A vers beszél

Költő vagyok – kit érdekelne
rajtam kívül egyáltalán
pár kétségtelen furcsa elme,
rajzok az Isten asztalán?

Kit érdekelne a szokatlan,
s a soha meg nem szokható?
Az összegyűrt lét itt a paplan,
de ne szóljon rám altató,

mindegy, hogy érdekel-e bárkit,
elmondom, amit mond a vers.
Ha a meglepetés megállít,
alighanem, te jól figyelsz,

mert nem szóból készül itt semmi,
világ-szilánk potyog ide,
ki megpróbálja kézbe venni,
annak ez lesz a végzete.    

Nem tudunk semmit a jövőről,
senki olyat nem is ígér.
A bizonytalanság felőröl?
Adj valamit a versemért,

de ne nekem, a versnek adjad –
a legrejtettebb titkodat.
Így adod végül önmagadnak: 
megértve neked megmarad.

Olvasd sokat, válts bérletet rá,
mert nem mindenki juthat el,
hogy olvasva válhasson naggyá,
s egyesüljön az égivel.

Más költők? Egynéhányan vannak
kiknek kezéről ellopok
egy-két varázsgyűrűt magamnak.
Nektek meg a csillagok

maradnak drágakő gyanánt, de
versekkel indulva oda,
föl is juthattok az egekbe.
Mi mindannyiunk otthona,

az értelem megnyílik nektek
(a jó nem maradhat sötét),
és megnyíltok az értelemnek,
kitágítva a bűvkörét.

Ezért a vers, s ez nem akármi,
segít, ha meg se kérted őt,
csak tudj idejében megállni
a botrányos tények előtt,

mit bárki más elhallgathatna.
A hallgatás nyelvén beszél,
betűkkel áll rá a szavakra,
a lelkek csendjén körbeér.

Kipofázza a hallhatatlant,
átformálja a láthatót.
Mélységimámor a magasban,
egyszerre katód és anód,

egyszerre te s az ellenséged,
egyszerre én s az olvasó.
A sosem értett úgy feléled,
újra lesz élhető való.



Kaland

Amikor verset ír az ember,
nem mindig önmaga,
a szó nem vers, a víz nem tenger,

de megbékélhet evvel,
nem éj az éjszaka.
Amikor verset ír az ember,

nemlétezőt fontolva kezd el –
jókedvre hajlana!
A szó nem vers, a víz nem tenger,

a fönt nem ér össze a lent-tel,
aki ír, egyedül marad.
Amikor verset ír az ember,

annyi más lehetőség leng el,
elvész a rengeteg adat,
a szó nem vers, a víz nem tenger,

minden megfoghatót felejts el,
a fundamentumok meginganak.
Amikor verset ír az ember,
a szó nem vers, a víz nem tenger.




Végre virtuális

Ki vagyok vonva. (Nagy szám persze nincs.
Hogyha becsukom, egy kis furcsa íz.)
Mástól kérdem, jó-e, amit teszek.
Más vonja le a véleményemet.

Úgy leszakadtam a szokott világról,
ahogy fölrepül a madár az ágról,
de aztán már nincs leszállni hova.
Vihog, vihog a gúnyos tátika.

Mit számít nekem, a valóság hogy tátog,
mit számítanak ágak, fák, virágok.
Fölöttük lettem végre virtuális.
Törölhető az agyból a halál is.


Inkább a rossz

Talán nem voltam én sem az,
akit az ítészek utálnak,
de azért nem olyan pimasz,
hogy üdvöskének is beválhat.

Azt mondták, túl sokat akar.
Az örökkévaló érdekli?
Mindent egyszerre, túl hamar.
Istent próbálja kikérdezni?

Ott áll a vesztes oldalon,
bár mindkét táborból kinézik.
Az értetlenség hatalom,
el is terelget a reményig.

Mit oltalmazott, megszünik,
belakja patkány, denevér és
nevét se jó kimondani.
Szétrugdossa újfajta részvét,

széthordja új adakozás,
eltitkolja az új közérdek.
Ha ilyen minden jó szokás, 
inkább a rosszak közé lépek.