Viktor Anna:

A tállyai írótábor július elején került megrendezésre A Vörös postakocsi folyóirat szervezésében. A napi beszélgetések és a különböző verses feladatok elemzései Kulin Borbála és Kürti László irányításával valósultak meg. Az idei vendég Tóth Krisztina költő, író volt, akivel már találkozhattam Mátészalkán a  Kürti László által vezetett Költők egymás közt rendezvénysorozat keretein belül, rendhagyó irodalom órán. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert így gimnáziumi éveim alatt számos kortárs magyar szerzőt ismerhettem meg, ami sokat segített a versírásban is. Kitárult előttem a világ, mert több szintű, új gondolati horizontok jelentek meg a fejemben. El kezdtek olyan dolgok is érdekelni, amiről azt hittem, nem fontos, vagy távol állnak tőlem. Elemezni akartam, hogy miért nem tetszik egy mű, vagy egy meghökkentő, nem megszokott látásmód, és megtalálni benne, amitől zseniális.

   A kortárs költők közül Kürti László versei leptek meg leginkább, tele váratlan fordulatokkal, több szálon futó cselekményekkel, és rendkívüli csattanókkal. Így nagyon örültem, hogy a Tóth Krisztinával töltött délutánt ő moderálta. Kettejük eszmecseréje külön izgalmas magánbeszélgetésnek ható intimitásokba engedett betekintést számunkra.

   Tóth Krisztina általánosságban és verseinken keresztül is beszélt az életről, különböző utakról, és azok nehézségeiről. Arról, hogy mit fontos elsajátítanunk ahhoz, hogy kiérdemelt sikerekhez juthassunk, ahogy a magánéletben, úgy a költői pályán is.

Megtanulhattuk, hogy kudarcaink is közelebb visznek az önismerethez, és hogy merjünk bátran kilépni komfortzónánkból, és valami egészen újba kezdeni. Sose higgyünk a rutinban, vagy abban, hogy azt kell nyújtani, amit elvárnak tőlünk, mert sokkal, de sokkal többet kell adnunk, még akkor is ha félünk magunktól, vagy egymástól.

Rengeteg értékes kritikát kaphattunk tőle, hogy a verscímmel játszani kell, hisz nemcsak témamegadó, de figyelemfelhívó szerepe is van, hogy akkor is figyeljünk, mikor mással foglalkozunk, mert a költő az apró, de központi rezdülésekből alkotja meg önmagát, hogy a kicsitől haladjunk egyre magasabbra, hogy a határ nem a csillagos ég, hanem az univerzum. Tóth Krisztina sorban vélemény elemezte alkotásainkat , így személyre szabottan is mondott véleményt.

   Az erős kritikák után mindenkinek szüksége volt egy kis kikapcsolódásra, és mivel Tállya dimbes-dombos utcáiról, de leginkább borairól híres, ellátogattunk egy ismert pincészetbe. A bor, a vízközelség, és ez a sejtelmes, rejtőzködő község teljesen magával ragadott bennünket.

   Kedvezőnek találtam, hogy heterogén közösség voltunk, így teljesen más szemszögből, de hasonló pontossággal tudtunk megközelíteni egy-egy szerzeményt. Kritikáink is különböztek, mégis volt bennünk egyetértés. Jöttek új költő palánták is, akiket könnyedén, és izgatott kiváncsisággal fogadtunk be. A létszám nem haladta meg a 15 főt, ez azért volt fejlesztő hatással ránk, mert így jutott mindenkire elég minőségi idő. Nem túl akartunk jutni gyorsan, futószalagszerűen egymás szövegein, hanem belemélyedtünk, amennyire lehet. Szerintem ez a családias légkör alapozta meg a tábor hangulatát is, és azt állapítottuk meg mindannyian, hogy sokkal nyitottabbak, elszántabbak vagyunk a tavalyi évhez képest. Kulin Borbála és Kürti László is átható ráhangolódással, nagy beleéléssel analizálták verseinket, és így álltak hozzánk is, ezért mi bizalommal, tisztelettel tudtunk hozzájuk fordulni.

   A díjazás is egyedi formában történt. Minden műhelymunka után fel kellett írni három nevet egy kis cetlire, majd összehajtva egy kalapban gyűjöttük azokat. Az első helyen az állt, akinek a verse abban a körben a legjobban tetszett. Természetesen a tábor szervezői, főnökei véleménye számított a leginkább, de jól eső érzés volt visszajelzést kapni a többiektől is. Így született meg az eredmény: az első három helyezés, és a “nyúl” díj.

   A tábor vége felé valahogy ott bújkált bennünk a szomorúság, de a remény is, hogy jövőre újra találkozunk, és megoszthatjuk majd egymással addig szerzett tapasztalatainkat. Talán bölcsebb fejjel, minőségileg még magasabb szinten, és nagyobb szívvel tudjuk folytatni ott, ahol abbahagytuk.

Borbás Réka:

Amikor az ember írótáborba készül, nem feltétlenül fordul meg a fejében az, hogy egyik este majd arra kényszerül, hogy a tollát letéve kommandóssá alakuljon, és dobostortát csempésszen be a konyhába. Úgy látszik, Tállyán tényleg bármi megtörténhet, hiszen az előbb vázolt jelenetre valóban sor került, ugyanis a tábor „anyukáját”, Borit mindannyian igyekeztünk csőbe húzni. Másfél napon keresztül tartott a nagy titkolózás, többször majdnem lebuktunk, hiszen sikerült mindig olyankor megemlíteni a kis „születésnapi merényletet”, amikor Bori éppen megjelent. Ennek ellenére mégis sikerült meglepnünk, állítása szerint semmit sem vett észre a szervezkedésből. (Meglehet, hogy csak nem akarta megbántani az ideiglenes titkosszolgálatunkat.)

   Talán sokak számára ismerős az érzés, amikor egy-egy vers, esetleg próza felolvasása után a családtagok, a barátok egy biztató, és kissé értetlen mosollyal az arcukon vállon veregetik az embert, biztosítva arról, hogy nem rossz az adott mű, és mindenképpen írjon még többet. Pontosan emiatt olyan különleges érzés a műveket azokkal megosztani, akik egy másik oldalról közelítik meg a dolgokat, belelátnak az alkotás folyamatába, sőt, esetleg ugyanazokba az akadályokba ütköznek bele. A tábori versműhelyek ezért működhettek gördülékenyen, jelen volt a kölcsönös tisztelet, illetve mindenki kerülte az óvatoskodást, sokkal inkább az őszinte véleményadás került az előtérbe. Ez minden bizonnyal a műhelyvezető, Kürti László érdeme is, aki rendkívül jól ért ahhoz, hogy közel hozza a kortárs irodalmat a fiatalsághoz, hiszen nem határolódik el a csapattól egy elérhetetlen, megközelíthetetlen alakként, így az ő személyes véleménynyilvánításai másokat is bátorítottak.

Van valami egészen egyedi abban, amikor a „furcsa” emberek összetalálkoznak, és hirtelen már nem is tűnnek olyan furcsának, legalábbis egymás szemében nem. Úgy gondolom, nem túlzás azt állítani, hogy a Tállyán eltöltött napok egyfajta magabiztosságot adtak mindannyiunknak, egy mankót a mindennapokhoz.

Bálint Olivér:

Idén másodjára került megrendezésre Tállyán A Vörös Postakocsi folyóirat nyári alkotótábora, melyen (ugyan elsőre) én is részt vehettem. Számomra nagyon nagy meglepetés volt az, hogy egyáltalán beválogattak, mivel alig kevesebb, mint fél éve írom a kis szövegeimet. Talán ez lehetett az oka, hogy az indulás előtt elég ideges voltam, nem tudtam, hogy a többi résztvevő, a szervezők, Kulin Borbála és Kürti László, illetve Tóth Krisztina (az idei meghívott) hogyan fognak viszonyulni a meglehetősen kezdetleges, kiforratlan verseimhez.

A megérkezés pillanatában azonban egy nagyon megnyugtató, pozitív hangulat vette át az uralmat a szorongásom felett, mivel a többi résztvevővel (18 és 25 év közti fiatalok, akik közül én voltam a legfiatalabb), akiket alig pár órája ismertem, rendkívül közvetlenül beszéltünk, az első perctől fogva. A közös főzés, és a viták, hogy ki mosogasson el számomra egy nagyon családias hangulatot idéztek elő. Bori és Laci is nagyon közvetlenek voltak, az már első pillanatban közölték, hogy tegeződünk.

A legelső napon Tóth Krisztina elemezte, és véleményezte a pályázatra beadott szövegeinket. Kissé féltem ettől a pillanattól, viszont Tóth Krisztina nagyon korrekt módon közölte velünk a véleményét. Személy szerint én nagyon örültem annak, hogy egyszerre kaptam tőle hideget és meleget, így elmondta, hogy milyen téma az, ami jobban megfogja az olvasót, és mi az, aminek szinte semmi értelme, és felesleges. Az így a „pályám” elején kapott tanácsokkal sokkal kiforrottabbá tehetem az írásaimat. A napot egy helyi pincészetben, 11 fajta bor kóstolásával zártuk, ami szerintem mindenki számára egy felejthetetlen élmény volt (még nem is ittunk, de már láttuk az egyik széttört pohár darabjait a tölgyfahordók között).

A pályázatra írt szövegeinken kívül azonban volt négy feladatunk. Három parafrázis írása (az idézetek Tóth Krisztinától, Bertók Lászlótól és Lator Lászlótól származtak), illetve egy, mindenki számára megerőltető feladat, József Attila Tiszta szívvel c. versének átírása úgy, hogy csak a rímképletet és a szótagszámot hagyhattuk meg. Ezeket a verseket a második és harmadik nap folyamán olvastuk fel. Rendkívül meglepő volt nekem, hogy minden „versenyzőre” rengeteg idő jutott. Gyakran akár fél órán át elemezhettük, kritizálhattuk, és fogalmazhattunk véleményt egy-egy személy alkotásáról.

Mindenki lehetőséget kapott arra, hogy az őszinte, nyers véleményét közölje, és éltünk is a lehetőséggel. Ezzel nem csupán a véleményünk kinyilvánítását gyakoroltuk, hanem rengeteget tanulhattunk egymástól és egymásról.

Magát az egész tábort egy szóval tudnám jellemezni: felüdülés. Rendkívül jó hangulat uralkodott már a kezdetektől fogva, felemelő érzés volt velem hasonló gondolkodású, fantasztikusabbnál fantasztikusabb embereket megismerni. Nagyon remélem, hogy A Vörös Postakocsi jövőre is megszervezi a tábort, és még lesz alkalmam részt venni egy ilyen csodás lehetőségen.

Az alkotótábor megvalósítását az Alternatív Közösségek Egyesülete és az NKA támogatta.