Éva bezárta az ablakot. Rettentően zavarta a beszűrődő gyerekzsivaj. Amíg a hagymát pirította a tűzhelyen, muszáj volt kinyitni. De csak míg átszellőzött a konyha. Most mégis azt vette észre, hogy így sem tud a munkára koncentrálni. A keze automatikusan teszi a dolgát, de az esze máshol jár.
A múlt héten hívta fel Eszter. Azt mondta, hazajönnének pár napra a fiával. A fiával. Akit Éva még nem is látott eddig. Csak képeken. Pedig már ötéves…
Majd tíz éve, hogy elment a lánya. Eredetileg úgy volt, hogy csak egy-két évre vállal külföldön munkát. Angliába készült. Az iskolában angolt tanult, azt gondolta, azzal elboldogul valahogy. De ott csak konyhalányként alkalmazták valami gyorsétteremben. Hamar odébbállt. Svédországban kötött ki. Ott már dolgozhatott a szakmájában – ápolónőként egy kórházban. Jól fizettek, azt mondta. Az első időkben még haza-hazaruccant. Nyaranta egy-egy hetet itthon töltött. Kapacitálta őt is, hogy menjen ki, nézze meg, milyen az élet Svédországban. De Éva nem vágyott. Eszter azt gondolta, azért, mert fél a repüléstől. Pedig dehogy. Igaz, nem ült még repülőn, de miért félne? Manapság veszélyesebb kimenni az utcára, mint repülni.
„Legalább meglátnád! Az egy másik világ! Itthon minden olyan… Nem is tudok rá jó szót… Olyan idejétmúlt, ósdi, lassú… Az emberek. A gondolkodás. A körülmények… A fizetés pedig! El se hiszed! Ötszörösét kapom annak, mint amit itthon fizetnének a legjobb helyen!”
Évát azonban nem ez érdekelte.
„Barátaid vannak?” – ezt kérdezte.
„Ott nem így működnek a dolgok, anyu. Te ezt nem értheted. Norrköping nem egy falu… De a munkatársakkal jól kijövök. A többségükkel. Van egy-kettő, akikkel néha összejárunk, együtt bulizunk, de egyébként mindenki éli a saját életét. De hát ez a normális, nem?”
„Biztosan” – sóhajtott Éva, és közben arra gondolt, hogy a lánya ősszel betölti a harmincat. Neki ilyenkor már iskolába mentek a gyermekei. Eszternek meg még párja sincs.
„Anyu, nem vagy te magányos?” – odakucorodott a fotel elé, úgy kérdezte.
Éva magához ölelte a lányt, és nem tudta visszafojtani a zokogását. A fia és a férje jutott eszébe, akik pár évvel ezelőtt autóbalesetben vesztették életüket. Hogy nélkülük mennyire üres lett minden. Mennyire egyhangúan telnek azóta a napok, az évek. És nincs itthon senki, akire támaszkodhatna. Persze ez így nem igaz. Itt vannak a szomszédok, roppant aranyosak, segítenek mindenben. A rokonok is. És persze Kati, a barátnője, aki nélkül talán ki sem bírta volna… De neki mégis a lánya hiányzik. Akit akkor, azon az emlékezetes hazalátogatáson érzett utoljára igazán magáénak. Azóta viszont mintha teljesen eltávolodott volna… Az elején még hetente telefonált. Többnyire vasárnap esténként hívta. Ilyenkor Éva már jó előre odakuporodott a telefon mellé, összeszedte magában a hét történéseit, hogy mit fog majd elmondani, de egy idő után ritkultak a telefonok, és az esetek többségében arra már nem jutott idő, hogy elmondhassa az előre összeszedett híreket. Igazából csak a „Hogy vagy? Rendben van-e minden? Itt minden oké. Ne haragudj, anyu, de most csak röviden tudok beszélni… Vigyázz magadra! Puszillak!”-szerű standard mondatok hangzottak el. Valami elszakadt.
Éva legyőzte a magányt. Napközben a közeli vegyesboltban dolgozott. Oda mindig betévedt egy-egy ismerős, akivel tudott szót váltani. A kollégákkal is jól kijött. Otthon pedig mindig akadt tennivaló a ház körül.
A kertet maga tartotta rendben. Segítségre csak akkor szorult, ha valami épületgépészeti hiba merült fel. A fürdőszobában akadtak olykor problémák. Néha a villannyal is. Ezeket régen a férje javította. Ő amolyan ezermester volt. Mostanában Áronnak szokott szólni. Áront a barátnője, Kati ajánlotta. Tényleg jó szakember. És most már egy kicsit több is annál…
Éva maga sem értette, hogy történhetett, de egy villanykapcsoló-cserét követően, amit két perc alatt megoldott Áron, valahogy összejöttek. A férfi nem akart pénzt elfogadni, mondván, semmiség az egész. Éva ekkor itallal kínálta. Volt otthon egy kis vörösbor. Még a férje hagyatékából, aki szerette a jófajta villányi borokat. Áron ránézett az órájára, s azt mondta, úgysem akar már máshová menni, s mert ilyen szemrevaló teremtés kapacitálja, vétek volna elutasítani, elfogadja az italt. Éva elnevette magát, de belül hirtelen megérezte a vére pezsdülését. Maga javasolta, hogy a koccintással a tegeződést is pecsételjék meg, a férfi pedig nyomban ragaszkodott az ilyenkor szokásos puszihoz, amiből persze csók lett. Aztán meg sem álltak az ágyig.
Éva évek óta nem volt férfival. Talán ez okozhatta, meg a vörösbor, hogy egy idő után átvette a kezdeményezést. Áron pedig jó alanynak bizonyult. Éva még éjszaka is – amikor már egyedül merengett az ágyban – ennek az extatikus élvezetnek a mámorában lubickolt.
Akkor éjjel arra is rádöbbent, hogy tudat alatt tulajdonképpen már készült erre az alkalomra. Emlékezetébe villant, hogy kétszer is belenézett a tükörbe, mielőtt kinyitotta volna az ajtót a férfinak. S hogy talán az sem volt véletlen, hogy a legmélyebben dekoltált blúzt vette fel… Egy kicsit el is szégyellte magát. Az viszont nagyon jól esett neki, hogy másnap Áron felhívta.
A pékárus pultnál dolgozott épp, amikor megcsörrent a mobilja. Először nem is akarta felvenni. Sose keresték még munkaidőben. Legfeljebb, ha valami rossz hírt akart megosztani vele valamelyik rokon. Hogy meghalt ez, kórházba került az. Aztán mégis megnézte, ki a hívó. Megremegett, amikor látta, hogy Áron az. Szinte elfulladó hangon szólt bele. Áron első szavait nem is értette. Csak az utolsó mondatok jutottak el a tudatáig. Miszerint jó lenne, ha ma is találna valami feladatot a számára… Éva nem tudta, mit válaszoljon. Izgatottan nézett körül, nem hallotta-e meg valaki, majd gyorsan kinyögte, persze, jöjjön csak, úgyis gond van a vízcsappal. Aztán gyorsan letette a telefont, és pár másodpercig nem mert semmihez sem nyúlni, nehogy valaki észrevegye a keze remegését.
Később jutott csak eszébe, hogy aznap estére Katihoz ígérkezett. Most mit mondjon Katinak? Ha arra hivatkozik, hogy rosszul érzi magát, Kati még képes, és elmegy hozzá, hogy istápolja. De milyen kifogást találjon? Végül rájött a legkézenfekvőbb megoldásra. Fáradtságra fog hivatkozni. És persze megígéri, hogy másnap pótolják a találkozást.
Ettől kezdve Áron viszonylagos rendszerességgel bekukkantott Évához. Persze vigyázni kellett, nehogy a szomszédoknak szemet szúrjon a dolog, ezért nem kockáztatták, hogy túl gyakran találkozzanak. Így viszont minden alkalom valódi ünnep lett.
Még Katinak sem mondta el a dolgot. Nem mintha Kati nem tudott volna titkot tartani, de mégis, mi van, ha véletlenül elszólja magát valahol. Áron családos ember, nem teheti ki ilyen veszélynek.
Éva alacsonyabb fokozatra állította a sütőt. Ezzel elkészült. Innentől kezdve nincs dolga vele. Egy kicsit megpihenhet. A faliórára nézett. Időben van. Mire megérkeznek Eszterék, el is készül a vacsora. Neki pedig maradt ideje, hogy rendbe szedje magát.
A fürdőszobába ment. Ezúttal csak a zuhanyt használta. Máskor szívesen nyúlt el egy kicsit a kádban, behunyt szemmel merengve-ringatózva a habos vízben. Most azonban sietett. Fölvette az előkészített ruhát. Hosszasan nézegette magát a tükörben. Fontos, hogy kedvező benyomást tegyen az unokára. Az első pillanatok mindent eldönthetnek. Kipróbálta a mosolyt is, de nem igazán tetszett önmagának sem.
Leginkább attól félt, hogy fognak beszélgetni. A gyerek csak svédül és angolul tud. Eszter ugyan nyugtatgatta, hogy csöppet se féljen, majd ő tolmácsol, de Évát ez nem győzte meg. A lánya itthon hagyott holmija között talált egy angol nyelvlecke-kazettát, amit az még a gimnáziumi tanulmányai során használt, abból próbált néhány szófordulatot megtanulni. De ezt irgalmatlanul kevésnek érezte.
Haragudott Eszterre, amiért magyarra nem tanította a gyereket. De ebből is látszik, hogy már esze ágában sincs hazatelepülni. Pedig amikor másfél éves házasság után elvált a férjétől, Éva azt remélte, a csalódás hazakényszeríti majd. Nem ez történt.
Éva voltaképpen nem is ismerhette meg a vejét. Az esküvő Svédországban volt. A lánya kapacitálta, hogy menjen, de nem vágott neki az útnak. Így csak azt a VHS-kazettát nézegette az idő tájt, amit küldtek neki az esküvőről. Ralf – így hívták a fiút – magas volt, szőke és kék szemű, ahogy a svédek általában. Helyes srác, állapította meg Éva. És bizonyára gazdag családból való. Eszter ugyan azt mondta, hogy csak egy kis üzletük van a szülőknek, Ralf pedig valami informatikai cégnél dolgozik, de Éva úgy látta, ebben a közegben nemigen találta volna a helyét. Azok a ruhák, az a csillogás… Az esküvő maga semmiben sem emlékeztette az itthon megszokott formákra. Nézve a felvételt, mindig megerősítette magában: jól tette, hogy itthon maradt. De furcsamód mégis minduntalan valami fájó, facsaró érzést indukált benne a látvány.
A válás után többé nem vette elő a felvételt. Eldugva hevert az egyik fiók mélyén. Onnantól kezdve csak a fényképeket nézegette. Nem volt sok belőlük. Azt, amelyiken a lánya és az unokája látható pár héttel a szülés után, be is kereteztette, és feltette a falra. Ezt a képet nagyon szerette.

Éva az órájára nézett. Nemsokára érkezniük kell. A repülőtérről felhívta Eszter. Onnan transzferrel jönnek. Úgy kalkulálta, hogy este 6 körül megérkeznek. Mindjárt 6 óra. Éva nagyot sóhajtott. Próbálta kipréselni magából a mellét szorító feszültséget. Nem sikerült. Most kezdett csak remegni igazán. Jó lenne egy korty vörösbor. Megnyugtatná. De attól meg alkoholszagú lenne a lehelete. Úristen! Most jutott csak eszébe, hogy elfelejtett fogat mosni. Gyorsan beszaladt a fürdőszobába. Épp visszacsavarta a tubusra a kupakot, amikor csöngettek. Kinyitotta az ajtót. Még látta, hogy a kapu elől a transzfer tovább indult.
„Szia, anyu” – mosolygott rá a lánya. Mellette egy vörösesszőke kissrác álldogált félszegen.
„Helló” – mondta a kicsi, és kíváncsian emelte rá a tekintetét. Eszter súgott neki valamit, mire a gyerek – mintha artikulációs gyakorlatot végezne – szépen, tagoltan így folytatta: – „Szi-á, ná-gyi!” Évának eleredt a könnye, s csak ölelte-szorította a riadt csöppséget.