálisan vívódó orvos karakterével az Egy szent szarvas meggyilkolásában. Részint pedig azok vártak a bemutatóra, akik ki voltak éhezve egy történelmi hűséggel készülő kosztümös filmre. Aki viszont abban bízott, hogy Lanthimos folytatja eddigi filozofikus lamentálását, az jobbára csalódni fog, mert a görög származású rendező új filmjében olyan vizekre kormányozza története hajóját, ahol végig szélcsendben marad a filozófia és a moralitás. A helyszín pedig a XVIII. század eleji Anglia uralkodójának, Stuart Annának az udvara.

Nem mellesleg, aki megnézi ezt az egyébként kitűnően felépített történelmi drámát, el fog gondolkodni Lanthimos témaválasztásán és a jelenkorba átívelő mondanivalóján. Mert aki eddig azt gondolta, hogy a politika férfitalálmány, de már ideje lenne csak nőkre bízni a világ irányítását, annak bizonyára megakadna a teremtés fájának almája a torkán. El kell ismerni, hogy a kor, amelyben a történet játszódik, hivatalosságok tekintetében férfiközpontú, a brit alsó- és felsőház kizárólag férfiakból áll, akárcsak a katonaság. Ennek megfelelően vannak a filmben férfi szereplők is, de igazi arcukat smink rejti, és esetleges dühkitöréseik sokszor idézik inkább egy pincsi hisztériarohamát.

Persze a kor divatja, elvégre korhű kosztümös filmről van szó, szinte elvárja ezt a viselkedést, no és azt is, hogy eme dicső hímek, még a hadvezéreket is beleértve, magasságukat hatalmas parókákkal növeljék. Szóval az úri divat inkább a kellem és a visszafogottság felé kanyarította a jellemeket ebben az időben, így némileg másként hatott akkor az úgynevezett macsóság. Hiába, no, mit tehet a férfi, ha ad magára, és valamiféle piperkőc mókusnak öltözteti a társadalmi elvárás? Vagy magára veszi az alakoskodás álcáját, vagy hű alattvalóként kivárja, hogy a leszbikus hajlamú uralkodó, illetve annak karrierista szeretői előbb-utóbb valamely módon kardélre hányassák.

A férfiak ebben a történetben tehát nem sok vizet zavarnak. Sorsuk a fejük fölött dől el. A film viszont kitűnő esettanulmány arról, hogyan is működött akkor az udvarban a befolyásolás. Nem mintha ez különösebben változott volna az idők során. Hiszen nem járt le a politikai machinátorok kora, vannak most is, akik a vezetők fülébe csepegtetik a befolyás olaját. Elvégre, hogy a hatalom magányossá tesz és torzítja a személyiséget, azt jól tudjuk. Aztán a vezető, legyen bár mégoly diktatórikus is, mégiscsak elbizonytalanodik néha, és szüksége van hű vazallusokra. Ha lehet, akkor többre, mert egy az túlságosan egy irányba befolyásolhatja, arról nem is beszélve, hogy egy valamit is magára adó uralkodó épp a személyisége változásának köszönhetően azt az egyet megunja.

Így hát felbukkan ebben a történetben is a gyermekkori kebelbarátnő és szerető domina mellett annak unokahúga, aki bár jó neveltetésű, hiszen az úri osztály tagjaként nőtt fel, de – apja szerencsétlenkedésének köszönhetően – elszegényedett, és még meg is becsteleníttetett. Nem mintha ez sokat számítana egy olyan helyszínen és korban, ahol nincs is igazán becsület. A film alkotói ebben is ragaszkodnak a történelmi hűséghez. Tudhatjuk ezt, hiszen a brit történetírás arról híres, hogy nem rest aprólékosan reflektálni az ország történetére. Így megemlékeznek arról is, hogy I. Anna szeretője és kamarása nagyon is valós személy volt, Sarah Jennings, aki hozzáment ahhoz a John Churchillhez (a huszadik századi miniszterelnök korai rokona), akit bátor hadvezérként inkább úgy emlegettek, mint Marlborough első grófja.

A történetírás még azt sem hallgatja el, amit a film is felhasznál, hogy a királynő és a grófhoz ment ágyasa egymást nyilvánosan Mrs. Morleynak és Mrs. Freemannek hívta. Ez a szerepjáték már önmagában előremutatónak hathat, már ha a leszboszi szerelem történetét írnánk. Bár a filmben elég bonyolultnak tűnik a két nő közötti kapcsolódás. Azaz attól tartok, nem látunk elég világosan azt illetően, hogy mennyire volt a manipulációk szükségszerű velejárója a szexualitás. Amúgy láttunk már hasonló történetet akár a filmvásznon is, hiszen a Veszedelmes viszonyok is hasonló jelenségre utal a csábítás és a hatalom frontján. A kedvencben a királynő kegyeit (nem úgy persze, hogy megkívánják) hiába keresik férfiak, azt csak a két rivalizáló nő tudhatja igazán a magáénak. Ők pedig a történet szerint túl okosak és rafináltak ahhoz, hogy a férfiak átvegyék rajtuk keresztül a kézi irányítást.

Lady Sarah (Rachel Weisz) és Abigail (Emma Stone) az igazi hatalomgyakorlók. Anna királynő (Olivia Colman) pedig ennek a két nőnek esik áldozatául. Olivia Colman megformálása igazán mértékadó. Gyönyörű, ahogy megrajzolja az eleve nem túl eszes, de testi és lelki bajoktól is szenvedő, elesett uralkodót. A mind a tizenhét gyermekét elvesztő Anna a tragédiák ellenére mentálisan csak kissé sérült. A nyulak felé áttranszformálódott szeretet és ragaszkodás esetében, az átélt borzalmak fényében, érthető. Általános depressziójából csak a két nő iránt érzett vonzalom a kiút. Állandó köszvény okozta fájdalmai, mozgáskorlátozottsága és a filmben némileg elradírozott szembetegsége pedig bizonytalanná teszik ezt a nem is annyira uralkodásra született emperátort. De Lanthimos ügyes mértéktartással ügyel arra, hogy a néző ne szeresse vagy sajnálja meg túlságosan ezt a zabálásba menekülő, pöffeszkedő, despotikus jellemű, ugyanakkor szánalomra is méltó nőt.

Lady Sarah és Abigail felszín alatti párharca csodálattal töltött el. Nem csak Rachel Weisz és Emma Stone briliáns megformálásai miatt, hanem azért is, mert lenyűgözően okos és egyben intuitív párviadalt láthat a néző. Elnézve az indíttatások és cselekedek ezen rendszerét ugyanakkor nincs egyértelmű azonosulási késztetésünk. Bár, teszem hozzá, erről szívesen megkérdezném nőnemű vagy más lelkivilággal bíró nézőtársaimat is, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nekik akár többszólamúbbnak is tűnhetnek a szituációban megbúvó értelmezési lehetőségek.

A díszlet a miliő megteremtésében fontos szerepet játszik. Az ódon kastély, a park, a közeli erdő, a titkos ajtókon megközelíthető lakosztálybelsők mind arra késztetik a nézőt, hogy hagyja magát elmerülni az ármánykodás eme világában. A gyertyafényes megvilágítás és a hangulatteremtő zene szintén hozzák a hatáskeltés maximumát. A fejezetek közti inzertek betűinek bolondozását bár nem értettem, de ha ez volt a cél, kellemes vidámságot csalt az egyébként durvának is értelmezhető cselekményrendszerbe. A történet modern feldolgozása pedig annyiban végképp meghaladja a hasonló eddigieket, hogy nem rejti véka alá a szexualitással kapcsolatos kifejezéseket. Míg dívik a finomkodás, párhuzamosan a vulgaritás beszédmódja is sistereg. Mindent összevetve, Yorgos Lanthimosék profi munkát végeztek.

A filmet 2018 augusztusában mutatták be a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, és elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó Volpi Kupát Olivia Colman alakításáért, valamint a zsűri különdíját. A produkció továbbá a legjobb női főszereplőnek járó Oscar- és Golden Globe-díjat is kiérdemelte. Magyarországon a filmet 2019 februárjában mutatták be. (a szerk.)