Köd

A tető alatt is bőrig áztunk.
Mellettünk cigisdoboz, sármosta borosüvegek,
hamutartó, benne barnuló hegy.
Azóta sem száradtunk meg, a napfény erőtlen,
nem tudja áttörni a pórusok közé rekedt vízcseppeket.
Egyre nehezebb járni.
Gyakorolni kezdtem a némaságot,
a hegy nőtt, maga alá ásta a szavakat.
Másnapra elfelejtettem létezésüket,
éjjelente mégis megjelennek.
Olyankor fölriadok, a köd már fényesen dagad
az ablakok mögött, marja az üveget.
Kitárom az összeset, nehogy betörje.
Reggel beszélni kezdesz, alig értem, talán azt mondod,
minket is szétmar a köd, bőrünk alá kúszik,
belak, elemészti az emlékeinket.
Szomszéd veri az ajtót, ordítja, hogy
mi a franc történik, és kik vagyunk,
hisz ez az udvar évek óta üresen áll,
de nem tudunk ajtót nyitni.
Túl súlyos rajtunk a víz,
és megvakultunk a fénytől.

Gőzölés

Évekkel ezelőtt betegen nagyapám a forró gőz
fölé dugta a fejem, törülközőt húzott rám, és azt mondta,
elszámol százig. Mintha egy kitörő vulkán fölé hajoltam volna,
forró láva csapott belém, végigcsorgott arccsontomon,
majd visszacsöpögött a kamillaillatú vulkán szájába.
Sötét volt. A külvilág megszűnt, csak nagyapám dohányfüstös hangja
számolt tompán, szikáran, időt adott minden számnak. Meg fogok fulladni,
gondoltam, és egyre sűrűbben kapkodtam levegő után.
Tűz futott végig józan gondolaton, álmon, beszüremlő madáréneken;
lángra kaptak kacskaringós utak az iskolától hazáig,
a jövő, amin lefekvéskor gondolkodtam. Hamvaik a tűzforró vízbe hullottak.
Nagyapám rám szólt, lélegezz mélyebben,
nagyapám nyugodt volt, állandó,
megrendíthetetlen, minden szava, megnyilvánulása szükségszerű.
Eltemettem magam, mire kimondta: száz. Akkor kitörtem a lángokból.
Mint télen az arcra tapadó hópelyhek,
úgy szúrt a hideg, benne nagyapám rekedt nevetése.