Sors

Nézd, mennyi virág a réten!
Van közöttük némi dudva.
Te hátrakötött kézzel élsz,
s én is folyton megalkudva.
Megszülettem, hogy testemben
nyüzsögjenek erek, inak,
s hogy szemlélője legyek a
világ csúfos dolgainak.

Mert a bezárt ajtómon még
a múlt kopog, és mit látok?
Libasorban menetelnek
kis cipők és nagykabátok.
A cipők félretaposva,
és a kabátokon egy jel.
S már én is velük haladok
szürkén, lehorgasztott fejjel.

Kietlen tájakon járunk,
felhők borítják az eget.
Felnőttségem rég odavan,
nem vagyok más, csak egy gyerek.
A félelem vesz körbe, és
mindenhol felszálló por van,
és az éhség nem ereszt el.
Felgyülemlik a gyomorban.

Ahogy haladok, úgy nő a
gyengeségem fokról fokra.
Ekkor valaki előlép,
pisztolyt szegez mellkasomra.

A nagy csöndben egyetlen hang!
A cifra Hold nagyot köp, és
a fák vézna lábaiban
megindul az üszkösödés.

Korosodó

tegyen hamis ígéretet,
hogy engem majd jobbá tehet.
rajta kívül nincsen másom.
nevessen az elmúláson.
ketten feküdjünk a hőre,
lassan lágyuló időre.
s ha a halál sírva jön el,
ő legyen, ki sírba ölel.

Fekete, fehér

Házfalaknak fektetem a hátam.
Körbejárom a Deák-teret.
Vagy fekete vagy fehér a kedvem,
gyakran nincs is közte átmenet.

Valaki a hátam mögött lépked,
kézen fog. Ez nem az Ő keze,
pedig volt idő, mikor azt hittem,
az enyém pont beleillene.

A házak közt felbukik az égre
a Hold, mint egy lebegő tetem,
egyszerűen minden olyan valós,
minden olyan levegőtelen.

Kapualjban csókolózó párok
úgy tapadnak,mint a mákszemek,
örüljenek, míg fiatalok, majd
sírhatnak, ha megöregszenek.

Nem tudtam, hogy így fájhat a semmi,
a körúton kismacska fut át,
próbálom felidézni a színek
elfelejtett algoritmusát.