(the tale of the armless maiden)

nem ismertél meg az állomáson
Pompeji-alsó poros kis állomásán
azt hittem, elém jöttél, apa
hamu hull a számból
fejem koponyalámpás
kitépték a nyelvem, apa
nincs kezem
senki vagyok, ismeretlen
meg se láttok, földön kúszom
vergődöm, apa
nincs kezem
vércsíkot húz, apa
eltakarod a szemed, míg
eltűnök az esti horizonton
megismertek mind
csontvelőig, beleimig
megismertek, apa
nincsenek ismerősök
nyelvük idegen, jeget darál hidegen
a szán-alom a hó. ájm ö lígel élien
szánalmon siklok csizmasarkak közt
azt mondták, táncoljak előttük
ropd a havon, szökj fel, kabla

betoncsizmában, apa
szemmel is megvertek
hasam óriás meddőhányó
fekete salak, odalett áldott lágyságom
fekete vagyok, de szép, apa
sikolyglóriásan, könnyű, ragyogó
forró homokból szőtt hófehér ruhában

apokalipszis

nem gondoltam, hogy így érkezik majd el
arany levelekkel, novemberi rózsák
nyirkos illatával, virágzó levendulák fölött
hogy halványkék égen úszó darvak húzzák rikoltva
az elháríthatatlan pillanat ünnepét
erőtlen napsütésben puha árnyékokon
csöndben ragyogva
simogató, langyos, furcsán korai alkony
hogy ilyen csöndben közelít, s egyszer csak
itt van
nincs több nap, kicsim, suttogja, mosolyog
mulier amicta sole
nincs több, elégtek mind
szeretlek
itt az idő

várakozás a galambokra

fel sem merült, hogy a lencse
vagy akár a mák is
ne lenne kiszemelgethető a hamuból
hogy az élet ne volna elválasztható
a haláltól
és a jó a rossztól
fel sem merült
minden nap csuklóig, könyékig túrom
végigmatatom a világot
szétporlik ujjaim között a lencse
nem mag és nem hamu
nem élet, nem halál
csak mese



Fotó: Zólya Andrea Csilla