Jassó Judit első kötetét forgatva azonnal érzékelhető: a könyv nehéz próbát ígér az olvasónak. A borító hideg, zöldes-sárgás és fekete színeivel, lecsupaszított, csontvázként fenyegető faágaival a szemlélőben a magány, elhagyatottság, a könyörtelen és rút halál képzeteit kelti.  A karomszerű, hegyes faágak fölött derengő napkorong sem hozhat életet adó fényt erre a tájra, helyette részvétlen, hideg fénnyel vonja be. A nyomasztó érzés nem csupán a képet tekintve, de az írást olvasva is velünk marad, a szerző neve alatt feltüntetett cím négy betűje tömörségében is baljós hatást kelt, végső, megfellebbezhetetlen ítéletként lebegve a szövegtest fölött: KASZT. Menekvés nincs. Majd’ kétszáz lapon keresztül, tizennyolc elbeszélésben más-más szereplők élettörténetét vagy annak egy darabját tárja elénk a kötet, de az oldhatatlan és végtelen magány közös sorsot teremt mindannyiuknak, s túlmutatva az egyes szövegek határain, egy kasztba tömöríti őket. 

A novellák során végig tekintve feltűnik, hogy a szerző, illetve az elbeszélő gyakran fordul a női lét kérdései felé, az anyává válás vagy épp a meddőség, a születés vagy a gyermek elvesztésének traumáihoz.  A kötetindító darab (Omlás) a gyermekeit és velük együtt önmagát elpusztító anya történetét meséli el. A Hamvasok idősödő,meddő főnöknője irigykedve figyeli beosztottait, a szép és fiatal lányokat. A Dés magányos tanárnője egyik tanítványában saját, egykor örökbe adott fiát ismeri fel. (Ez a téma később majd visszatér a Babák című szövegben is.) Másszor a halál fosztja meg az édesanyát a gyermekétől (Legóváros, A sündisznó), de gyakran az elidegenedés, a másiktól való elhidegülés is elegendő a szülő-gyermek távolsághoz (Jó utat, anyaHull az elsárgult levél).  Nem kerüli meg a női sorsok ábrázolásakor a prostitúció kényszerét sem, hol egy egész történetet, máskor annak egy elemét a megalázottaknak adva (Delírium, Szíjat hasít, Babák). Ám nem csupán a nők, a férfiak is magukra maradnak ebben a világban. Az ő pokoljárásuk iránt sem marad érzéketlen a történetmesélő (FélidőTélen, Szíjat hasít, Bodobácsok, Mindig köszöntek). Igaz, nem is lehet éles határt vonni a szenvedés formái között, hiszen az áldozatok mindannyian helyrehozhatatlan sérülések elszenvedői, ill. azok okozói maguk is.

Ennek az elbeszélői világnak sajátossága továbbá az érzékelés, az észlelés valamilyen fokú sérülése vagy a kommunikáció hiánya, amelyek az elidegenedést megalapozó tényezőkké válnak. Ilyen például, amikor a Babák nagyapa-figurája elveszíti a látását és így azt sem veszi észre, ami a házában a szeme előtt történik, ti. hogy vele élő egyik unokája időről időre gyermeket szül – apa nélkül. De a skizofrén testvér miatt széthulló családjának szorításában válik emberi kapcsolatokra képtelenné, majd gyilkossá a Szíjat hasít igazgatója is. Szintén a valóságérzékelés elvesztését sugallja a Hamvasok című szöveg, amelyet olvasva nem eldönthető, csupán a „főhős” hallucinációit követjük-e, vagy a történet szintjén valódinak tekinthető események követik-e egymást. Az idegenség nyelvi síkra való kivetülésének leginkább sikerült darabja az Idegen szavak című szöveg. A másikhoz való közeledés, ill. a tőle való távolodás dinamikáját ezúttal a nyelv irányítja – a saját otthonában meg nem értett családanya beiratkozik egy németkurzusra, ahol megismerkedik egy hozzá illő (vagy annak vélt) férfival. Amikor a nő távolodik az övéitől, érzékelteti a szöveg, hogy rég nem egy nyelvet beszélnek a család tagjai. Egy idő múlva (a tanfolyam végeztével) viszont épp a szerető válik idegenné, s erre annak trágár szóhasználata, kifejezésmódja döbbenti rá a nőt. A saját lét s vele a világ kiismerhetetlenségének tapasztalata végül a nyelv által mutatkozik meg: „hiába szerettem volna megtanulni, már tudom, hogy a többség nyelve nem létezik. Sokat járok emberek közé, figyelem a fordítás szabályait, férfi nyelvéről a nőére, anyáéról a lányára. Oda-vissza. Fontolgatom, hogy meglátogatom a lányomat, aki minden héten felhív telefonon, mióta elköltöztem. Megszokta, hogy torokfájós lettem, emiatt keveset beszélek. Eleinte túl hangosan artikulált, de egy ideje változott a hangszíne, és teljesen érthető, amit mond, nem jegyzetelek közben, ahogy korábban tettem, a szavai odaillőek, pontosan kifejezik, amit el akar mondani.” (142.) Az írás végül annak meghökkentő felismeréséig juttat el, hogy az új, az idegen szavak keresése helyett valójában az elhallgatás, ill. a csönd perspektívájából válik lehetségessé a másik megértése. 

A kifejezésmód megtalálásának szándéka fontos jellemzője a kötetnek, a történetmesélés szintjén éppúgy, akárcsak a szövegalakítás módját tekintve. Észrevehetők az elbeszéléspoétikai kísérletezés nyomai, noha a könyv e téren (is) alapvetően egységes képet mutat. Zavarba ejtő hatást kelt viszont, amikor az egyes szereplők egyes szám első személyben narrálják a saját életeseményeiket, mivelhogy kevéssé hat hitelesnek/valószerűnek a retrospektív énelbeszélés például egy öngyilkosságot követően. Lásd a kötet első darabját, amely voltaképpen megelőlegezi a következők tematikus és poétikai szervező eljárásait is. Ennek központi alakja az édesanya, aki a szorongató családi körből előbb egy másik férfihoz, majd inkább a halálba menekül, de a lányaival együtt.  Az elbeszélés ezen a ponton indul, az utolsó közös vonatút alkalmával, a „többet nem” megfellebbezhetetlen szentenciájával. Közben felidéződnek az anya számára az emlékképek, az elképzeltek és a valóságosak, amelyekkel magyarázatot adhat a közelgő és visszavonhatatlan tragédiára. Kérdés, kinek és mi célból magyarázkodik – ezt csak a szöveg zárlatából sejthetjük. A boldogtalanság ebben a leírásban elkerülhetetlennek látszik, amely generációról generációra öröklődik tovább, anyáról lányára. A családi mintázatok bemutatása, feltárása a végzetszerűség indoklására szolgál, s megalapozza az erőszakos végkifejletet. A vonatút mint sorsmetafora jól ismert irodalmi-művészeti toposz, s az utazás a szöveg metaforikus hálójában az önismeret különféle stációit, ill. az életből a halálba való menekülést reprezentálja. Másfelől a fülke leírásával, a kalauz, az utasok magatartásának bemutatásával nagyon is hétköznapi, valószerű hatást kelt a beszámoló, bárki átélheti és sajátjának érezheti, aki ült már vonaton. Az ábrázolásmódnak ez a kettőssége, a lecsupaszított mondatok valószerűsége és az általuk elfedett, majd a figyelmes olvasás által mégiscsak érzékelhető metaforikus-szimbolikus hálózat végigkíséri a szövegek sorát a kötetben. Egy-egy történetelem vagy motívum (gyermekszületés, gyilkosság, öngyilkosság, anya-lánya kapcsolat, meddőség, prostitúció, stb.) az egész köteten végighúzódik, s az egymástól elkülönülő írások ilyenformán párbeszédbe is léptethetők egymással. Az első novella így az egész könyv kicsinyítő tükrének is tekinthető, amelynek belső nézőpontja lehetőséget teremt a mélyebb önelemzésre, a tettek mögött húzódó, gyakran elfojtott indulatok bemutatására, ám az olvasónak mégis támadhat némi hiányérzete. Ez pedig a szenvtelen hangvételből fakad, mivel inkább az elénk tárt nyomorúságos élethelyzetek keltenek részvétet, mintsem az elbeszélésmód maga. 

Másszor inkább egyes szám harmadik személyre vált a narráció, a külső szemlélődés által is távolságot tartva és egyúttal messzebbről láttatva az ábrázolt világot. Ezt a perspektívát alkalmazza a legtöbb esetben, de gyakran felvéve egy-egy szereplő nézőpontját, ami egymástól különböző vélemények megfogalmazását vagy korlátozott ismereteket tesz lehetővé. Nem csoda, hogy ebben a világban nem találhatóak a kapaszkodók a boldogtalan figurák számára.  A nézőpontváltások eredményeképp hangsúlyosabbá válik a meg nem értettség, a másoktól való elválasztottság érzése. A kötetzáró utolsó bekezdésben olvashatjuk a feleségét megölő, majd öngyilkosságot elkövető férfi közvetített gondolatait: „[o]lyan rendes ember volt, mondják majd róla, gyerekkorától itt lakott a faluban. A feleségével ötven éve voltak házasok, csendesen éltek, soha egy hangos szót nem hallottak kiszűrődni a házból.” (Mindig köszöntek, 198.)

Az elidegenedés (vagy elidegenítés) kifejezésére szolgálhat a különböző korokból származó nyelvek keverése, mint ahogy azt a részben archaikus magyarsággal íródott A sündisznó mutatja. A régi és a kortárs szövegek kontaminációja nem példa nélküli a magyar irodalomban, elég, ha Esterházy Péter munkáira gondolunk. Jassó Judit kötetében ez a vállalkozás inkább egyedüli kísérletnek tekinthető, bár kétségkívül elgondolkodtató a régiségből származó mártír- vagy szentéletrajzok és napjaink asszonyi sorspárhuzamainak felmutatása. Mindezeken túl az elbeszélés a modern ember magáramaradottságát, a szakralitással való kapcsolat elvesztését is érzékelteti. [A szerző iránymutatása szerint „a szöveg jelöletlen átvételeket tartalmaz Illyés András Keresztyéni életnek példája avagy tüköre, az az: a szentek élete (megjelent: Nagyszombat, 1743) és Krasznahorkai László Seiobo járt odalent c. könyvéből. – 81.] 

 A kötet darabjain végighaladva az az érzés keríthet hatalmába, akárki legyen is a beszélő és akárkit szólítson is meg, voltaképpen mindannyian egy és ugyanazon szenvedéstörténet szereplői, egy kaszthoz tartoznak, kétségkívül. Az egzisztenciális magánynak, amely a nyelvi kommunikáció felszámolódásával vagy éppen teljes hiányával jár együtt, ebben a világban csupán a halál vethet véget. Jassó Judit írásainak talán az a legnagyobb tétje, rendelkezünk-e a felismerés bizonyosságával s a változtatásra való képességgel: „[…] mindez már régebb óta eldöntetett, hogy koncentrikus köreinket mindig egyazon középpont körül róttuk, és végül ez a centrum rántott magába engem, és velem együtt őket is. Az utolsó, ami belém vág, mint a jeges rémület, egy felismerés, mi van akkor, ha mindent rosszul értelmeztem, és a jelek épp ellenkező okból jöttek […]” (Omlás, 14.) (Jassó Judit: Kaszt. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2019. A borítót Dushan Lechky Tree Alien című képe alapján Nagy Norbert tervezte.)