Kritika a The Morning Show című sorozatról

A #metoo mozgalom igencsak divatos mostanság. Nem csoda, hogy hollywoodi filmeknek és népszerű sorozatoknak is témájává vált. Ilyen a Russell Crowe főszereplésével készült, és egy valós figurának, a Fox News létrehozójának, Roger Ailesnek a történetét feldolgozó A legharsányabb hang (The Loudest Voice) című Showtime-széria. Mint ahogy ezt a témát járja körül az Apple TV+ gondozásában megjelent The Morning Show is.

Feltűnően közös a két sorozatban, hogy a munkahelyi szexuális zaklatás témakörét a médiaipar háza táján igyekszik kifürkészni. Igaz, míg a Showtime-sorozat még a #metoo-t kirobbantó Weinstein-ügy előtti időkbe vezeti vissza a nézőt, valós alapokra helyezve a történetet, addig az Apple-széria egy elképzelt televíziós társaság reggeli hírműsort készítő csapatán belül próbálja modellezni, hogyan is működhetnek a Weinsteinéhoz hasonló esetek.

Azt, hogy mennyire a mában játszódik a történet, többek között a kezdő képsorokon beúszó plakát, a 2019-es The Lion King (Az oroszlánkirály) című filmé, árulja el. Mivel fikciós történetről van szó, az időszak talán nem is lenne annyira fontos. Annyiban mégiscsak lényeges, hogy a kirobbant botrányok sorozata a közfelfogást is alakította. Azaz a munkahelyi zaklatás témaköre Weinstein botránya nyomán napirendre került, és a közmegítélés szerint napjainkra elítélendő lett. Legalábbis társadalmi vitát indított el, amelynek során számos elhallgatott sztorit ismerhettünk meg.  

Az pedig, hogy ezek az esetek inkább a nőket érintették hátrányosan, megágyazott annak, hogy a vezető pozícióban lévő férfiak takargatnivalójáról rántsák le inkább a leplet. Kinek jutna e kapcsán eszébe Barry Levinson 1994-es Zaklatás című filmje, amelyben a Michael Douglas játszotta férfi karakter kerül kiszolgáltatott helyzetbe a Demi Moore által alakított nővel szemben? Nem sokaknak. A munkahelyi zaklatás ügye feminista lobogókra került, holott sokkal többrétű téma ez.

A The Morning Show is eleve úgy indul, hogy a férfi műsorvezetőt, a tévénézők kedvencét szexuális zaklatással vádolják, így főnökei azonnal elhatárolódnak tőle, egyik napról a másikra lekerül a képernyőről, páriává válik. Érdekesség, hogy a reggeli szórakoztató hírműsor egy férfi (Mitch Kessler – Steve Carell) és egy nő (Alex Levy – Jennifer Aniston) közötti egyenrangú párbeszédre volt felépítve. Így a televíziós páros szétszakításával az eddig jól bevált recept mehet is a levesbe. Azaz az eleve gyermekként kezelt tévénézőben törést okozna, ha az apafigurát kiragadva egyedül kellene látniuk az „özvegyet”.

Persze van megoldás. Hiszen a feminizmus felkorbácsolt hullámain egy friss szellemű, nőnemű szereplő szörfözhet be a farkát behúzó, nyüszítő kutyaként ábrázolt fickó helyére. A szóban forgó Bradley Jacksont Reese Witherspoon személyesíti meg. Így Susi és Tekergő helyére mintha egy spániel és egy yorkie kerülne. Ezzel csak azt jelezném, hogy a reggeli műsort leginkább a cukisága miatt kedvelik a nézők, nem pedig a velős mondanivalójáért. De hagyjuk is az állathasonlatokat, hiszen Orwell óta köztudott, hogy ott is vannak egyenlőbbek a többinél. Itt ezt a hírtévé igazgatója testesíti meg. Aki bár némiképp egy Ailes-szerű figura, de azért közel sem akkora disznó, mint ahogy Crowe ábrázolja az egykori Fox-elnököt. Legalábbis Tom Irwing megformálásában inkább pipogya fráter benyomását kelti, mintsem egy minden hájjal megkent Napóleonét.

A tíz, közel egyórás epizódból álló történetben persze a két nő összecsiszolódása az egyik szál. A déli államokbeli, fiatal, szókimondó és zabolátlan Jackson még hisz a hírműsorok társadalombefolyásoló erejében. A férfiak játszóterén otthonosan mozgó Levy pedig finom politikusi ösztönnel lavírozna a New York-i hírműsor irányítójaként, ha főnökei engednék. Ám épp itt a bökkenő, hogy azok egy ideje szabadulni szeretnének tőle, hiszen nem tudja hozni a megfelelő nézettséget. Ám a két nő közti ellentétek szikrázása mintha új erővel, új érzelmi kisülésekkel bikázná be a műsor gépezetét.

Az, hogy a történet fiktív, még nem feltétlenül távolítaná el a nézőt attól a képzettől, hogy amit lát, az akár meg is történhet, elvégre a sorozat a zaklatás természetrajzát igyekezne leginkább feltárni. Ám az, hogy ehhez a komoly témát feldolgozó sorozathoz leginkább vígjátékokból ismert színészeket verbuváltak össze, bár érdekes kísérletnek mutatkozott, mégsem tett feltétlenül jót az ügynek. Ha összevetem a két alkotást, A legharsányabb hang színészei a játék árnyaltsága tekintetében messze lekörözik a The Morning Show-ban felbukkanó szereplőket.

Nincs is könnyű dolguk a színészeknek. Aniston egy olyan karrierista nőt próbál megrajzolni, akiről nem az rí le, hogy különösebben önálló ötletei lennének. Stáb dolgozik mögötte, így a munkája igazából az, hogy szépen hangsúlyozva olvassa le a súgógépet, a megfelelő kamera felé forduljon és betartsa azokat az utasításokat, amelyeket a háttéremberek suttognak a fülesébe. A díjakat, melyeket nyert, a csatorna vette neki, hiszen ez üzlet, így megy ez.

Witherspoon már mélyebbre is mehetne, hiszen az ő karaktere hozna némi kiszámíthatatlanságot ebbe az unásig sablonos környezetbe, de az ő játéka sem hiteti el könnyen a nézővel, hogy Bradley Jackson létező ember. Nonkonformizmusa a környezet nyomására egy pillanat alatt fordul át az ellenkezőjébe, csak néha lóg ki egy-egy gesztusával a sorból. Így nagyon hamar azon kapja magát a néző, hogy nem mást lát, mint gazdag emberek nyavalygását. Az meg ugye, tiszta Dallas. 

Az, hogy a sztoriban jobbára három hét eseményeit sűrítik össze, szintén nem kedvez a fő téma értő elemzésének. A legharsányabb hang ugye évtizedeket ölel fel, és ennek hátterében boncolgatja a hírtelevízióban zajló zaklatás-ügyeket. A The Morning Showban a beiktatott visszaemlékező epizód lesz az, mely egyszerre újszerű megvilágításba helyezi az addig felvázolt kapcsolati rendszert. A főszereplőket erősítő családi hátterek bemutatása is silányabb lesz az idővel való bánásmód miatt. Nem igazán látjuk azt, hogy a főszereplők személyisége miért is lett ilyen. Ez megmarad a vázlatszerűség szintjén.

A sorozat játékos intrója és zenéje a frissesség érzetét keltheti ugyan, de a komolyzenei betétek sokszor giccsessé teszik a jeleneteket. Ám a legnagyobb hiba talán az, hogy a sorozat sulykolt üzenete, miszerint a nők veszik át a hatalmat a férfiak felett, ebben a maszkulin rendszerben nem igazán lesz érvényes. A Billy Crudup által megformált Cory Ellison figurája lenne e tekintetben az egyik kulcsa a forgatókönyvnek. Ám az ő motivációja, illetve háttértörténete szintén csak karcolat szintjén van meg a műben.

Mint ahogy olcsó megoldás a Marc Duplass által megszemélyesített „Chip” Black motivációja is a történetben. A két utóbb említett színész kétségtelenül visz némi sármot a miliőbe, ám az igazi sármőrt, a népszerű műsorvezetőt és elbukott tévésztárt Steve Carell testesíti meg. Nem teljesen világos, hogy miért őt választották erre a szerepre. Hiszen e színészre is annyi vígjátéki póz rakódott az évek során, hogy nehéz elhinni neki a mély érzelmeket. Játéka meg is marad a felszínen.

Egyébiránt ő képviselné azt az oldalt, amelyik értetlenül áll az egész #metoo-propaganda előtt. Hódításai nem olyan nyilvánvalóan egy szexuális ragadozó esetei, mint ahogy az Ailes esetében látható a másik 2019-es zaklatás-sorozatban. Légyottjai az ő szemszögéből értelmezhetőek úgy is, hogy közös beleegyezéssel történtek. Ráadásul a közös munkatérben dolgozó stábtagok között akadnak mások is, akik túllépve a kollegiális viszonyon és hierarchián, összeszűrik egymással a levet. Ám mivel, akárcsak Ailes esetében, tragédiába fordul az egyik ilyen partner esete, Mitch Kessler megbélyegzettsége végleges lesz. Megjegyzem, ez a baljós jelenet még képileg is el lett mosva, és ez Mimi Leder rendező és Kerry Ehrin forgatókönyvíró felelőssége is. (Csak ezt az epizódot meg az első részt jegyzik ők ketten.)

A sorozat jellege humoros lenne, de nem a kacagtató kategóriába illeszkedik. Inkább mintha iróniával lenne átitatva: a faji és a nemi hovatartozás kérdése legalábbis inkább így jelenik meg az egyébiránt komoly problémákat boncolgató történetben. Mint ahogy az is kiemelendő, hogy a „fuckin’”szó használata mennyire gyakori a szerzők szerint ebben a felpörgetett közegben. Enélkül a dialógusok valóban feszültségtől mentesebbek lennének. A The Morning Show nem nézhetetlen sorozat, készítői igyekeztek több oldalról is megvilágítani a férfiak által uralt közegben boldogulni kényszerülő nők szerepeit, ám a sorozatban mégsem komolyan vehető a jelenség természetrajza. Legnagyobb hibája, hogy látszik rajta, egy divatot akar meglovagolni. Az írók egy felkapott témára túl sok réteget akarnak felkenni. Így viszont pont azt takarják el, amiért egy ilyen sorozat érdekes lehetne, a lényeget.