Kritika A legharsányabb hang (The Loudest Voice) című sorozatról

Idén, 2020-ban ismét az Egyesült Államok elnökválasztási kampánya lesz az egyik fontos téma, ami le fogja kötni a média figyelmét. Hiszen egy éven belül kiderül, hogy elbukik-e vagy újraválasztják Donald J. Trumpot, az USA mostani, 45-ik elnökét. Azt az elnököt, aki harsányságával taglózta le és állította maga mögé az előző választás szavazóközönségének jelentős részét. Azt, hogy Trumpra több ember szavazott volna, mint demokrata ellenfelére, Hillary Clintonra, éppen nem lehet állítani, de az amerikai választási rendszer őt hozta ki győztesnek. Így Barack Obama leköszönése után, 2017 óta jogerősen ő irányítja a világ egyik legnagyobb vezető hatalmát.

Ezért talán nem véletlen, hogy 2019-ben jelent meg Russell Crowe főszereplésével, a Showtime gondozásában a tavalyi év egyik legszínvonalasabb minisorozata, A legharsányabb hang (The Loudest Voice). A szinte felismerhetetlenségig elmaszkírozott Crowe létező személyt, a Fox News hírtévé alapítóját, Roger Ailest formálja meg ebben a hétszer közel egy órás epizódból álló történetben. A figura és az őt körülvevő botrányok egyáltalán nem számítanak lerágott csontnak, hiszen hatalmas visszhangja van az Ailes ügyeivel foglalkozó Botrány (Bombshell) című, idén a mozikba kerülő nagyjátékfilmnek is. Főbb szereplőkként Charlize Theron, Nicole Kidman és Margot Robbie bukkannak fel benne, magát Ailest pedig John Lithgow alakítja a filmben.

Hogy kicsoda Ailes? A televíziózás egyik úttörőjéről van szó. Arról a Roger Ailesről, aki addigi politikai tapasztalatait belegyúrta az általa forradalmasított hírszerkesztési módszerbe, ezáltal hatalmas mediális helyfoglalást hajtva végre. Hogy mit jelent ez? Azt, hogy Ailes vállaltan és célzottan a fehér, keresztény, hazafias érzelmű amerikaiak szegmentumát célozta meg, véleményformáló erejét pedig az addigi normákat felrúgó agresszivitással erősítette meg. (Trump kampányából talán ismerős lehet mindez, mint ahogy az állítólag Ailes fejéből kipattant szlogen is, „Let’s make America great again!” – Tegyük újra naggyá Amerikát!)

Ailes szemén keresztül láthatjuk tehát az elmúlt húsz év Amerikáját, méghozzá úgy, hogy a filmsorozat készítői nem foglalnak benne állást, Ailest kvázi objektívan ábrázolják. Vagyis az autoriter hatalmi eszközöktől nem idegenkedő, a nők elnyomására és a munkahelyi zaklatásokra csak legyintő nézőnek ugyanúgy élvezetes lehet a történet, mint azok számára, akik ezekre a problémákra igencsak érzékenyek. Nyilván a két tábor más és másként ítélheti meg, hogy e tekintetben mi a sorozat úgymond mondanivalója. Távolabbról nézve Ailes karakterén azt láthatjuk kibomlani, hogy egy konzervatív értékeket valló amerikai mit gondol a liberális értékrend birtokosairól, és hogy hogyan is működik ez az igazándiból dipólusú (republikánus-demokrata párharcú) rendszer. A sorozatban felbukkannak néha ellenlábasok is a demokrata térfélről, de igazából csak annyi időre mutatkoznak meg, míg kiderül, hogy a nagy közös politikai játszmában ők sem sokkal különbek.

A történet némiképp a királydrámák felépítésére emlékeztet. Azaz a sztori nem csupán egy élet- vagy karriertörténet, esetleg az amerikai néplélek kórképe, már ha van ilyen, hanem ezeken túlmutató, általános érvényű, önelemzésre késztető tanmese is egyben. Megmutatja, hogy a hatalom gyakorlása milyen pszichológiai deformációkat vihet végbe egy emberben. Így tehát arra is választ keres, hogy egy olyan, majd mindenkin átgázoló személyiség, mint Ailes hogyan is formálódhatott ilyenné. Sőt, azt is igyekszik feltárni, hogy a környezetében élők miként válhattak e hatalom hű vazallusaivá, akár minden téren kiszolgálóivá.

Mindezt ugyan csak a főszereplő szűk, családi és munkahelyi kapcsolatain át láthatjuk – ám mivel Ailes egy olyan orgánumot teremtett és irányított, mint a Fox News, az is észlelhető, hogy befolyása hogyan hatott televíziónézők, vagy, ha úgy tetszik, átlagos amerikai választópolgárok millióira évtizedeken keresztül. Mert, mint a sorozatban is elhangzik, Ailes maga volt a Fox News, és a Fox News maga volt Ailes. A Fox News tehát olyan szócső volt Ailes szája előtt, amely nem csak felhangosította őt, hanem mondanivalójának még adott is egy plusz torzított rezonanciát. Ailes pedig a manipuláció nagymestere volt, elvégre Richard Nixon környezetében tanulta ki a szakmát.

A sztori összefüggéseiben mutatja be a média és a politika összefonódását úgy, hogy közben végigkövethetjük az elmúlt évtizedek történéseit is. Azaz nem csak egy új és az akadályok ellenére gyorsan megerősödő televíziós csatorna kiépülését vehetjük górcső alá a majd egy órás részekben, hanem olyan történelmi eseményeket is felidézhetünk közben, mint az ikertornyok elleni, 2001. szeptember 11-i terrortámadás, az iraki háború, vagy az első afroamerikai elnök megválasztása Amerikában. Illetve azt is végignézhetjük, hogyan kerül hatalomra a milliárdos vállalkozó, a nem különösebben párthű, faj- és nőgyűlölő lózungjairól is híres Donald Trump. Közben persze a kulisszák mögé is beleshetünk. Fény derülhet például arra, hogyan juthat a rivaldafény közelébe egy nő a Fox-nál az Ailes nevével fémjelzett időszakban. (Tudvalevő, hogy Ailest szexuális visszaéléssel több rendben is megvádolták, halála előtt, a 2017-es #metoo előtti időkben.)

A sorozat részeit mellesleg különféle rendezőkre bízta a menedzsment. A legtöbb részt Kari Skogland kanadai filmrendező(nő) jegyzi. De megtalálhatjuk itt a sorozatok kapcsán már talán ismerős, szintén kanadai Jeremy Podeswa nevét, vagy az eddig inkább forgatókönyvírói munkásságáról ismert, amerikai Scott Z. Burnsét is. De talán a leghíresebb közülük a többszörös Oscar-jelölt Stephen Frears brit filmrendező, aki például Az én kis mosodámmal és a Veszedelmes viszonyokkal lett annak idején elismert. Egyébiránt a sorozat épp a szexuális zaklatási botrányai miatt kirúgott Kevin Spacey nevével fémjelzett Netflix-sorozat, a Kártyavár (House of Cards) pótlásaként is felfogható, már ami a két sorozat közös tematikáját, azaz a politikai manipulációkat illeti. A producerek közt pedig, ahogy az például Spacey esetében is megfigyelhető volt, a főszereplő neve is felbukkan. Ezúttal ez Russell Crowe-t jelenti.

Crowe egyébiránt mesterien alakítja az alkatától messze eltérő Ailest. Bár igaz, hogy maszkja sokban segíti a súlyos léptű, erősen kopaszodó és totyakos diktátor megformálásában. Nézése, gesztusai és természetesen a dühkitöréseit kísérő ordítozásai magával ragadják a nézőt. Hozzáteszem, a színész sármja a maszk alól is kilátszik, talán ez is segíti a befogadót abban, hogy higgyen az egyik olvasatban, Ailes nőkre is ható karizmájában. Míg a másik olvasatot, a hatalommal való visszaélést és annak következményeit a Laurie Luhnt alakító Annabelle Wallis jeleníti meg megkapó hitelességgel. De nem csak Crowe van elmaszkírozva, hiszen a Rupert Murdock milliárdost alakító Simon McBurneyt is nehéz beazonosítani. Ő megint csak erős a szenvtelen pénzember szerepében. Valamivel felismerhetőbb a Gretchen Carlsont játszó Naomi Watts, aki szintén nem rossz a szépségkirálynőből lett önérzetes tévés személyiség megformálását illetően. De az egyik legnehezebb feladat, az odaadó háttérember láthatatlan jelenlétének megmutatása Aleksa Palladinónak jut, aki visszafogottságában is erőt sugároz Judy Laterza szerepében.

Mindent összevetve, A legharsányabb hang számomra 2019 egyik csúcsteljesítménye volt. Nagyon csodálkoznék, ha Gabriel Sherman The Loudest Voice in the Room című regényéből készült minisorozat a díjkiosztókon minden visszhangot nélkülözne. A kategóriájában a legjobb színésznek járó elismerést Russell Crowe a Golden Globe-on már be is söpörte. Igaz, az ovációt személyesen nem élvezhette, hiszen Ausztráliában maradt, a kontinenst érintő katasztrófa okán. De az igazi hangzavar csak most kezdődik. Hiszen idén kiderül, hogy az Egyesült Államokban kire szavaz a csendes többség, az elnök és kihívói milyen orgánumokon érik majd el őket. Működik-e még egyszer a „Let’s make America great again”?!