Apád még a rendszerváltás előtt, egy vasárnapi ebéd után megkérdezte tőlem, mi lenne, ha kiküldenénk téged nyugatra. Nem tetszett a dolog; mondtam apádnak, hogy nem szeretném, de apád úgy tett, mintha nem hallotta volna. Volt egy piros fedelű világatlasza, beült a fotelbe, kinyitotta, lapozgatni kezdte. Én vele szemben ültem. Csendben lapozott. Egy helyen megállt, tenyerével végigsimította a két oldalt.
– Az Egyesült Államok… – mondta. – Látod ide szerettem volna eljutni…Keserűn elmosolyodtam. Emlékszem, én akadályoztam meg: nem akartam kimenni, elhagyni előző házasságomból származó két gyerekemet, szüleimet. Emlékszem, nem emelte fel a fejét, a térképet nézte.
– Északkeleten élnek Ilonáék – mondta -, Massachusetts-államban. Lehet, hogy őket kellene megkérdezni…
– Ők nagyon el vannak foglalva a családjukkal – mondtam. – Van két fiuk, városban taníttatják őket. Nem fér bele még egy gond…
Felsóhajtott.
– Van még valaki Amerikában?
Intettem a fejemmel, hogy nem tudok senkit.
– Kár – mondta. – Ez lett volna a legjobb célállomás.
Lapozni kezdett. A könyv végéig lapozott.
– Vagy Ausztrália – tette hozzá. – Persze, ott, tudom, nincs ismerős.
Kétségbeesetten azt mondtam:
– Az még messzebb van, mint Amerika.
Rám nézett. Kesernyésen elmosolyodott.
– Persze… Annál jobb: csak innen minél messzebb.
Mélyen a szemébe néztem. Állta a tekintetem.
– Sohasem látjuk majd a fiunkat – mondtam.
– Lehet, de jobb élete lesz, mint nekünk volt.
– Miért? Nekünk nem volt jó életünk? Nem volt meg mindenünk? Van házad… Van egy szép fiad… Lehet, hogy megváltoznak a dolgok… Jobb lesz…
Apád legyintett.
– Itt nem változik meg semmi. Figyeld meg…
Tenyeremet az asztal lapjára fektettem.
– Nem akarom, hogy elmenjen a fiam – sziszegtem.
– Nem csak én akarom, hanem ő is.
A térképre pillantott és gyorsan kettőt lapozott visszafelé. Felderült az arca. Mosolygott.
– Megvan! Hogy eddig ez nem jutott eszembe! Venezuela.
Megdöbbenve néztem rá.
– De hát ott is diktatúra van… – mondtam.
Legyintett.
– Ugyan már! Abból még kialakulhat valami… Ott él a bátyám barátja, Gábor. Írok neki.
És írt neki…

Az étkezőasztalnál írta meg a levelet. Én közben mosogattam. Egy óra alatt kész lett. Fölolvasta nekem. Az állt benne, hogy a régi barátságra való tekintettel, örülne, ha fogadná a fiát, felkarolná, és a kezdeti időkben segítené: záróvizsgája megvan, angolul tud, spanyolul gyorsan meg tudna tanulni. Várva a választ, öleli, satöbbi, satöbbi. Komoran néztem apád szemébe.
– Jól van – mondta. – Csak ezt az egy lehetőséget kipróbálom… Ha nem megy, abbahagyom.
Nem szóltam. Elfordultam. Megtöröltem a kezemet, és kimentem a ház elé.

Egy hónap múlva jött a válasz. Apád mosolyogva hozta be a postaládából a kékcsíkos szélű, tengerentúli borítékot. A konyhában ültünk le: ő a kisablaknak háttal, én vele szemben. A borítékot néztem, apád engem. Apád kesernyésen felnevetett.
– Bontsd már ki! – kiáltottam.
Apád elővette a régi kenyérvágó kést, azzal hasította fel a borítékot. Kivette a levelet. A levél hátán átsütött a nap, láttam, hogy ez egy nagyon rövid levél, pár sor az egész. Csendben szaladt a tekintete.
Tagoltan olvasni kezdte. A hangja reszelős volt.
– Kedves Antal, köszön kedves sorok, de nem tudni kérés eleget tenni. Üzleti élet leköt, mással nem tud foglalkozni. Fiad üdvözlöm és kedves család. Öleléssel, Gabriel.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Apád a levélpapírt zörgetve dohogott:
– Gabriel… Gabriel… Már az eredeti nevét sem tudja…
Aztán fölemelte a fejét, fürkészve nézte az arcomat. Néztem nagy kék szemét. Azt mondta:
– Te nyertél!
A kezemet nyújtottam felé az asztallapon. Mindig meleg keze most hideg volt.
– Mi nyertünk! – mondtam. – Itthon marad a fiunk.

Anyám így mesélte el nekem a venezuelai kaland történetét. Azóta sokszor eszembe jutott a beszélgetésük. El akartam menni, hiszen az ország sorsa nem úgy alakult, ahogy elképzeltük. Mégis itthon maradtam. Ma pedig már nem kell elmenni sehová. A klímakatasztrófa mindent megold – biztatom magam. A legdemokratikusabb fordulat következik.