Egy antológia megjelenése különösen izgalmas, hiszen új témákat, formákat kínál, s a legsokoldalúbb olvasói ízlést szolgálja. Nagyon érvényes ez a megállapítás az Arany János Alapítvány gondozásában kiadott gyűjtemény esetében, mely reprezentatív válogatást ad a Magyar Írószövetség Íróiskolájának munkáiból. Tíz év szellemi együttműködésének alkotásait ismerhetjük meg, melyek azért is vonják magukra a figyelmet, mert szerzőik az irodalom polgári foglalkozást űző elkötelezettjei – ügyvédek, újságírók, politológusok, trénerek, közgazdászok, szoftverfejlesztők, mérnökök, tördelőszerkesztők, filozófusok, fejvadászok, mérnökök, színháztörténészek, mozgás- és táncterapeuták, bankárok, egykor a közigazgatásban dolgozó nyugdíjasok –, akik mindannyian megtanulták költőként, íróként értelmezni és szemlélni a világot. „S mivel idejük jórészét más tölti ki, sokkal intenzívebben vesznek részt életünk hétköznapi csatáiban, nemegyszer többet és mást is meglátnak, megéreznek, megsejtenek, mint azok, akik a nap huszonnégy órájában súlyos íróasztalok mögött töprengnek írói hivatásuk biztos tudatában” – olvasható Szentmártoni János szerkesztő összefoglalója a könyv borítóján.

            Korokon, tereken, idősíkokon átívelő történeteket tartalmaznak a szövegek, melyek értő, töprengő olvasóvá nevelnek. Erkölcsi kérdéseket, emberi jellemeket, helyzeteket mutatnak be, lehetővé teszik az önmagunkba zárkózást, a lélek mélységeinek bejárását, a megfontolt számvetésre ösztönzést. Igazi tükrök, melyek szembesítenek bennünket számtalan életszituációval, parabolikus-szimbolikus jelentésrétegeik segítenek dönteni a jó és rossz tényleges felismerése mellett. A belső énben megélt történések, a látásmódok filozofikussága, az asszociációk véletlenszerű, egyedi láncolata teszik az írásokat az első mondattól az utolsóig érdekfeszítő, lélektépő, katartikus hatású alkotásokká.

            A posztmodern számos jellemző vonása megtalálható a novellákban és a versekben: abszurditás, irracionalitás, fantasztikum, groteszk, végletekig sűrített történetszálak, eseménytöredékek szimultaneitása, az elbeszélő által lélektanilag nem motivált cselekmények, szabálytalan mondatszerkesztés, az élőbeszéd lazasága.

             A kötet borítóján egy függőlegesen redőzött, zöldesszürke fadarabra felakasztott kulcs látható. A fényképen a kissé elmosódó alakú kulcstoll még rejtelmesebb a rávetődő árnyékkal. Milyen lakatnak a kulcsa? Milyen titkokat őriz? Miért hiányzik a lakat? Milyen bezártságot jelent? A „vére” szó is kísérteties, nyomasztó, baljós hatású, borzongást kelt, kihullása pedig fizikai megsemmisülésre utal.  Gyorsan? Lassan? Fokozatosan történik a vörös színű folyékony szövet elveszítése? Hogyan következik be a mindent megsemmisítő halál, melyre asszociálhatunk? Mindez a szövegekben értelmezhető, hiszen valamilyen szempontból kötődnek a cím jelképeihez: az életsorsok alappillérei. A szimbólumok az egyéni lét, az ember lehetőségeit és korlátait, komoly döntéshelyzeteit és megharcolt választásait sűrítik magukba. Több műben motívumként térnek vissza (pl. Ruskó Veronika: „Kulcsvirágok”, „Út”, Szakmáry Dalma: „Körkörös”).

            Huszonhét alkotó írása szerepel az antológiában, melyek a befogadót számtalan érzelmi úton vezetik, tele vannak az élet megannyi helyzetével, emberi játszmáival, megoldási kísérleteivel és lehetőségeivel. Mindennapjaink kíméletlenül őszinte bemutatásai is, szembesítenek bennünket önmagunkkal és a világgal. A szerkesztésben, a felépítésben hasonló eljárások találhatóak: a lassabb, minden apró részletre kiterjedő leírások után váratlanul felgyorsulnak a pillanattöredékek, s a végső, csattanószerű lezárás illúziójával ösztönöznek a téma újragondolására, a megoldások olvasói tudatban történő megfejtésére. A nyitva hagyott események persze újabb és újabb értelmezési lehetőségeket és kérdéseket jelentenek.

                         A mindennapok léthelyzeteit, drámáit tartalmazó írásokban a világkép széttöredezettsége, a bonyolultságukban mégis felismerhető összefüggések rendjére keresnek és találnak megfelelő művészi formát a szerzők. Döme Barbara novelláiban a hétköznapok elevenednek meg. „Az én szemszögemből” címűben egy májusi nap „utaslistája”, így a mindennapok jellegzetes alakjai jelennek meg: a falusi öregember, a tűsarkút viselő szőke lány, a vak asszony, a hat év körüli kisgyerek. A csattanószerű lezárásban válik egyértelművé: a villamos az elbeszélő, akinek „személye” mindvégig rejtély marad. Ő képzeli el a megfigyelt arcok, mozdulatok alapján a bemutatott alakok életét, a velük történő eseményeket. A páratlan írói lelemény nemcsak a befogadói érdeklődést tartja fenn folyamatosan, hanem a mű végén is meglepő hatást ér el. A játékosság az elbeszélést a valóság fölé is helyezi: „Nézem az öreget, a szőkét a tűsarkúban, a vak nőt, a hatévest és a csigát. Bámulom őket és próbálom megérteni a világot az ő szemszögükből. Hiába, nem megy, villamos vagyok.”

            A „Kalyibakutya” is Döme Barbara írása. Rendkívül tömör a novella, de annál nagyobb érzelmi skálán vonultatja végig az olvasót. A vidéki portán élők kapcsolata a nyomorban is megtalált és megélt boldogság színtere, a szerelmi harmónia és nyugalom teljes ellenpontja az elbeszélő gondolatainak. A leírások egyhangúságot mutatnak, minden a  rideg környezetről árulkodik –  „szürke festékkel permetezték be az udvart és a házat”, „A nagyobbacska fából épült kalyibához kisebb viskó tartozik”, „A tetőcserép olyan, mint egy foghíjas ember mosolya” , mégis van a helynek egy magmagyarázhatatlan, titokzatos, vonzó ereje, melyet később érthetünk meg.  A ölelések, a csókok, a láthatatlanul is elképzelt mosolyok megszépítik a fekete, sáros földet, a kéményből kiáramló füst „mint valami furcsa aromaterápia” oldódik fel a levegőben, az egyszerűség és természetesség békéje, összetartozása elfeledteti a visszataszítóbb udvart. A gyermekkori világ gondtalanságát idézik a meghitt pillanatok, melyek elűzik az állandó fájdalmat, s különös lelki megtisztulást tesznek lehetővé. Mintha általuk csoda következne be, minden rossztól, bajtól megszabadító. A boldogság jelenléte és áhítata egyszerre van jelen. Az ősi, romlatlan, a civilizációtól mentes magatartás a kutyára is jellemző. Mintha egy mesevilág idilli montázsképe elevenedne itt meg. Minden szennyet háttérbe taszító, erkölcsi magasságokba emelő.

            Az írónő szívszorító novellája a „Lego”. A betegen, sérülten született „gyermek”, a 25 éves fiú sorsát, kiszolgáltatottságát mutatja be. Bezártságának ellentéte a csillogó, üres, semmitmondó, képmutató szabadság. A külső pompa, a vállalati csapatépítés erőltetettsége, a hivatali kötelességből vállalt, megjátszott jókedv viszolygást keltenek. A felszínes életstílus, a hamis látszatélet mesterkéltsége, értéknélkülisége válik gúny tárgyává. A túlcsordulóan szép, negédes játékok felhőtlen öröme után a legót dobáló sorsrabságával szembesülünk. Őt eldugták, elrejtették, nem vele büszkélkedik az apa, hanem a kutyájával, kimondatlanul is ő a család szégyene. Párhuzamos szerkesztésű a novella, melyben a jelenben félrehulló függöny suhogása visszavezet az elbeszélő múltjába, gyermekként átélt megpróbáltatásaiba, az újra és újra emlegetett titkokra. Így mindvégig feszült, zaklatott is az előadásmód, hiszen a megtört események tovább is növelik nyugtalanságot. A játék, a rejtélyek nagyon valóságos drámába torkollnak: a sérült Lacikához, a tehetetlenséghez, a sors kegyetlen játékához. Az apai simogatásában őszintének érezzük a gondoskodó szeretetet, de benne van a lemondás is.

            „Az úrinő cekkere” című novellában Döme Barbara a valóság és a képzelet játékát kapcsolja össze. Itt minden más, mint aminek látszik: a szeretőnek tartott nő gondos feleség és anya, a „pesti úrinő” kifejezésnek hamis és igazi arca jelenik meg, a titkos találkozó csak kitaláció: a szegénység az oka az álarcnak – a gyerek ne szégyellje a fogadóóra után, hogy az anyja parasztasszony. A cekkerből kiboruló zöldségek jelképesen az elbeszélői álmodozást oldják fel, az igazság eszközeivé válnak. A jelent folyamatosan megszakítják a valóság pillanatai, az átélt tapasztalatok, a megélt sérelmek, öt év szerelmi légyottjainak minden fájdalma, vagyis a lélek reális számvetései, melyek még nagyobb kontrasztjai a kifinomult, titokzatos nő elégedettséget sugalló boldogságának. A harmonikus lét és a boldogság utáni görcsös vágyakozás küzd egymással: a feleség és a férj találkozása a meghittséget, a szeretők 20 év utáni „randija” pedig a felzaklató, reménytelen, hiábavaló kapcsolatot jelenti. Mintha az ész és a szív gyötrelmes csatái is megbújnának a szavak mögött. Parabolikus az üzenet: a cekker tartalma mindenkinek más…

            „MI KIMOSSUKMINDEN MOCSOKBÓL!” -ismétlődik többször Oberczián Géza „Tünetek” című novellájában modern létünk ígéretes szlogenje. Az elbeszélő kategorikus tapasztalata nyilvánvalóan kritizáló, hiszen az értékeket lealacsonyító, egyre üresebbé váló, morálisan ellehetetlenített emberi tudat csak a megtisztítás ideig-óráig ható illúziójában bízhat. Nem véletlenül válik a három, egymástól különálló kisebb fejezet tételmondatává, a morális szennyet pengeéles iróniával fricskázza. 

            Kozma Tamás„El szoktál jönni” című írásaa XXI. századi ember „hétköznapi univerzumát”, gépiesedett, robotszerű személyiségeit cinikusan leleplező írás, melyben az egyetlen megtartó erővé az Istennel tartott kapcsolat válik.

            Szakhmáry Dalma „Körkörös” című novellája a különböző nemzedékek élethelyzeteit, sorsát egy malom történetével állítja párhuzamba. Szimbolikusan szól ez a mű a lemondásról, a rossz lelkiismeretről, a hűtlenségről, az önmegtagadásról, az elszakadásról, az enyészetről. Az idő kérlelhetetlen múlásával együtt jár a megöregedés, de a szeretett tárgyak pótolhatatlan pusztulása is: „Hántol, darál, zúz és őröl. Hántol, darál, zúz és őröl. Körbe-körbe, csak folyvást, csak folyvást.”

            A családi erőszak, a kiszolgáltatott gyermeki és női sors, valamint kettejük széttéphetetlen összetartozása Oberczián Géza „A kavics” című művének témája . A környezetében tehetetlenül vergődő, családfői feladatát teljesíteni nem képes apa lezüllésének okáról semmit nem tudunk meg, brutalitása érzelmi, zsarnoki pokol. A gyermek jószívű, segítőkész, a durva apai szigor áldozata, részvétet érzünk iránta, akinek nézőpontjából tudjuk meg a felzaklató eseményeket. A valóság rettenetéből ebben a világban csak az álmodozás az egyetlen út, hit a tárgyak segítő, misztikus erejében, a kavicsban, mely az anya-gyermek örök érvényű, kölcsönös erejét, megbonthatatlan szövetségét és szeretetét is kifejezi: Megfogta anyja kezét, a kavicsot belenyomta a tenyerébe: ez a szerencsekövem, megvédett kétszer is, és a nagypapát is visszahozná, ha föl tudnám juttatni a léghajójára, de neked adom, mert neked jobban kell, és ha apa legközelebb is bántani akar, lóbáld meg előtte, és kiabálj, hogy betöröd a fejét, így működik.” Az üres életmód, az alkoholizmus, a rémítő pótcselekvések egy megmerevedett, észszerűtlen és lélektelen uralkodói magatartás vonásai.

            Több novella a halál témakörét járja körül. Fehérvári Balázs „Hazalátogatóban” című írása extrém játék az elmúlással. Abszurd is, groteszk is a képtelenséggé fokozott szituációval, a kiüresedett lelkületű ápolónővel. Mintha egy modern haláltánc, pontosabban a végső megpihenés előtti klinikai állapot misztikus eszmélődő-létszemlélő kísérlete lenne kegyetlenül hátborzongató képekben. Kíméletlen a közönyös, részvét nélküli, szenvtelen „embertársi” magatartás az ápolónő reakcióiban, epés undorában, a krisztusi feltámadás szentségét is határozottan elutasító felháborodásában: „Maga meg mi a fenét keres itt?! Reggel már elküldtem a papírjait, menjen vissza a hatosba, és feküdjön szépen vissza! Nem fogok nekiállni újra körmölni! Még mit nem, hogy megint egész este írogassam a jelentéseket meg a leveleket. A családdal a legrosszabb. Jönnek a műhibaperek meg minden. Ezt egyszer már végigjátszottuk, többet nem vállalom! A főorvos úr is megmondta, hogy nem vagyok köteles… ” Keserű cinizmusa szinte korhű társadalmi tünet, gyógyíthatatlan kórkép: az emberi életnél fontosabbak az egyszerűbb megoldások. Ki viszi majd így át az emberséget a túlsó partra? – tehetem fel a kérdést Nagy László után szabadon.

            Döme Barbara „Játék” című prózai munkája az objektív próza tényközlő szenvtelenségével és az érzelmek intenzív megélésével közvetített események láncolata. Egy alkoholista anya én-elbeszélése, aki egyedül neveli a gyermekét. Az írónő hosszú, gondosan ismertetett részletekkel, állandóan ismételt motívumokkal – „nyáltócsa”– tartja fenn a feszültséget, a kedvenc, a „csokigolyó” válik a tragédia eszközévé. Félelmetesen rideg, látleletszerű a nő betegségének leírása, ahogyan a tudat harcol az idővel, az ösztönökkel. Abszurdig fokozott a kétségbeesés, melyet különböző jelenetek mutatnak – például az elképzelt cipődobozba zárás -, de erős a megváltoztathatatlanba való beletörődés is, mely véglegesíti a halálba menekülés egyetlen megoldási lehetőségét. Szívdermesztőek a teljes kiszolgáltatottságot és magányt felismerő mondatok, a minden bajával, a tehetetlenség dupla fájdalmával egyedül maradt alkoholista anya gondolatai. Képes arra, hogy ellentmondást nem tűrő módon döntsön az élet ellen: lényegében egy előre megtervezett gyilkosság és öngyilkosság mellett. Tudatos kivonulás ez az életből, amit számára az egymás elveszítése miatti aggodalom, egy „elviselhetőbb” megoldás keresése jelent: „Megölöm Lacikát, aztán magammal is végzek. Ő nem kerül az elfekvőbe, nekem nem kell megvárnom, amíg a rák csontig lerágja rólam a húst. Mire kihűlt a fürdővíz, azt is tudtam, hogyan csinálom.” Hiába dönt az anya ridegen, tényszerűen, önmagára erőltetett fegyelemmel és tettel a halál mellett, ő is elbizonytalanodik, sejteti a befejezés. Egyre sötétebbek, „feketébbek” a gondolatai, végső számadása azonban a kételyeit erősítik fel tettével kapcsolatban. Szívfakasztó lelki dráma ez, melyben az anya vallomása gyöngédebb érzelmeket is mutat: „Életemben először érzem igazán, hogy a fiamnak szüksége van rám, nekem pedig rá.”

            „Porrá leszünk” – Fehérvári Balázs novellája a címnek megfelelően reális okfejtésekben, logikusan egymásra épített képekben részletezi a kijelentést. Mándy Iván műveinek borzongató hatását idézi fel a misztikus átváltozásokkal: „Nekem már nincs időm. És amúgy is – vonta meg óvatosan megmaradt vállát – világéletemben utáltam halasztgatni a dolgokat – legyintett, és a keze a lendülettől szikrát vetve lágy porfelhőként oszlott szét a levegőben.”          

            A „Keresztek”– ben Hemera Anette a testvéri szeretet lélekrajzát mutatja be. A rabság és a szabadság motívumai viszik előre a cselekményt. A börtönre ítélt vétke nem ismert, rejtélyes, a szereplők lelkiállapota zaklatott: „… többször riadt arra, hogy a testvére dühödten fertőtleníti az alig néhány órája makulátlanra súrolt fekete gránitpultot, láthatatlan lelkébe savazott foltokból próbál órák óta szabadulni, miközben nagy kortyokban, ízlelés nélkül nyeli a méregerős feketét.”A bűntől való megszabadulás toposzai a víz, a könny, melyek a megtépázott lelkek terheinek feloldozását jelentik.

            A csalódás témaköre különböző kapcsolatrendszerekben tűnnek fel, a nemzedékek közötti konfliktusok és a férfi-nő viszony „velejárói”. Csalódni mindig, mindenhol lehet, hiszen az erkölcsi vétkek a legkeményebbeknek tűnő szíveket is megsebzik, a gyógyulás módja pedig az önuralmon, a legmegbántottabb helyzetből is kikerülni képes énen múlik.

            Gergely Zsuzsanna „Húsz perc” című művében a megjelölt időkeret sok mindenre elég, egy emberben való kiábrándulásra végképp. In medias a kezdés, ironikus a hang a köznyelvi elemeket tartalmazó mondatokban. Az elhallgatott részletek a lélek keserű csendjében emlékeznek a tíz évvel ezelőtti szerelemre. Az álmok szertefoszlásával egy élet drámája jelenik meg. A férfi jellemének változásai – határozott, majd ijedt lesz – az egykor szeretett lénnyel való szakítást, pontosabban a negatívan megélt kudarcokat erősítik fel: „- Na igen – sóhajt a nő. – Sok minden történhet húsz perc alatt. Húsz perc alatt halálosan beleszerethetsz valakibe, és húsz perc alatt végérvényesen ki is ábrándulhatsz valakiből – könnyek futják el a szemét, de érzi, hogy most tartani tudja magát. A férfi szemébe néz, az egy pillanatra kibillen a szerepéből, és valami egészen emberi suhan át az arcán.” A nő mindvégig ugyanolyan: sztoicista, helyenként átveszi ugyan a férfi cinizmusát, de porcikáiban egy megszenvedett évtized hatol végig elevenen, ő keserűen bölccsé vált az elhagyás – megcsúfolás – csalódás háromszögében. Kiüresedett, kiégett, társtalan, megtépázott, megcsúfolt lélek lett.

            Mészáros József „Az apám anyja” című novellája a minden áldozatra kész anyai szeretet irtóztatóan mély megbántása. Az indításban a téli hideg, a fagy mintha jelképesen jelentené a megfagyottá váló szív dermedtségét. A faluban megbecsült Margit doktornő életének eseményeit a narrátor beszéli el. A gondos édesanya fokozatosan méltatlan helyzetbe kerülését ismerjük meg. Az idő múlásával nem a hála és a köszönet jár neki, hanem mindennek a hiánya. Már az odavetett elbeszélői mondatokból is érezhető: egyre idegenebbé vált hozzátartozói számára, csak kihasználták szülői ragaszkodását, jóságát. A lezárásban az unokája mindent megsemmisítő mondata úgy hangzik, mint egy tőrdöfés. A mellőzöttség fokozatait megrázó képek rögzítik. A mű annyira a végletekig feszített, nagy hatású, hogy nem lehet nem beleszakadnia az érző belső énnek az utolsó mondatokba: „Vilmos visítva kiabált a jövevénynek, mintha sok száz mondat egyszerre akarna kitörni a torkán. A szökőár robajával fogadta az érkezőt: „Nagyi, Nagyi!” – kiabálta. A Nagyi megkérdezte tőle: „Ki van itt?” Vilmos kipirult, boldog arccal kiáltotta, miközben kapaszkodott a nagyi derekába: „Az apám anyja!”

            „A mag” Karap Ágnes egyszerre több nézőpontot feltáró írása, folyamatos elbeszélői helycserére épül. A gyermek, a nagyapa, valamint a férj szemszögéből ismerjük meg a történéseket. Egy-egy életút, jellem, felfogás ütközik össze, érezhetőek a nemzedékek közötti ellentétek (hagyományőrzés, Isten, életvitel), de a házasság is visszavonhatatlanul kudarcot vall. A szerzői kiszólások, a ki nem mondott szavak a drámai lezárást készítik elő (a megtervezett találka a férj távollétében). A címben megjelölt mag a novella végén a cseréppel együtt összetörik, szimbolikusan mindenkinek az élete darabokra hull. A féltett, gondozott növény elveszítése az erkölcsi ítéletet is hordozza: a titkos szeretőt tartó nő egyszerre semmisíti meg tettével a család szentségét. A sorspárhuzamok, a hűtlenség erkölcsi vétkét mindannyian megszenvedik.

            A „sanghaj express”– ben Hemera Anette korunk egyik létproblémáját, a depressziót, a kiúttalan reménytelenséget ábrázolja. A „hullámvasút” motívuma jól szemlélteti a céltalan létezésben, saját értelmetlen életében és a zavaros társadalmi-történelmi valóságban idegenül sodródó, önmagát, helyét és a létező értékeket kereső, de meg nem találó embert: „A legtöbb utas kinyúlt pólóban, fakó tréningalsóban és üres tekintettel álldogált a peronon, megváltották a mélypont felé rohanó járatra a menetjegyet.”

            Az alkotási folyamat a témája a Bácsi István „Két költő” című kisepikai írásának.Képtelenségig fokozott az abszurditás, eleme az alakok, a költői én megkettőzőse („árnyékköltő”). Az önmagától való elidegenedés jelei – a szorongások, az alkotói tehetségben való kételkedés. Különös módon találta fel a főhős a testében élő másik lírai ént, akinek meglövésével önmagát ítélte halálra – a legkegyetlenebb módon szabadul meg tőle. Az egyénnek semmilyen más lehetősége nincs erre, bezártsága, bebörtönzöttsége eleve sejteti a tragédiát.

            Az eltorzult jellem gyakranválik bírálat tárgyává az irodalomban. Szemán Krisztina „Hudákné meghal” című novellájában a kérlelhetetlen makacsság, a fanatikus vakbuzgóság teszi a lelket annyira beteggé, hogy mindennél fontosabb számára a külsőségeknek, az elvárásoknak és a szokásoknak való megfelelés. Ebben a felfogásban a rideg, hideg szív teljesen megsemmisíti a józan értelmet, semmilyen könyörületet nem ismer. A betegesen megszállott, akaratos magatartásnak az ártatlan gyermek válik áldozatává. A nagyanyja felelőtlensége, büszke felsőbbrendűsége nem képes kegyet gyakorolni, érzéketlensége az embertelenség határát súrolja. Bizonyos értelemben a tartuffe-i alakok ostoba, képtelenségig fokozott csökönyössége válik alakjában ellenszenvessé.

            Az ember és a történelmi idő a témaköre több írásnak. Az egyik legmegrázóbb Bácsi István „A verem” című hiteles tudósítása a háborús időszak léthelyzetéről. Faragó Mihály élettörténete részletes, kronologikus rendben bemutatott, melyben mindvégig érezhető: nem várt, tragikus véget fog érni. Az apa foggal-körömmel meg akarta védeni a gyermekeit a verem elkészítésével, de éppen a menekülést tette lehetetlenné számukra azzal, hogy bezárta őket. Mindvégig drámaivá teszik a szöveget rossz előérzetei, önmagával folytatott viaskodásai. A kibontakozás aprólékossága, a retardáció elemei is visszavonhatatlanul a tragikus zárást készítik elő. Tény, az ember képtelen mindenre felkészülni. Faragó Mihály sem tudott. Arra nem számított, hogy őt is érheti baj, s nem lesz, aki a gyerekeit kiengedje az „bunkerből”. Felelősség vagy felelőtlenség az apa tette? Korlátozhatjuk-e mások szabadságát, még akkor is, ha meg akarjuk védeni őket? Meddig tarthat a szeretet kulcsa? Esetleg áldozatokat követel? Lehet-e „lakat alá tenni” másokat? Az írói zsenialitás éppen a történet érdekességében, a megfogalmazás módjában és a nem mindennapi erkölcsi kérdések felvetésében van. A parabolikusság intő figyelmeztetésű: mindig vannak nem várt helyzetek. A mondatok központozása szokatlan, merész, az író egyszerre alkalmaz pontot és kérdőjelet. A csapdába kerülés felismerése, a kétségbeesés, a gyilkos lövés másodpercek töredéke alatt történnek. Ellentétek feszítik a szöveget: a verem a menekülés lehetősége és az élet vége, az oroszok elleni védekezés – az orosz tiszttől reméli, hogy kiszabadítja a lányait, mások menekülnek – ők maradnak. Semmit nem tudunk meg a lezárásról, teljesen nyitva hagyja a szerző a történetet, így bizonytalanságban hagyja az olvasót.

            A prózai alkotásokra izgalmas időkezelés, a valóság, az álom és a mítoszok keveredése jellemző, valamint fontos szerepet kapnak az emlékek és a megállíthatatlanul múló idő. A narráció technikái, elsősorban az egyes szám első személyűek szorongást váltanak ki a befogadóból.  Tartalmaz az antológia regényrészletet (Oroszi Zsuzsanna: „Stafírung”), modern mesét (Márton Júlia: „Anna”), Mikes kelemen stílusában, nyelvi bravúrral megírt fiktív levelet is (Oroszi Zsuzsanna: „Angliai levelek Törökországba”).

            A lírai művek a posztmodern eszközeivel közvetítik a belső én szövevényes, rejtelmekkel teli kapcsolatait. Sokszínű élményanyag, különböző érzelmi-gondolati világ, tudatos nyelvi lelemények teszik izgalmassá a gyűjteményt, amelyben a boldogság, a sorsszerűség, az isteni erő, a lét-nemlét kérdésköre, a magány, a szerelem problémái értelmezhetőek az érzékletes motívumokban (Dán Ibolya, Hajdú-Pataki Béla, Gláser Diána, Márton Júlia, Ruskó Veronika, Sereg Melinda, Varga Krisztina, Weisz Anett alkotásai).

            Dán Ibolya „Búvár” című költeményében a lírai én színekkel, illatokkal, finom, áttetsző suhogással igyekszik nekivágni a „lélekátültetésnek”, de a „logikai / Kapuk néha bezáródnak” sor a cél megvalósíthatatlanságát fejezi ki. Az álmok, a fehér kavicsokból épített vágyak kudarcát a gyöngyházba zárás mutatja, valamint a „berendezés elmarad” kifejezés teszi nyilvánvalóvá. Filozofikus vívódásra késztető a „Kinek a boldogsága” című vers is. 

            Hajdú-Pataki Béla költeményében, a „Röpke a lét”-ben az élet fanyar keserűsége körvonalazódik. Metaforikus a szorító cipő, a terhek, a megpróbáltatások sorozatát asszociálja. Fájdalmas az érzelmi kifakadás: az „Ünneplő Ruhát” kifejezés nagy kezdőbetűs írásmódja a létezés csodáját, ugyanakkor törékenységét, rövidségét jelenti:

            „Máris jönnek, kopogtatnak,

            Hogy ugyan legyek már olyan szíves

            És hagyjam el

            A próbafülkét ”.

Mindössze 4 soros a csontig hatoló számvetés az „Egy az Isten” című műben. Fekete humora a kiábrándító valóság tudomásulvételét jelenti:

            „Na ettől féltem,

            Emlékszünk rá,

            Hogy amikor sok volt,

            Akkor is olyan döcögve mentek a dolgok”.

„Minden tilos” – hangzik a következtetése az életutat fanyar humorral, mindenbe beletörődő sztoicizmussal szemlélő tömör létösszegzésben. Mintha a babitsi önerősítő megállapítás térne vissza az egyes versekben: „nem is olyan nagy dolog a halál.” Az axiómaszerű kijelentések bölcselkedő meditálásra ösztönzőek.

A férfi-nő egymásra találásának megfejthetetlensége a gondolata Hajdú-Pataki Béla „Közös bánat, eb gondolat” című versének. Finoman odavetett utalásokban a két nem sajátos jellemét is pellengérre állítja. Az „Abszolút relativizmus” léttöprengés, melyben egymásnak nagyon élesen ellentmondó érzeteket sűrít a metaforákba. A szájról lehervadó mosoly most sem marad el:

            „A múlt múzeumának falán

            egyforma

            az ötpercnyi öröm

            és a száz év magány.

            Ember embernek hasonmása.

            Hasonló a problematikája

            Csak a súlya más

            Kiló az egyiknek

            A másiknak mázsa”.

            A szerelem véresen komoly játéka Weisz Anett versében modern Petőfi-féle vallatásra és vallomásra emlékeztet. A kételyeket egymásra halmozó felsorolásokból az összetartozás biztos tudatát követeli a lírai én, minden körülmények közötti, feltétel nélküli érzelmeket:

            „Tényleg? Akkor is, ha

            elnyel? Ha mint bomba,

            mindent elsöpörve

            robban hajlékomba?

            Ha hasít, ha szaggat,

            ha szorít, nem ereszt,

            s minden kavics és rög –

            dől a Mount Everest…

            Te akkor is?”

            A lírai műfajok közül azoknak a legintenzívebb a hatása, amelyekben kevés a nyelvi jel, a szövegnek bármely eleme többletjelentést adhat. A haiku érzelmi és gondolati asszociációkat indít el, a legminimálisabb alkotói közléssel a legmaximálisabb befogadói magatartást teremti meg. A pillanat „időtlenné” rögzítésével világít rá a felvetett problémára, megértet, megsejtet valamit. Az élethelyzetek jelentései a rejtett szimbólumokkal, a szavak elrendezésével, a hangzókészlettel lesznek hatásosak. Nem véletlen népszerűségük. Dán Ibolya expresszív haikuk írója, melyek lélekrajzot is magukban foglalnak:

            1.

            „Hó jég fagy álom

            Hajléktalanul várod

            Amíg belehalsz”

            5.

            „Áztató eső

            Könnyezi tudás fáját

            Vár a bocsánat”

            A „Lakat vére hull” című antológia az embersors törvényeit, az élet, halál, szerelem, Isten léttitkait fedik fel különböző nézőpontokból. Nem túlzás azt állítani, hogy a művek lélekdrámák, s egy-egy írás értelmezése pusztán töredéknyi feltárása annak az érzelemvilágnak, amelyet a novellák és a versek olvasása közben átélünk.