pszeudo

Hogy már senki nem fogja azt mondani nekem,
hogy édesanyám, ez nagyon fáj.
nem tudok aludni miatta, aztán nem tudok felkelni sem,
nem tudom tőle rendesen megmosni a fogam,
nem vasalok, nem pakolom el a ruháimat,
nem megyek el szemészetre, ortopédiára,
és semmiféle gyógyászt nem keresek fel.
sokszor csak ülök, és gondolkodom,
mit történhetett, mi nem volt,
aminek nagyon kellett volna lennie.

A szerelmeim sem voltak igaziak,
de leginkább magamat tagadom meg,
mit ér vádaskodni már,
az életem hibája én vagyok.
hová tűnnek a kiszeretők.
hová tűnik el a szerelem.
nem képes maradni egy helyen.

Mióta tudom, senki nem fogja mondani nekem,
hogy édesanyám, nem tudom, hogy vagyok jelen,
valaki csinál helyettem,
nem tudom, ki az, és nem tudom, minek
és minden másodpercem hamis, minden tettem
hiábavaló.




tájélmény

Azt a morzsát a kagylóból,
nem töröltem le,
mert eszembe jutott
az arcodon az az anyajegy.

nem akarom, hogy vége
legyen a télnek.

ahogy nő szemben a házon
a borostyán, eszembe jut
a mellkasod, a téli fákat
is akarom, borostád,
nyírt szakállad mind,
sokszorozva vagy,

hófelhők jönnek, és a varjak
mennek az erdőbe vissza.
olyan egyértelmű minden,
mint ez a végtelen hófehér.
nem állok fel az ablaktól
soha, soha többé.

szóval, rád látok az ablakomból,
tűzfalon borostyán vagy,
kagylóban kicsi morzsa,
és sok lombtalan fakorona.

hogy lesz ezután, nem érdekel,
csak ne múljon el ez a tél,
a tavasz nem hasonlítana rád.



heg

Pici  firka volt a hátán,
apró  halvány satír, amit
papírra írunk, hogy megnézzük,
fog-e a filc. a nyaka alatt kicsikét
balra, majdnem  a lapockánál.
a felsők pont eltakarták,
ha fedetlen volt, akkor látszott csak.
szerettem nézni csak úgy,
elvarázsolt, mint a tetőn az égen a minden,
mikor felszöktünk a kilencedik emeletes tetejére.
az anyajegyeit gondolatban sokszor összekötöttem
(csillagrendszernek).
egyszer igaziból összehúztam őket.
(’csiklandoz’,  ’ne mozogj’)
feszített vászon volt, hús meg bőr, rajzoltam
mindent, a nyakára a karjaira.
megfordult, és kivette a kezemből a tollat,
megcsókolt, és összefirkálta a hasamat,
azt mondta, ’örvény’ magához szorított,
szerettem annak a szappannak az illatát,
amit ilyenkor használt.
tél volt, és villogott a tévé fénye ránk,
szerettem nézni csak úgy,
azt az alig látható apró, kis heget.