Szentmártoni János Gérecz Attila- és József Attila-díjas költőt, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagját, a Magyar Írószövetség nemrég leköszönt elnökét Magyarország Babérkoszorúja-díjjal tüntették ki 2020. március 15-én. Ebből az alkalomból készítettünk vele interjút, amelyben többek között új munkájáról, a Petőfi Irodalmi Ügynökségről, a Kárpát-medencében betöltött személyes vállalásairól, három, az Írószövetségben eltöltött elnöki ciklusáról kérdeztük.

Dobozi Eszter, Farkas Árpád, Ferdinandy György, Kárpáti Kamil, Király László, Lackfi János, Oláh János, Szőcs Géza, Térey János, Vári Fábián László… – hogy csak néhány nevet említsek a Magyarország Babérkoszorúja-díjasok közül. Mit jelentenek számodra a fenti személyek és mit jelent maga ez az állami elismerés?

SZ.J.: Rendkívül megtisztelő egy ilyen impozáns névsorban látni a nevemet. Abba, hogy elnyertem ezt a magas kitüntetést, a közel harmincévnyi költői-írói munkásságom mellett én beleszámolom a Magyar Naplónál eltöltött  tízévnyi szerkesztői, valamint a szintén közel tízévnyi írószövetségi és Tokaji Írótábori tevékenységemet is. Talán tettem valamit a kortárs magyar irodalomért.

Új feladatot kaptál: a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatóságát vezeted. Beszélj nekünk erről az új irodalmi szervezetről! Milyen kapcsolódási pontjai vannak a PIM-mel? Mennyire nyitott a tág értelemben vett magyar irodalmi értékekre? Gondolok itt a határon túli magyar irodalom integrálására, értékrelevanciájára.

SZ.J.: Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum – az egész irodalmi intézményrendszernek is új utakat megrajzoló – főigazgatója tavaly arra kért, hogy vegyek részt a Petőfi Irodalmi Ügynökség felépítésében, s vezessem annak kárpát-medencei részlegét. Mivel számos olyan célt véltem fölfedezni a felállítandó szervezet víziójában, amelyek eléréséért jó magam is sokat küzdöttem, elfogadtam a megtisztelő felkérést. Az ügynökség állami nonprofit kft-ként működik, amelyet a PIM alapított, de önálló entitás, amelynek több feladatköre van: az exportiroda például a magyar irodalom külföldi reprezentációjáért felel, az általam vezetett igazgatóság fő célja és missziója pedig a kortárs magyar irodalom minél szélesebb körű kárpát-medencei népszerűsítése. A lényeg, hogy az összmagyar értelmiség és általában az irodalomszerető olvasóközönség lehetőleg minél több kortárs költőt és írót ismerjen meg, s ne csupán azokat, akik mögött amúgy is tőkeerős kiadók állnak, s így irodalmi teljesítményeik megismertetésére komoly marketingmunka mozgósítható. A kortárs magyar szépirodalom jóval sokszínűbb, mint amennyit nemzeti szinten felmutattunk az elmúlt évtizedekben mind külföldön, mind pedig idehaza. Ezt a sokszínűséget kívánjuk majd kamatoztatni, amikor közreműködünk költők, írók könyvbemutatóinak megszervezésében, irodalmi produkciókat hozunk létre a társművészetek bevonásával, s azokat karavánszerűen utaztatjuk a Kárpát-medencében, az írószervezetek és könyvkiadók szakmai munkáját segítjük, iskolák, művelődési központok, fesztiválok, települések kulturális rendezvényeire alkotókat delegálunk… Jelenleg még zajlik az informatikai háttér kiépítése, amely egyrészt a szervezet kommunikációját, másrészt az alkotók regisztrációját és a megrendelők tájékoztatását szolgálja majd. Ha nem tör ki a világjárvány, az én igazgatóságom április végén mutatkozott volna be programokkal Lakitelken egy kárpát-medencei kulturális találkozón, amelyet a Nemzeti Művelődési Intézet hívott létre. A nagyszabású esemény reményeim szerint ősszel megrendezésre kerül, addig is dolgozunk a háttérben, és nemsokára online tartalmakkal is jelentkezünk.   

Fotó: Vermes Tibor

„A magyar irodalom a nemzet ismerete, a nemzet lelkiismerete” – írja Vasy Géza a Magyar Írószövetség történetét összefoglaló tanulmánya záró gondolataként. Mit gondolsz ezen kijelentésről?

SZ.J.: Ez akkor is így van, ha tagadjuk. A posztmodern korszakban mindent szerettek volna relativizálni, s a nyelvközpontú irodalom azt üzente, hogy az írók vonuljanak ki a közéletből, többé nincs szükség ott rájuk, evezgessenek csak szövegeik tengerén. Ettől függetlenül jó néhány alkotó nem hogy szót fogadott volna a hangadóknak, hanem épp még mélyebbre merült a közéletben  – hogy csak egyetlen példát említsek: a rendszerváltással újra szabad Magyarországnak az első köztársasági elnökét, Göncz Árpádot a magyar írótársadalom adta (de mellette számos író képviselőként beült a parlamentbe is). Főleg a reformkor óta a magyar költő, író igenis véleményformáló személy volt, s ez a negyvenévnyi kommunista diktatúra alatt sem alakult másképp, nem hiába próbálta a hatalom láncon tartani az írókat. Mindhiába, tehetjük hozzá, hiszen mind az 1956-os forradalom szellemi előkészítésében, mind pedig a 80-as évek rendszerváltó szellemi autonómiaharcaiban az írótársadalom elvitathatatlan érdemeket szerzett. A szabadság beköszöntével persze újra kellett fogalmaznia magának társadalmi szerepét, helyét a radikálisan átalakuló világban. Meglátásom szerint ennek az átmeneti identitásválságának mostanság ér a végére, amihez kellettek és kellenek az újabb generációk színre lépése is. Olyan értékzavaros korszakot élünk, hogy a közeljövőben elképzelhető az irodalom presztízsének helyreállítása, hiszen válságban a művészetek ázsiója sok esetben felértékelődik. Nézzük csak meg napjainkban a zenei, irodalmi, előadóművészeti életünk már-már emészthetetlen dömpingjét az online univerzumban. Mintha művészettel akarnánk hadat üzenni a láthatatlan ellenségnek, a koronavírusnak (megjegyzem, nagyon helyesen). Bár a vers soha nem volt tömegcikk, annak lélektől lélekig kell hatolnia a csönd űrén át, de az is biztos, hogy amióta ránk szabadult a világjárvány, sokkal többen olvasnak verset, mint békeidőkben. Az irodalom persze nem csupán szellemi tápanyag, lelki immunrendszerünk erősítője, de szerepe a tekintetben is rendkívüli jelentőségű, hogy nélküle nem vagy csak félig értenénk meg a történelmünket, hiszen egy-egy alkotás az adott kornak is a lenyomata. És meggyőződésem, hogy a népeket összemosó globalizmus kifulladásával, ha nem valami világkatasztrófába torkollik majd a folyamat, újra nemzetmegtartó és nemzetformáló erővé válhat az irodalom.    

A rendszerváltozás óta te voltál az, aki a legtöbb ideig igazgathattad az Írószövetség útját, orvosolhattad problémáit. Elnökséged közel 10 éve alatt milyen hullámvölgyeket kellett megélned? Milyen nehézségek árán tudtál mindig tovább lépni? Mi adott erőt a nehezebb periódusokban? És milyen értékgyarapító állomásai voltak az Írószövetségnek?

SZ.J.: Ezeknek a küzdelmes éveknek a kudarcait és eredményeit már annyi interjúban összefoglaltam, hogy nem szeretném ismételgetni magamat, és részletekkel sem akarnám untatni az olvasókat. Inkább csak annyit foglalnék össze a válaszomban, hogy számomra rendkívül megtisztelő volt ennek a nagy múltú intézménynek az élén állnom, még ha sokszor szívesen föladtam volna a küzdelmeket. De mindig tartották bennem a lelket a kollégáim, a reformokban és építkezésben részt vállaló alkotótársaim, és egy-egy nemes cél, amit el akartam érni. A kezdeti nehézségek leküzdése és az idősebb alkotók bizalmának a megnyerése után, úgy érzem, sikerült a nemzedékem számára is vonzóbb szervezetté alakítani az írószövetséget. Az utódaimnak a fiatalok meghódítása lesz az egyik legnagyobb feladata, hogy legyen majd kiknek továbbadni a stafétát. Ha ki kellene emelnem egy-két dolgot, akkor az 1956-os és az Arany János-emlékévekben zajló két nagy programsorozatunkat említeném, valamint az egész Kárpát-medencét megmozgató új irodalmi ünnepünk, a Jókai Mór születésnapjához kötődő magyar széppróza napjának az elindítását. De mindez csapatmunka volt, nem csupán enyém az érdem.

Az Írószövetség új elnöke, Erős Kinga a következőképpen fogalmazott egy kritikájában szépírói munkásságod kapcsán: „az ember drámai lény, akit a szent hétköznapok emelhetnek fel. A költő pedig e gondolat jegyében formál verset hétköznapjaiból.” Mennyire szakrális tevékenység számodra a versírás, ha úgy tetszik: az ihletett percek kegyelmi állapota mennyire fontos a számodra?

SZ.J.: Hiszek a versírás szakrális erejében, megtisztító hatásában, de számomra kölyökkoromtól fogva elsősorban inkább terápia. A legfontosabb és legnehezebb dolgokat akkor értem meg igazán, miután megfogalmaztam őket. Akkor sem járok minden esetben a végükre, de legalább érzem, hogy haladtam valamennyit az igazság felé.

Eddig hét versesköteted jelent meg. Verseidet számos nyelvre lefordították: angol, bolgár, finn, francia, lengyel, német, román, orosz, spanyol nyelvre. Melyik kötetedet érzed ma a legteljesebbnek, és mely fordításra vagy a legbüszkébb?

SZ.J.: Nehéz kérdés. A honlapomon mindegyikhez írtam egy pársoros ismertetőt, amelyekből megtudható, mit gondolok róluk, miként értékelem adott korszakaimat. Úgy érzem, a 2005-ös könyvem, A másik apa az első igazán érett verseskötetem. A legteljesebb válogatást a 2010-ben megjelent Ballada hétköznapi díszletekkel címűben adtam, s ha lehet kissé ízléstelenül fogalmaznom, a legpraktikusabb közülük pedig a Miféle földet, amelyet Erős Kinga ösztönzésére állítottam össze 2014-ben, és szinte csak azokat a verseimet tartalmazza a válogatás részében, amelyeket író-olvasó találkozókon fel szoktam olvasni és szívesen fogadja őket a közönség. Ebben persze vannak új versek is, amelyek azért is kedvesek a számomra, mert több évnyi hallgatás után új hangon tudtam bennük megszólalni. Ami pedig a fordításokat illeti, mindegyikért hálás vagyok. Különösen közel áll hozzám a spanyol nyelvű kötetem, az El perro (A kutya), amelyet Ferdinandy Györgynek, María Teresa Reyesnek és Heriberto Hernándeznek köszönhetek.  

„Elégettem negyven évet, / mint az eső, szemerkélek. / Hol tartok, még nem tudhatom: hegy tetején?, hegyoldalon?” Fél évtized telt el eme versed (Férfikorom) keletkezése óta… Hol érzed magad? Hegytetején? Hegyoldalon?

SZ.J.: Nem szoktam áltatni magam és viszonylag jó a realitásérzékem, ezért úgy gondolom, hogy megkezdtem az ereszkedést a hegy túloldalán, de még látom a csúcsot. Ez persze nem azt jelenti, hogy feladnék dolgokat, de lassan el kell kezdenem takarékosabban beosztani az erőmet, hogy maradjon belőle elég a rendrakáshoz is. Nem szeretnék kupit hagyni magam mögött, és jó volna néhány maradandó könyvet is megírni. Vannak alkotói terveim, amelyeknek a megvalósításához azonban a képességeimet és a figyelmemet koncentráltabban kell innentől kiaknáznom. Orbán Ottó írja a Fönn a Csomolungmán című prózaversében, igaz, ő még a hegymenetre vonatkoztatva: „A kezdet egyszerű, mert nehéz. Lefoglal a fölszerelés, a beszerzés, nincs időd homályos sejtelmekre. Néha látod a csúcsot, ahogy kibukkan a felhőkből s megcsillan rajta a hó. / Később logikusnak látszik, hogy minél több súlytól megszabadulj. A levegő ritkul, megtanulsz lemondani. / Csak a lényegeset viszed magadból, és az mind kevesebb.” Későn érő típus vagyok, ezért én csak mostanság döbbenek rá erre.

Ars poetica helyett című versedből választottam az interjú címét: „Valamit építek mégis, napról napra…” Milyen jövőbeli személyes és közösségi szerepvállalásodról tudhatunk?

Sz.J.: A közösségi szerepvállalásról fentebb már beszéltünk a Petőfi Irodalmi Ügynökség kapcsán. Jelenleg egy olyan vegyes-felvágott kötet összeállításán dolgozom meglehetősen kevés szabadidőmben, amely az elmúlt 15-20 évben írt kritikáimból, esszéimből, tanulmányaimból, beszédeimből és cikkeimből nyújt majd válogatást. Elsősorban a dokumentálás igénye hajt, de untam volna csupán időrendben és műfaji csoportosításban összehajigálni őket, ezért úgy szerkesztem, hogy ebből is kirajzolódjon majd egyfajta önportré, akár egy-egy verseskötetemből vagy a regényemből. Mostanság elvétve újra verseket is írok, jó volna egy kötetet összerakni talán már jövőre. Szövegíróként zenével is foglalkozom jó néhány éve, vannak tehát ez irányú terveim is. S ha több időm lesz rá, a regényemet szeretném trilógiává írni. Egyelőre ennyi, amit belátok.