(Guy Ritchie: Úriemberek – The Gentlemen, amerikai krimi, akciófilm, 113 perc, 2020)

Guy Ritchie legújabb filmjében még a csapból is Guy Ritchie folyik – a szó szoros értelmében. A film egyik kezdő snittjében ugyanis a főhős aranyszínű, Guy Ritchie felirattal ellátott sörcsapból, The Gentlemen címkével díszített pohárban kapja meg a kért nedűt.  De nemcsak a szereplők, hanem a nézőtéren ülők is megtalálják a régóta ismert ízt, s akik korábban már megszerették, ezután is kérni fognak belőle. Remélhetőleg az új fogyasztókat is meghódítja.

A rendező a tőle megszokott lendülettel indít, s nem csupán a látvánnyal, de a főcímdallal is megalapozza a gengszerfilm-imázst (David Rawlings – CumberlandGap). (Akárcsak korábbi mozijai esetében, ezúttal is jól megválasztott zenei betétek kísérik a sztorit.)  A történetmesélés módja szintén ismerősen hat, narrátor mutatja be a szereplőket és a cselekmény legfőbb fordulatait egyaránt. Hugh Grant már az U.N.C.L.E. emberében is remekül helytállt, nem csoda, hogy most is  kulcsfigura lett. Az egykori balfék szerelmes hőstípust jó volt látni (nem kis öniróniával) alkohol-és drogfüggő, arisztokrata brit kémként is, de a forgatókönyvet is jegyző Ritchie most emelte a tétet. Már-már alteregószerepbe lépteti Grantet, aki újságíró-nyomozóként keresi élete nagy dobását. Egy jelenetben ki is mondja, története egyenesen filmre kívánkozik, s kompromittáló jegyzeteit forgatókönyvszerű kötésben tálalja a megzsarolt „úriemberek” elé, a sztorit pedig filmes eszközökkel, kifejezésekkel narrálja tovább. Kezdetben csak az ő nézőpontjából ismerjük meg a főhőst, a marihuána-bizniszből kiszállni kívánó Mickey Pearsont, illetve a köré gyűlő alvilági és arisztokrata figurákat. És ez utóbbi talán a leginkább szembetűnő eleme a filmnek: a korábbi sötét tónusú, zárt, patkányluykakban, ringben, lakókocsikban, füstös kocsmákban vagy lerobbant irodákban, raktárakban forgó jelenetek mellett megmutat egy jóval színesebb világot is. Folytatva előző munkájának bevált receptjét, Ritchie nagyobb, tágasabb játéktérbe vezeti a nézőt, impozáns kastélyokat, végtelenül zöldellő angol dombokat, pompás kosztümöket pásztáz a kamera. A csillogás azonban talmi, s a film le is rántja a leplet a Downton Abbey-díszletekről és az angol arisztokráciáról általában, amelynek tagjai így vagy úgy, de részesévé válnak a piszkos üzelmeknek.

A bűn eme szövevényes dzsungelének királya nem más, mint Mickey, aki ezt több ízben hangoztatja is. Matthew Mc Conaughey parádézik az önerejéből a felső tízezerig jutott gengszter szerepében, valóban uralva minden jelenetet, amikor csak színre kerül. Méltó párja a feleségét, Rosalindot játszó Michelle Dockery (Lady Mary a Downton Abbey-ből, sic!). Ő az U.N.C.L.E.-ben  már színre vitt, dermesztően okos és szép nőtípust testesíti meg, de Victoria Vinciguerra alakjával szemben Rosalind a történet végéig képes megbabonázni nem csupán a férjét, de a filmvászon előtt ülő nézőket is. Remek szövetséget alkotnak Mickey-vel, ennek is köszönhető, hogy sorsa eltér pl. a Spíler Stellájától, de a már említett Victoriáétól is – az Úriemberek világában a nő is érvényesül. A páros mellett feltűnő figurák, Mickey titkára és jobbkeze, továbbá a főellenség üzletember, az új iskolát képviselő forrófejű gengszter, a maffia, a piti tolvajok és az őket felkaroló Edző, a nagyhatalmú újságíró, a drogos fiatalok, az orosz oligarcha – mind-mind ismerősek már valamilyen formában a Ritchie-féle alvilágból.  De egy-egy képkockán felvillan az angol vidék tisztes, polgári életet élő, hétvégén kiránduló, kutyát sétáltató átlagembere, csakis a kontraszt végett. Ezek a típusok, a kimért angol arisztokrata, a smucig zsidó, a mindenkivel végezni akaró kínai gengszter, a kínai teát kortyoló kínai maffiózó, a könyörtelen orosz, a kifinomult ízlésű meleg titkár, a vérebként nyomozó újságíró, a fegyveres rapper, a jószándékú csibész: mind-mind sztereotípiák megtestesítői. De Ritchie humora itt is működik, és olyan arányérzékkel adagolja azt, hogy nem válik sértővé egyik esetben sem. (Például: a főellenség zsidó üzletembertől maga Rosalind inti óva a férjét, kijelentve, tudja, miről beszél, ő maga is zsidó. Vagy épp azok az idióta rapperek mentik meg egy ízben Mickey-t, akik korábban bosszúságot okoztak neki. A melegek bemutatása is kimerül a szépérzék, divat és gasztronómia felszínes érzékeltetésében. Igaz, a disznó vicc fogalma új értelmet nyer egy jelenetben, ám itt is sikerült megtalálni a határt, még a jó ízlésen belül maradva.) Ebben a világban mindenki megkapja a magáét, legyen bár drogfüggő, börtönviselt, meleg, arisztokrata, proli, zsidó, kínai, fekete vagy épp fehér.

A bűn világából kitörni pedig nagyon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen. Ennek egyik példája Mickey sorsa, a másik pedig a becsületes Edzőé (Colin Farrel nagyszerű figurája), aki úgy kerül a marihuánaügyletbe, mint Pilátus a krédóba. És bár a narrátor-újságíró játszani hívja Mickey titkárát (Charlie Hunnam), hamar világossá válik, hogy ez a játék bizony véresen komoly és a másik bőrére megy. (A zárlat felől visszapörgetve a képkockákat kiderül: a korábbi barbecue-szelet sem csupán metaforikus értelemben szerepelt.) Nincs menekvés, hiszen mindenki mindenkin rajta tartja a szemét, telefonját, kameráját, nyomkövetőjét (újabb Ritchie-önismétlés például a cipőbe rejtett adóvevő motívuma, az U.N.C.L.E-ben is láthattuk korábban). Az információk rögzítése, a nyomolvasás, archiválás fontos szerepet nyer a történetben, hiszen a nyilvánosság itt egyenlő a biztos halállal, a titkok őrzése pedig a túlélés zálogává válik. A kimondás és elhallgatás (vagy azok hiánya) azonban nem csupán a cselekmény egyes pontjain válik jelentőségteljessé, hanem a filmes narráció, a képi eszközök szintjén is. Sajnálatos módon az Úriemberek nem képes felmutatni olyan dialógusokat vagy akár monológokat bűnről, életről, halálról, művészetről, amelyek a korábbi darabokban emlékezetesek voltak. A legfőbb szentencia, amelyre ezúttal a forgatókönyv képes:  „az oroszlán csak úgy marad életben, ha nem játssza a királyt, hanem ő a király.”Vagy: „ha az oroszlán éhes, akkor eszik.” (Mickey)

A nézőre bízott nyomozói tevékenység sem tartogat sok izgalmat, hiszen már jól bejáratott klisékkel dolgozik a film, kiszámíthatóak a történetben bekövetkező csavarok is. A nyomolvasást inkább az az (ön)referenciális játék teszi eredetivé, amely a mester eddigi munkáira kevésbé volt jellemző. Az önidézés formáit a saját név és saját moziplakát képi megjelenítése, a korábbi (saját) filmekre tett motivikus utalások, továbbá a cselekményismertetés forgatókönyv-jellegének (Fletcher-Grant mint alteregó), a filmes nyelv eszköztárának hangsúlyozása jelentik.  De Ritchie nem csupán önmagával lép dialógusba – a csattanóban még Shakespeare-idézetet is találunk. (A tanult Mickey A velencei kalmár ismeretében áll bosszút ellenfelén, egy font húst követelve tőle.) Sőt, a feleség neve (Rosalind) szintén ismerősen cseng, ha már a drámaírónál tartunk. Ezek az apró utalások cinkos kacsintást jelentenek a néző számára, jó érzékkel keverve a klasszikus és a popkultúra elemeit. (Felejthetetlen az a képi váltás és az a Ritchie-féle humor, amikor az egyik képkockán a font húst követelő Mickeyt látjuk, közvetlenül utána pedig a hússzeletet a barbecue-grillre helyező titkárt.)

Guy Ritchie legújabb filmjének tétje voltaképpen egyetlen úriember: Guy Ritchie maga. A maestro a rá jellemző magabiztossággal vezeti hőseit az alvilág útvesztőiben, de közben nem is annyira rajtuk, mint inkább saját magán nevet. Az öniróniára való képesség dicséretes az alkotói pályán, s csak remélni lehet, hogy az Úriemberekkel a rendező nem zárta magát saját archívumába. Kár lenne érte.