2019/1. lapszámunkból

Kemény István terjedelmes és műfajilag is sokszínű életművének tizenhetedik darabja a Magvető gondozásában 2018-ban megjelent Nílus. A Lúdbőr (2017)esszéit megelőző A királynál kötet (2012) után ismételten versgyűjteményt tarthat kezében az olvasó, amelyben a folyók apály–dagály mozgását idéző módon váltakoznak az egészen hosszú és a mindössze egysoros versek. A nemcsak formai, hanem gondolati hullámzás alkalmasint a kötet legjellemzőbb tulajdonsága, az olvasónak tehát mindenekelőtt ezt a ritmust kell felvennie.

Már csak a folyó, s persze még inkább az első ciklus címébe emelt Duna okán is Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő…-je juthat a befogadó eszébe, egészen pontosan az a mondat, miszerint „egy a folyó, akárhány ága-boga van is”. A textusok úgy hullámzanak végig a kötet lapjain, mint a megverselt két nagy – természetet alakító és kultúraképző – folyó, a Duna és a kötetcímadó Nílus, s amiként a folyó is mindent egybegyűjt, amivel menet közben találkozik (s ez a minden végül is: ő maga), úgy a ciklusok versei is témájukat, poétikai megoldásaikat és a megidézett elődöket, pályatársakat, toposzokat tekintve is sokrétűek. Időnként talán kicsit többet is magukba zárnak, mint amit a hozzám hasonló ízlésű olvasó igazán örömmel fogad. Bizonyosan nem minden befogadó van vele így, de magam eltekintettem volna korok, személyek, kulturális és történelmi utalásrétegek olyan „egybegyűjtésétől”, mint amire a Hipnoterápia című vers részlete is példát szolgáltat.

Ön szomorú. Nem végtelenül,
csak nagyon-nagyon.
Az életkorára gondol. Ön öreg.
Öregebb a koránál. Ön modern.
Tapasztalt modern. Ön egy
tizennyolcadik századi úr.
Kétéves volt, mikor a szomszéd birtokon
egy fészerben megindult a gőzgép,
és hatvan múlt, mikor egyszer az utcán,
szokott reggeli sétája közben,
az ötéves Marx úgy megbámulta a copfját,
amit a tarkóján felejtett öregkorára. (71.)

Persze a Gergelyiugornya, képeslap című versnek már a kezdő sora – amiként e vers Kürti Lászlótól vett mottója – is explicitté teszi: „Minden ártér.” (És a mottóul választott idézet: „ártérben élünk, különös kegyelemben.”) (49.) A folyó és annak ártere a lét(ezés) allegóriájakéntvonul végig a köteten, amit a versek tematikái és a két, folyóról szóló szöveg közé zárt ciklusok címe, a Délig és az Estig is egyértelművé tesz. A kötetben nagy hangsúlyt kap az idő és annak múlása az egyén (lásd például a születésnaphoz kapcsolódó verseket: Nyilas Attila ötvenedik születésnapjára, Hogy milyen lesz ötvenévesnek lenni?) és a közösség (történelmi és vallási utalások, a mitikus idővel való szembesülés) szintjén egyaránt, aminek a két folyó egyszerre tud példájává is válni, miközben az emberi élet végességével – amivel éppen az idő szembesít minket – szemben azok „örökkévalóságukban” távolságot is tartanak az időtől. A folyó fenomenológiailagegyszerre válik tehát interiorizálhatóvá (különféle antropologizáló gesztusok révén, lásd például a „Nílus vagy” kijelentés köré szerveződő lajstromozásokat, 81–82.), miközben egyszerre marad szükségképpen idegen is. Ez a „közellévő távolság” a folyó–ártér viszony sajátja is: az ártér egyszerre része a folyónak, miközben nem egyenlő vele.A „Minden ártér.” tehát az identitás megragadásának teljes sikerrel sohasem záruló kísérleteként is értelmezhető – a tűnő emberi élet legfeljebb az ártér közteslétében ragadható meg. A „Minden ártér.”-re következő versmondatok befejezetlensége a megismerhetőség és a kimondhatóság sikertelenségéről is referálnak: „Egyszer csak egy folyó gondol egyet, és. / Egy dátum eljön, és. / Egy emlék feltör, és.” A textusok olykor a tárgyiasnak nevezett líra darabjaihoz, így például Nemes Nagy Ágnes verseihez hasonlóan a természetin keresztül, illetve abban rejtik el és mutatják fel mégis az ember(i)t. Az idézett versszakban, amiként a vers egészében, a szubjektum elrejti magát a természet – ártér, folyó, aszály, hold, nap – mögé, miközben a „dátum”, az „emlék”, a „bor” vagy a „kávé” folyamatosan emlékezteti az olvasót a versbeszélő valamiképpeni (e természeti jelenségektől nem független) jelenlétére. A versszubjektum a megmutatkozás és az elrejtés határán mozog, ahogyan maguk a folyók is határokon átívelve haladnak előre (ezt a határmozgást a Nílusról szóló vers a kötet zárlataként még egyszer körbejárja, lásd a későbbiekben a versről mondottakat).

A kötet tematikai variabilitását azok a költemények is jelzik, amelyek ember és technika viszonyáról referálnak (Internet, Az új porszívó stb.)és amelyek kimondott vagy implicit közéleti-politikai utalásokat tartalmaznak, ezért közérzetinek is nevezhetők. Annál is inkább, mert nem explicit politikai utalásokról, s kivált nem állásfoglalásokról van szó, mint inkább valóban hangulatok, érzetek megaragadásáról. Ilyen darabja a kötetnek a Kommunikáció, a Zsidókeresztény társas vagy a Patai második éneke című szövegek.

A Délig ciklust kezdő Kommunikáció (15.)mindkét megközelítésben olvasható, amennyiben a mindenkori hallgatósághoz igazított kommunikációs manőverek egyszerre írhatók le politikai korrektségként („Érzékenyen az érzékenyeknek”), a politikai propaganda működésmódjaként és az emberi kommunikáció kiüresedetté, mechanikussá válásaként is. („Ugyanazt mindig ugyanazoknak.”) A záró versmondat ennek a beszédnek a nem-beszéd voltát élesíti fel: „Mintha ki se nyitnád a szádat.” Akárcsak a már idézett Hipnoterápia, ahol azt olvassuk, hogy „A gépekre gondol. Arra, hogy / idézőjelbe tették és megfojtják az embert, / és arra, hogy mindenki erre gondol. / A gondolkodás gépeire gondol, / a közhelyekre.” (71.) Közhely és gépiesített kommunikáció ebben az összefüggésben egyazon érem két oldalaként érthető.

Az Internet (22.) című egysoros – „A szó elszáll, és megmarad.” – szintúgy nem csupán a világháló technikai sajátosságaira utal (az online zajban az „elszálló” szó is megmarad, méghozzá konkrét helyeken, a szervergépek merevlemezein), hanem egyszersmind a felhalmozódó, hozzáférhető és lenyomozható adatok problémájára is, arra tehát, hogy folyamatosan nyomokat hagyunk magunk után, melyek később éppen a nyom létrehozója számára nem válnak már hozzáférhetővé, miközben mások felhasználhatják azt. A mindenki által ismert, kifordított frazéma – a szó elszáll, az írás megmarad – már maga is egy (techno)mediális váltásra reflektál: a szó és az írás médiuma, a kettő létmódja közötti különbség abban ragadható meg, hogy az elhangzó szóval szemben az írás mint nyom is értelmezhetővé (és értelmezendővé) válik. A Kemény-vers egyszerre számolja fel ezt a különbséget az „írás” lexéma mellőzésével és egyszerre állítja elő mégis, immáron egy új médium összefüggésében. Az online létezés sajátosságát „telibe találó” sor tehát egy technikai problémán keresztül látensen etikai kérdések felé is irányítja az olvasóját. Az Internet így a sikerültebb egysorosok közé tartozik (akárcsak a Kérdés, 66.), ellentétben mondjuk az Estig ciklus A legalsó sor című versével („Kukák a pokol kapuja mellett.”, 69.), amely inkább tűnik csupán ötletszerű képnek. Alkalmasint ezekre gondolhatott a kötet egyik kritikusa, amikor úgy fogalmazott, a kiérlelt költemények közé „ékelődnek egy- vagy néhány soros, súlytalan darabok, inkább ötletek, amiket nyugodtan lehetett volna mellőzni.” (Visy Beatrix, „Minden ártér.”, ÉS, 2018. augusztus 3.) Talán nem is ezeknek a verseknek az ötletszerűsége jelenthet problémát, mint inkább a szövegek lendületét megtörő jellegük, amely bár a folyószerűen folyó, hömpölygőszövegek kötetstruktúrájával kimondottan összhangban áll (mintegy a szövegfolyam lassabb és gyorsabb sodrású szakaszaként), olvasásélményként mégis zavaró is lehet.

 A kötet két, leginkább hangsúlyos, mert kezdő és záró pozícióban lévő verse a Duna ciklus Rakpartos ballada és a Nílus ciklus cím nélküli költeménye (mindkét ciklus egyetlen verset tartalmaz). A két versben a Duna és a Nílus textuális létesítése másként történik meg. A Duna a mindennapi tapasztalatok színtereként jelenik meg, erre utal a címbéli „rakpart”, továbbá a „futás”, a „kocsma”, a „turisták” és az őket szállító „nagy hajók” vagy éppen a „Margit híd”. A konkrétságot oldja a versbeszélő sajátos, önmagán kívüli pozicionálása: akivel az Én a versbéli reggelen találkozik, az a „Két barátom jó vitézek / nagyrabecsült test és lélek”. (8.) A nyitó vers lírai énjének ez a köztes pozíciója megelőlegezi a fentebb az ártérrel kapcsolatban már említett határokon történő (át- és el)mozgást, ami tehát a kötet számos darabjának sajátja. Akárcsak a konkrét helyek és a „nem-helyek” egymás mellé illesztése: míg a dunai rakpart vagy a Margit híd kimondottan konkretizálható, addig a turistákat szállító hajó inkább egyfajta Foucault-i heterotópiaként értelmezhető. (A kötet topikus szerveződésére ez a megoldás egyébként is jellemző.) Ezzel szemben a Nílus-vers az aposztrophé alakzatát működtetve a folyót mint természeti létezőt viszi színre.

Ha te is voltál már Nílus, egy
hullafáradt folyó Egyiptomban,
ébredtél már egy hatezer
kilométer hosszú csúszdán
takaró nélkül párologva
egy majdnem eltelt délelőtt
két sistergő part között,
mit csinálnál, hol jártál az éjjel,
kivel, mekkora esőkben, miféle
pöttyös, csíkos, pikkelyes
állatok ittak és csorgatták
beléd a vérüket, hogy
kerültél haza, és
hányadszor csinálod ezt –
akkor tudod, hogy bizony
Nílus vagy Egyiptomban, és te
vagy a Nílus Egyiptomban (81.)

A Nílussal történő események („mekkora esőben”, „állatok ittak és csorgatták / beléd a vérüket”, illetve „szárít a nap és sajnálkozik, / szárít a szél és sajnálkozik” stb.) nemcsak kijelölik a folyó identitását, hanem mintegy létre is hozzák a folyót: „akkor tudod, hogy bizony / Nílus vagy Egyiptomban, és te / vagy a Nílus Egyiptomban”, valamint „örülj egy kicsit, / mert most már / Nílus is maradsz”. Zavarba ejtő lehet, hogy a „Nílus vagy Egyiptomban, és te / vagy a Nílus Egyiptomban” sorokban a „Nílus” előbb nemfogalomként, aztán a határozott névelő révén pontosan identifikálható fenoménként jelenik meg. A „Nílus” tehát nemcsak egy folyó tulajdonneve, hanem olyan jelölő, amelynek általános jelöltje van, úgyszólván bárki lehet Nílus. A második személyű megszólítás így a Nílushoz intézett beszédként és a Nílus-identitás tetszőleges kiterjesztéseként is interpretálható.

A kötetvilága nem az öröm, mint inkább a pesszimizmus és a szomorúság világa. A Patai második éneke vagy a több ízben szóba hozott Hipnoterápia, akárcsak más, a recepció által tárgyalt szövegek, az öregedéssel, a szomorúsággal szembesülnek. A Kemény-kötet technika és ember viszonyáról tett megállapításai szintúgy inkább a pesszimista interpretáció közegében mozognak. Valuska László a költővel készített interjújának felvezetőjében a közérzetiként értett szövegekkel kapcsolatban írja: „Ritka az olyan verseskötet, amely ennyire pontosan jelzi, hogy az évek folyamán hogyan távolodtunk el nemcsak önmagunktól, hanem Európától is”. (Vö. például: „Európa fikció volt”, Növényevők dala, 21.) A kötet elolvasása után úgy érezhetjük, mintha a valamerre tartó folyóból kiléptünk volna a meghatározhatatlan ártérbe. Test és lélek között, önmagunkon kívül, ahogy a Rakpartos balladában olvashatjuk (vö. „hadd tűnjek el egy órára / hogyha tetszik meditálva // legyek kívül önmagamon”, 10.). A Nílus e köztes- vagy kívüllét pillanatának kötetnyi hosszúságú kitartása.