Szkárosi Endre Véletlenül nem jártam itt című verseskötetéről

2018/3. lapszámunkból

„az idő az idő töredelmes
hurutját hagyja mindenen”

  (Szkárosi Endre: Hogyan is?)  

A világban helyét kereső, világát értelmezni akaró alkotó nem véletlenül dacol állandóan a tudatot és a képzeletet akadályozó határokkal: térrel, idővel, egyéb korlátokkal. Többre vágyik: az önkifejezés és önmegértés szabadságára, ami sokszor együtt járhat az újjal, a szokatlannal, a meghökkentővel vagy provokatívval. Szkárosi Endre egyike azoknak a posztmodern kísérletezőknek, aki nem torpan meg semmilyen gondolatot és fantáziát gúzsba kötő, merev hagyomány felrúgásától. Mély intellektuális igénnyel, meglepő hangakusztikai hatással, nyelvi innovációval teremt szövegvilágokat.

„Véletlenül nem jártam itt” című kötetében maximálisan érvényesül az alkotás határtalanságának igénye. Versei több mint négy évtized érzelmi-gondolati világából táplálkoznak, így rendkívül sokszínű lírát teremt. A kötetborító misztikus-rejtélyes: a köd homályába tűnő, véget nem érő út és a lekopaszított, ég felé is tekintő fa a végtelenség érzetét keltik (a költői életpálya képi archetípusai). A vertikális dimenziót a magasba törő létra fokai is erősítik. A képen szimbolikusan megjelennek a visszatérő gondolatkörök: a sorsszerűség, a léttitkok, a mindenség meghódítása, az égi és földi szféra egymásba játszása, a lét-nemlét küszöbén lebegés, a túlburjánzó vágyak szabad, lüktető iramlása, morális gátakat elsöprő uralma.

A kötetcím grafikai megoldása atmoszférateremtő: a „véletlenül” szó betűiből kiinduló, a szót ugyanakkor áthúzó egyenes végeláthatatlanná növeli a síkot, és egyszerre meg is kérdőjelezi a kijelentést. Hogyan lehet „Véletlenül” bármit is nem tenni, „itt”, esetleg ott nem járni? Furcsa. Megmagyarázhatatlan. Rejtélyes. Kételyt is ébreszt a tagadás kiemelésével, s éppen az ellenkezőjéről győzi meg az olvasót: a személyiség cselekvés által biztosított jelenlétéről.

A költői életmű gazdagságát bizonyítja, hogy különböző típusú textusokat vonultat fel – vizuális költészet, hangköltészet, a slam poetryhez közeli szövegek –, de meg kell jegyezni: a Szkárosi-líra jellegzetessége éppen a műfajok közötti átjárhatóság. Rendezőelve a határok nélküliség, tehát az eszköz- és stílustárban is változatos: tartalmaz lineáris költeményeket, épít az avantgárd hagyományokra, s tudatosan új nyelvi leleményekre, megformálásra törekszik. Ez a határok nélküliség helyenként mintha a szándékos ízlésrombolást célozná, a közízlés számára kevésbé elfogadható szituációkat, kifejezéseket ír le. Felvetődhet a kérdés: ez a fesztelenség is a független, teljes autonómiát hirdető literatúra része? Lehet-e ennyire a normákat mellőzni? („Lábak, kezek, ajkak, szemek”, „Krónosz hagy látleletet”, „Az irokézek sírja”, „Ima”, „A gondviselés”, „Óda a városrombolókhoz”, „Közigazgatási dal”, „Templom”, „Grunde”, „Agyba!”)

A versciklusok tagolása, felépítése kötetlen. Semmilyen kronologikusság nem köti, hiszen a legtágabban értelmezett alkotói szabadság jegyében kilép a tér, az idő és a köznyelv korlátaiból. A művek terjedelmét tekintve is szokatlan az elrendezés: sorversekkel és nagyobb lélegzetvételű költeményekkel is találkozhatunk.

Szkárosi Endre jól ismeri elődei művészetét. Evokációiban Balassi Bálint, Shakespeare, Berzsenyi Dániel, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János, József Attila, Pilinszky János motívumai, kifejezései is megjelennek. Virtuóz mestere a költői áthangszerelésnek.  

A kötetnyitó „Gyűlés” ars poetica-szerű. A küldetéstudat komolyságát, a művészi-alkotói teremtő erőt, de az írások humorát, a hangulatteremtő hatás fontosságát is kiemeli. A második változat a „Gyüllés” pedig Szkárosi Endre írásművészetének alapkoncepcióját mutatja fel: a torzítások, a ferdítések, a szavak, mondatok széttörésének poétikáját.

A Juhász Gyula-i szelíd hangú Anna-rajongást idézi a „Milyen volt…” indítás a „Merülő Monró” című versben, majd a második szakasztól égő, lüktető szenvedéllyé fokozza a „Monró”-bálványozást. Az első versszak finom metaforikus lágyságát („monrók a mezők”) az éles szó- és hangváltás megtöri, majd az ismétléseket tartalmazó párhuzamok fékezhetetlen, sodró lendülete teljesen más érzelmi síkra tereli. Egyszerre jelenik meg a műben a fenségesség és a hétköznapiság – a programelv szerinti írás szabad „kalandozása”.

A Két tér, két idő című alkotás is ellenpontokat tartalmaz. Az avantgárd szürrealista automatikus írást idézi az MIM.T, míg a MIN.T kalligrammatikus felépítésével, érzékenyen finom természetszimbolikájával párhuzamba állítja a tájat és az emlékezet köteleinek szétfoszlását. A metafora és a megszemélyesítés a mulandóság rettenetét teszik teljessé: „zajtalan jégroppanás”, „Kidőlt fa fölött / dörömböl /az ég.”

Ebben a világban misztikus rejtélyességet fokozó képek, motívumok jellemzőek: sírvilág, ajtó, küszöb, Hold, éji rés, szemgödör, csillagok, láthatatlan szájak. A sírbolti csöndesség várakozó feszültségének nyugtalansága érezhető a lét-nemlét típusba sorolható versekben („Ajtó”, „Az éji rés”, „Fúga”). A magára maradt ember kapcsolatrendszerében már csak a megszemélyesített elemek jelennek meg, illetve a szorongások, a félelmek. Az önmagával folytatott szellemi tusákat és az arra adott válaszokat is eleven erővel mutatja be: érett józanságra, a pusztuló-elmúló létezés elfogadására, sztoikus magatartásra ösztönöz az „Éj fölé” emelkedéssel. A „léttöprengések”, az élet-halál kérdései bennünket is meditáló vívódásra, mindennapi küzdelmeink „miértjeinek” vizsgálatára késztetnek.

Az erőtlen, elárvult lélek kiégettsége több alkotásban negatív élmény, ahogyan a „nagy útra kelés” titokzatos vonzása, a sürgető-incselkedő játék a halállal. A víziókban azonban az örök ragyogással megtöltött pokollét gyakran menedék is a lírai én számára. A számvetés panaszát szemléletesen és megrendítően összegzi a figura etymologica az „Ajtó” című versben: az ember „életéért éltében meglakol”. A bűn-büntetés-bűnhődés ténye vitathatatlan. Itt nincs lehetőség a megtorpanásra, a felhúzott vállak és szemöldökök hárító hanyagságára! Itt kategorikus kijelentésekben szembesülhetünk önmagunkkal, kapcsolatrendszerünkkel, embertársainkkal megvívott-megszenvedett csatáinkkal. Az egyén számára azonban megtartó erőt jelenthet: a kozmikussá növesztett, üvöltő némaságban nem mindig a végzetes egyedüllét diadalmaskodik. Az egyén keresi a vigaszát, s megkapja néhány pillanatra egy mozdulat, egy ártatlan gesztus villanásnyi örömében. Igazi gyógyírre talál, mert „Egy arc még őrzi jelét: egykori tekintetét. / Meglátja majd a kihúnyó résben, mikor a küszöbre lép.

A belső én összegző leltárverse a „Fúga”. Olvasásakor egy megkomponált zeneműre asszociálunk, ahol a hangzás ugyanolyan lényegessé válik, mint a szavak homonímiájából és egymásra rímeléséből adódó jelentésgazdagság. Az indító sor – „könnyű sorsom nehéz kőbe véstem egykoron” – kétségbeesést, a „megkínlódott” létharcot vallja be. Az egzisztenciális árvaság a kifakadás metaforikusságában válik megrázóvá: „magam egyre homályosabb jeleken hordom”, „nehéz lettem…/ s elszállok egy falevélen zúzott szárnyakon”. A megsebzett, megtépázott, egyre kiüresedettebbé váló lélek a lét értelmét is megkérdőjelezi. A színek antagonisztikája (fekete-fehér) a lenni – nem lenni, a méltósággal elviselni – „vitézül” harcolni kérdéskört szembesíti, hogy aztán a József Attila-i sötét korom a lélekre is rákövüljön, s a villoni időtlenség homályának érzését erősítse a kölcseys „Vanitatum vanitas”-szal. A fekete mindent megsemmisít: vágyat, hitet, lelkesedést, boldogságot. Ijesztő a kijelentés: „lenni nagy fekete gép”. A nyelvi szabályok felrúgása is a kilátástalanságot, a lehetetlen reménytelenséget fokozza: a gondolkodó-küzdő ember elveszését szimbolizálja.

Sérelmek, indulatok, megvetés, lázadás érezhető azokban a versekben, amelyek a társadalmat mutatják be. Aktuális problémákra utal a költő kegyetlenül leplezetlen hangon, éles durva kritikában. A közélet kérdéseit tartalmazó versek hol cinikusan, máshol lemondó közönnyel fejtik ki az adott gondolatot („Petőfi kűr”, „Hazán, khazán, khe se miünk”, „A fák is emberek”,”Acsargó” ). A költői szerep és a tágan értelmezett nyilvánosság bonyolult kapcsolata is megtalálható a művekben. A hangnem rendkívül változatos, a gúny, az irónia céltáblája, de keserűen elkomoruló is tud lenni („Közigazgatási dal”, „Közbontási, középítési és közszereteti dal”, „Orális álság”, „Dal a társadalmi igazságosságról”).

Szinte költészeti forradalmat jelentenek azok a művek, amelyekben Szkárosi Endre a hangok hangulati hatását, hangzó értékét, különleges hangzásvilágát használja ki, illetve összekapcsolja őket a látvánnyal. A hangvers is a művészi határok szétszakítását jelenti, de a vizuális, akusztikai és térbeli megnyilvánulások egységét hozza létre. A nyelvi elemeket funkcionális tartalmuktól és jellegüktől „szabadítja meg”, azaz tisztán képi vagy hangzásbeli sajátosságok alapján alakítja az üzenetét. Lemond a hagyományos közlésről is, a kitalált-kombinált szavakból vizuális és auditív költészetet teremt („Fogda-dal (’1), Fogda-dal (2), „Militarista dal”, „Modus poetandi”, Versforgatókönyv”). 

Meglehetősen összetett, bonyolultabb megformálás jellemzi az elhunyt pályatársak halála miatt írt „megemlékező” alkotásokat. A vallomásszerűbben áradó, személyesebb hangú versekben a megformálás újabb és újabb kifejezésekkel közvetíti az alkotói üzenetet, s nem riad vissza a legmeghökkentőbb nyelvi újításoktól sem („avíttan hiperszonikus szembenerődjével”, „tetőartikuláció””daj-daj zsugagyár”, „undor és önzésvezérelt”, „legszofisztikáltabb radarrendszer”) – „A gondviselés”, „Óda a városrombolókhoz”, „Krayer-ház DaÓda”című költeményekben.

Szkárosi Endre a nyelvi határtalanságot azzal is bizonyítja a kötetben, hogy a magyar mellett angol, német és olasz nyelven is ír verseket („Easy”, „Run”, „Destroy Division”,””Die zwerfende Graaf”).  Egyedi az eljárása abban a tekintetben, hogy egy szöveg több nyelven szerepel. Sajátos megoldása, amikor a magyar szavakat idegen nyelvi elemek – gondolatok, idézetek – szakítják meg, így kitágítják a befogadói magatartás aspektusait („A gondviselés”, „Avec ma solitude”, „Töri szadomaz”). Ez a technika szinte bevonja az olvasót vers alkotásába, hiszen sokkal nagyobb figyelem kell a központozás nélküli és az idegen kifejezések értelmezéséhez. Nem merészség azt sem állítani, hogy ő teremti meg a mondatokat.

Hol vannak a tér és idő korlátai? Mennyire tudja a művész dimenzionálni a költészet szisztematikusan létrehozott, évszázadok óta alkalmazott szabályait? Hogyan lehet újabb és újabb alkotói „trenddel” kifejezni gondolatokat, érzelmeket? Ezekre a kérdésekre Szkárosi Endre „Véletlenül nem jártam itt” című kötete figyelemre méltó válaszokat ad.

Szkárosi Endre, Véletlenül nem jártam itt, Ambroobook kiadó, 2018, 170 oldal, 2950 Ft.