Angyal a Százhold előtt

A szerelmes föld majd lefosztja rólam az inget, a kabátot,
ujjaimat gyökerek sorsához köti, zár homokba,
deszkák kemény szárnyai alá, hogy ne eresszenek haza,
az emlékek átszaladnak a világon, mint a tavaszi esők,
mint a számítógépet zsaroló vírusok, hitek és filozófiák,
itt mindenki a rozstáblák harsány lángjait szereti, 
a vihar dühével dacoló jegenyéket,
itt, ahol lapulnak a napfényben nyulak, szekerek, kepék, 
ahol csend van, sehol a gyík gőzlő háta,
az égre nézünk, a földre és magunk elé,
angyal a Százhold előtt, tartja ujjai között jóhegyű kését,
ahol fekszik: mennyország az, akácok csendes lobogása,
minden út ide vezet, egy-egy elmorzsolt érő kalászhoz,
aranybogáncsok körülveszik, mozdulatlan az angyal,
kiejti tenyeréből a horizonttal egybeszántott dűlőt,
ahonnan úgy megy el, hogy lába nem érinti a határt,
tűnik el, mint aki harmadik napja már dögkútba esett,
harmadik napja,
hogy karjai kereszt-ágakként vannak szám s az ég között,
semmit se tud egy halott álmáról, vonít kertek alján az eb,
ilyenkor száll el a hold az út kövei felett, szökik hegyeiből,
tüzek vernek lángot megvakult falvak kemencéiben,
babona támad, koponyám a semmibe lebeg,
most, hogy senki se szeret, az angyal hatrahagy lólegelőt,
tüzes sarlókkal dobál,
vagdalja kasza a hasadat rozsdás pengével,
kevés időre rá újra misegyertyás szarvasok vesznek körbe,
bökdösik a gyapjúba bugyolált felhőket, a nagy harangokat.

 


Fölfordított ladik 

Minden, amit látsz, neszek között csakhamar elpusztul,
egy rét, nem tudod a nevét, de tudják árkok, felhők, 
akkor volt, akkor, akkor, kialudt az istálló lámpája,
feléd röpült az ajtóra szögezett denevér, mondta neked,
megfejthetetlenek az őszi álmok,
minden hal a te szürkésbarna köved, a te csontod,
miért megy úgy az idő, kinek a parancsára,
ki fekszik lasponya, birsalma, szőlő színével, szavakkal, 
ki fogja fel a redőnyhöz ütődő ágak neszét,  
nem faggatott, hogy ki és miféle vagy, hová való,
mindarról, amit láttál, amiért csöndben rajongott szíved,
a napért, amely az öl-mélységű verembe temetődött,
a lépcsőkért, ahogy megállsz, lábaid fájnak már,
az ég rezes üstjéért, amin holdhalak hegyes nyársa van,
ünnepi cimbalommuzsika az Imre-nap,
nem látszanak hetek, szemügyre veszed a bátyám-férfit,
akinek a haja még mindig ott lobog a cseresznyefán,
kötél sorvasztotta el az ágat,
nézed a fa kérgét, a régi artézi kutat a községházánál,
az induló buszt, a füvet, a gilicetüskét,
sétálsz a Kismosó partjára, az első híd alatt álmot alszol,
várod a domolykók szétkarmolt uszony-evezőinek zaját,
marad egy fölfordított lukas ladik, mi tengert sohase járt.

 

Az őszi felhők fejedig érnek

Élj úgy, mintha a hegy bazalt-börcén állnál, vén bolond,
diófáid fölnövekedtek, az őszi felhők fejedig érnek,
virrasztanak, s bárhol is vagy, reggelre nem találnak,
csak harmattal összekötözött három falut,
kitöredezett kerítésléceket, leszáradt véreskörtefa ágát, 
mintha napok se volnának, se délelőttök, se délutánok,
az eszeveszett vérű lányok, húgaid alig pihegnek,
füves bőrödet borzongatja minden esőcsepp a réten,
borháznál,
                    gyepűnél,
                                      kazalba fulladó villámcsapás  előtt,
ahol élsz, már az a prés is százhatvankét esztendős,
orsóján zsíros, csúszós szekérkenőcs,
a halott szüretelők halottan hallgatnak, bár tudnám,
melyik ősz hozza őket össze megint,
mikor teszik arrébb a sajtárt és löttyen betonra a must,
vész el az ének, a dúdolás, a jajgatás,
                                                                   venyigeszövedék,
madár-repülés, csók, irgalom, nincs közünk semmihez,
seregélyek verik fölöttünk a levegőt,
a végenincsen zengésből emelj ki egy októbert, 
egy pincét, ahol a gyertya már alig látszik,
és mégis élnél úgy, sóvárogva,
hogy megérintsenek démonok s angyalok,
és mégis üzennél a csalánnal benőtt hordónak,
amit egy kénlap, mint a sodort dohányod, újra telefüstöl.