Már kész volt ez a szöveg, amikor kezembe került Odo Marquard most megjelent kötete Az egyetemes történelem és más mesék.[1] Hogy mindeddig miért nem olvastam Marquardot, erre a kérdésre nyilvánvalóan csak valamely történetemmel tudnék választ adni – amitől most megtartóztatom magam. Ehelyett, mintegy mottóként, hadd álljon itt egy idézet Marquard-tól, „A politeizmus dicsérete” című előadásból. „A filozófia szomorú tudomány, ha képtelen ugyanarról a dologról hol ezt, hol meg amazt gondolni, és megengedni, hogy ez azt, az meg amazt gondolja, sőt gondolja tovább. […] Újból engedélyezni kell a történeteket: a jó gondolat már fél elbeszélés; s aki még jobban szeretne gondolkodni, az jól tenné talán [ez a „talán”, ez az, ami nekem már régóta olyan fontossá vált – V. M.], ha mesélne egészen: kell, hogy a filozófia újból mesélhessen, és persze megfizesse ennek az árát, elismervén és elviselvén tudniillik tulajdon esetlegességét.”[2]
Nos hát, történeteink. 

*

„Az ember, akit Descartes egykor ’a természet urává és birtokosá’-vá emelt, játékszerévé lett azoknak az erőknek (a technika, a politika, a történelem erőinek), amelyek meghaladják, túlcsapnak, uralkodnak rajta. Ezeknek az erőknek a szemében az ember konkrét létének, ’életvilágá’-nak (die Lebenswelt) immár semmi értelme, semmi értéke sincs: eleve elenyészik, feledésbe merül.

Azt hiszem azonban, naivitás volna a modern időknek ezt a szigorú szemléletét egyszerűen elítélésnek tekinteni. Inkább azt mondanám, hogy e két nagy filozófus [Husserlről és Heideggerről van szó – V. M.] feltárta a kor kettősségét, azt, hogy e kor egyszerre hanyatlás és haladás, s hogy – mint minden, ami emberi – születésében hordja pusztulásának csíráját. Ez a kettősség az én szememben nem alacsonyítja le az utolsó négy európai évszázadot, amelyekhez már csak azért is szorosan kapcsolódom, mert nem filozófus vagyok, hanem regényíró. Ugyanis az én számomra nemcsak Descartes a modern idők megalapítója, hanem Cervantes is.

A modern időket vizsgálva e két fenomenológus alighanem figyelmen kívül hagyta Cervantest. Amivel azt akarom mondani: ha igaz, hogy a filozófia és a tudományok megfeledkeztek az ember létéről, még világosabbá válik, hogy Cervantesszal egy nagy európai művészeti ág kezdődik, mely nem egyéb, mint ennek az elfelejtett létnek vizsgálata.”[3] Akármilyen naivak és pontatlanok is Milan Kunderának, – ennek az íróként elfuserált filozófusnak, filozófusként elfuserált írónak – ezek a sorai, megfontolásra érdemesnek tartom őket. Mielőtt azonban megmondanám, hogy miért, hadd untassalak még benneteket az idézet folytatásával is. „Valamennyi nagy egzisztenciális témát, amit Heidegger a Lét és idő-ben elemez, s amelyekről azt mondja, hogy a korábbi európai filozófia elhanyagolta őket, a regény négy évszázada (a regény európai reinkarnációjának négy százada) feltárta, felmutatta, megvilágította. A regény a maga módján és a maga logikájával sorra felfedezte a lét különböző vonatkozásait: Cervantes kortársaival azt kérdi, mi a kaland; Samuel Richardsonnal azt kezdi vizsgálni, ’ami belül történik’, feltárja az érzelmek titkos életét; Balzac-kal felfedezi az ember beágyazottságát a történelembe; Flaubert-rel bejárja az addig terra incognitá-nak tekintett mindennapokat; Tolsztojjal az irracionalitásnak az emberi döntésekre és magatartásokra tett hatását vizsgálja. Mélyére ás az időnek: Marcel Prousttal a megragadhatatlan múltat, James Joyce-szal a megragadhatatlan jelent kutatja. Thomas Mannal azt vallatja, hogy az idők mélységesen mély kútjából felszállva hogyan vezérlik távirányítással lépteinket a mítoszok. És így tovább.”[4]

A regény persze mindezt nem teszi – rossz regény az, amely quasi teoretikus kérdések vizsgálatára vállalkozik, mint gyakorta éppen Milan Kundera regényei. (Csak zárójelben: írt nagyon jót is: A nevetés és felejtés könyvé-t meg A halhatatlanság-ot.) S Kundera mégis rátapintott valami rendkívül fontosra: arra ugyanis, hogy az újkori európai filozófia főáramlatának kétségtelen metafizikai beállítódásából elsietett azt a következtetést levonni, hogy korunk, az európai újkort mindenestül az embernek e környezete maître-évé és penseur-évé válni akaró törekvése uralja. Az ember sokféle, sokféle maradt mind a mai napig. A metafizika meghaladása nem történhet meg a nyelv logikai vizsgálatának útján, a filozófiának az ember kimeríthetetlen elevenségét  végképp szem elől tévesztő szigorú tudománnyá tétele útján. Ezzel csak eldobjuk a metafizikát, s vele együtt az egész európai filozófia valamennyi soha el nem évülő kérdését. A metafizika meghaladása jelen van életünkben, das Ereignis ereignet, hier und in jedem Augenblick: a művészetek formájában ugyanis. S ha nem átalljuk azt hinni, hogy a filozófia egyetlen kérdése valóban az, hogy „Mi az ember?”, akkor a metafizika állandóan újra és újra bekövetkező meghaladásának valóban legszubsztanciálisabb hordozója a regény. Nem hinném, hogy a Kundera által említtett teoretikus kérdéseket a regény megválaszolná. De a jó regény (s nemcsak a remekmű), mindig rávilágít az emberre. Az emberre?

*

A filozófia önismeret, avagy másképpen fogalmazva  reflektált élet: az emberiség vagy egy közösség vagy éppen egy egyetlen individuum önismerete. Ebben az értelemben Kant negyedik, antropológiai kérdése „Mi az ember?”, melyre a másik három, a metafizikai, az erkölcsi és a vallási, a „Mit tudhatok?”, a „Mit kell tennem?”, a „Mit remélhetek?” vonatkozik, valóban a filozófiai kérdésnek tűnik. Csakhogy ez a kanti ember nem más, mint az emberiség. Voltak persze korok, és Kant kora még ilyen volt, amikor a filozófus úgy gondolta, hogy a kérdést ebben az általános formában kellene megválaszolnunk, ha erre nem feltétlenül vagyunk is képesek. Hogy ugyanis a delphoi jóshely parancsa, gnóthi seauton, az embersiségre vonatkozó parancs. Ez a meggyőződés azon a felfogáson alapult, hogy jóllehet az individuumok közötti különbségek jelentőségét nem tagadhatjuk, mégis van valami, ami minden embernél természettől fogva azonos, nevezetesen  ahogy már Descartes világosan megfogalmazta – a józan értelem avagy az ész; azon a felfogáson alapult tehát, hogy az ember animal rationale. Az, ami az embernek nevezett állatfaj specifikuma, az minden egyes emberben azonos, a különbségek viszont csupán az állatiban, a természetszerűben rejlenének.

Korunkban többnyire nem osztjuk már ezt a felfogást. Egyetlen egyed sem azonos a másikkal, minden egyes emberi lény, lehetősége szerint legalábbis, egy individuum, azaz valami sajátos. Az ember talán éppen attól ember s nem egyszerűen a legfejlettebb állat, hogy egyedei nem reprezentálják a nemet. A filozófia kérdése tehát, az antropológiai kérdés nem válaszolható, de nem is válaszolandó meg a maga általánosságában. „Mi az ember?”, ennek a kérdésnek csak akkor van értelme, ha alapjaiban átértelmezzük. Heidegger a „Mi az ember?” kérdése helyett a „Ki az ember?” kérdését kívánja feltenni. A „Ki az ember?” mint kérdést azonban csakis abban a formában tehető fel, hogy „Ki ez az ember?”. Ezt a kérdést azután látszólag kétféleképpen válaszolhatjuk meg. Vagy felmutatom az illető személy helyét a világban: „Ő az Amerikai Egyesült Államok elnöke” , „Ő a fiam tanítónője”, „Ő a legjobb barátom” stb., vagy elmesélek egy történetet. Nem feltétlenül a szóban forgó személy élettörténetét. Elmesélek valamilyen történetet, amely jellemzi ezt a személyt, amely megvilágítja az ő karakterisztikumát, azt, ami ránézve sajátos. Az első lehetőség különben fenn sem áll. Ha arra a kérdésre, hogy „Ki ez az ember?”, úgy válaszolok, hogy „az Amerikai Egyesült Államok elnöke”, akkor a valóságban a „Mi ez az ember?” kérdésre adtam választ, s ez a válasz semmivel, vagy szinte semmivel sem járul hozzá az illető személy megismeréséhez.

A filozófia mint elbeszélés? Ahhoz, hogy filozófiai tevékenységet folytassak, történeteket kell mesélnem? Elegendő-e azonban egyszerűen csupán történeteket mesélni?

*

Egyre inkább azt hiszem, hogy igen. Az ú.n. kontinentális filozófia Edmund Husserl mintegy száz esztendővel ezelőtt megkezdett, e tekintetben egyelőre utolsó, ugyanakkor hallatlan erőfeszítéssel, összeszorított foggal végrehajtott, s mélyen tanulságos kudarccal végződött kísérletsorozatával a filozófiát végre igazán szigorú tudományként megteremthetni, mely kísérletsorozatból különben a 20. század szinte valamennyi jelentős kontinentális gondolkodója tanulni kényszerült és tanulni akart mielőtt nekifogott volna a maga „tudománytalan” gondolkodásának szabad utat engedni, nekem azt bizonyította, amit Søren Kierkegaard egy fél évszázaddal azt megelőzően már nagyon is tudott:  „Idővel az ember beleun az általánosról és megint csak az általánosról szóló örökös locsogásba.”[5] Ami persze azért semmiképpen sem jelenti, hogy immár a filozófusnak mindig csak egy egyetlen emberről szabad mesélnie, a kivételről az általánossal szemben, azaz hogy a maga foglalatosságát az íróéval, a szépíróéval kellene felcserélnie. De mindig szem előtt kell tartania, hogy az emberi önmegismerés „dialektikus küzdelem”, „…melyben a kivétel betör az általánosba, […] ritka és felettébb bonyolult folyamat, melyben a kivétel átküzdi és mint igazolt állítja önmagát. […] Egyik oldalon áll a kivétel, másikon az általános, és maga a küzdelem egy különös viszály az általánosnak a kivétel körül csapott lárma miatt érzett  haragja és türelmetlensége és az általános különös vonzalma között; az általános ugyanis éppúgy örül a kivételnek, mint ahogy az ég a megtért bűnösnek, jobban mint a kilencvenkilenc igaznak. A másik oldalon küzd a kivétel elszántsága és makacssága, s egyben gyengesége és sérülékenysége. Ez egy párbaj, amelyben az általános a kivétellel harcban mérkőzik meg, s e küzdelem által egyúttal megerősödik. Ha a kivétel ezt a vesződséget nem bírja ki, akkor az általános sem segít rajta, épp oly kevéssé, mint ahogy az ég sem segít annak a bűnösnek, aki a bánat gyötrelmét nem képes elviselni. Az energikus és eltökélt kivétel, bár viszályban  van az általánossal, mégis annak gyökérhajtása, megőrzi önmagát. A helyzet a következő: a kivétel azzal, hogy önmagát elgondolja, az általánost is elgondolja; azzal, hogy önmagát működteti, az általánost is működteti; azzal, hogy önmagát magyarázza, az általánost is magyarázza. A kivétel tehát önmagát és az általánost is állítja, és ha az általánost alaposan tanulmányozni akarjuk, akkor pusztán egy jogos kivétel után kell néznünk; az sokkal világosabban mutat meg mindent, mint maga az általános.”[6] Ismétlem: ha az általánost alaposan tanulmányozni akarjuk, akkor pusztán egy jogos kivétel után kell néznünk. Létezik ugyanis jogosulatlan kivétel is: „[…] A jogosulatlan kivétel éppen azáltal lesz észrevehető, hogy az általános körül forog.”[7]

A jó regény minden egyes figurája egy jogosult kivétel, egy kivételes, s mégis valahogy a seholsincs általánost megvilágító személyiség, akiket a jó regény történetei mutatnak fel nekünk. Illusztrálandó, hogyan hordozhatja a regényben a történet a filozófiát, hadd hozakodjak elő egy regénnyel, Kunderának is egyik kedvencével – „Lawrence Sterne Tristram Shandy-jét és Denis Diderot Mindenmindegy Jakab-ját vélem most a XVIII. század két legnagyobb regényalkotásának”[8], írja és az utóbbit, melyről beszélni akarok, színpadra is vitte  – , hadd hozakodjak elő ezzel a filozófus írta regénnyel tehát. 

*

Jakabnak és kicsi urának történetét hárman is megírták. Megírták „odafönt”, mint mindannyiunkét. „Micsoda hülyeséget firkáltak össze odafönt?! Uram, aki ott fönt bennünket mindnyájunkat megírt, az borzasztó rossz, hihetetlenül rossz költő lehet, a rossz költők királya, a rossz költők császára” –  panaszkodik Jakab a tetthelyről megszökött urának, midőn … de ezt nem muszáj elmondanom. Azután megírta vagy jó kétszáz éve Diderot: „Gyakran gondolkozom azon, hogy hogy vagyunk megírva, Jakab. Mit gondolsz, jól vagyunk megírva? –  Hol uram? Ott fönt? –  Ott fönt meg volt írva, hogy bennünket idelent megír valaki, de én azon gondolkozom, hogy az a valaki itt lent hogyan írt meg bennünket. Volt egyáltalán tehetsége?” S aztán, hódolat Diderot-nak, megírta  még egyszer Milan Kundera. „Tulajdonképpen ki írt át bennünket, Jakab? –  Valami hülye, uram. De ha már átírt, nem tudunk segíteni magunkon. –  Pusztuljon minden átíró. Húzzák karóba és süssék meg lassú tűzön. Heréljék ki és vágják le a fülét! –  Uram, az átírókat nem szokták megsütni, és mindenki hisz nekik. –  Gondolod, hogy annak is hinni fognak, aki bennünket írt át? És bele se néznek a könyvbe, hogy lássák, milyenek vagyunk igazában?”

Nos, én belenéztem. Ugyanolyanok, mint Kunderánál. Igen, 1785-ben Denis Diderot olyan regényt írt, amelyben a történet az istennek sem megy előre (persze bizonyára azért van ez így, mert Ő odafönt úgy írta meg, hogy Diderot így írja meg, azaz hogy éppen az Istennek nem megy előre), mert a történet szereplőinek valami mindig az eszükbe jut, amit feltétlenül el kell mesélniök, de jószerével még elmesélniök is alig-alig sikerül a történetüket, mert a másiknak is mindig eszébe jut valami, s ha a másiknak éppenséggel már semmi sem jut az eszébe, mert mondjuk részeg álmosságától leragadnak a szemei, akkor… Akkor még annyi minden történhet, ami megakadályozza, hogy maga a regény történjen. Például Diderot-nak jut valami az eszébe, amiről úgy gondolja, nem maradhat elmeséletlenül: Idézet a világirodalom nagyjaitól kommentárként ahhoz, ami történt vagy nem történt, rövid, de velős értekezés a festészetről vagy akármiről, vagy éppenséggel egy történet. 

Mintha nem is kétszáz évvel ezelőtt, hanem tegnapelőtt írták volna. Hogy annak idején Diderot ezt regényparódiának szánta, éppenséggel megeshet, talán éppen Cervantes-paródiának, ki tudja. (Révai Nagy Lexikona azt mondja róla: „[…] alapgondolata Voltaire Candide-jával helyez szembe, de […] igen gyönge a kivitelben”). De mindegy is. Az egész szerkezet, a betétek, az idézetek, mindez valami olyan modern vagy éppenséggel posztmodern, hogy az ember gyanakodni kezd: Talán nem is lett volna szükség erre a kétszáz évre, melyben az ész, az igazság és az erkölcs nevében oly sokan szerették volna tűzzel-vassal a helyes útra vinni az emberiséget. Hisz, ha az ő korában kevesen is, s utána hosszú ideig jószerével senki, de Diderot már látta, hogy ebből mindig csak katasztrófa lesz. Meg is kapta ezért az említett kétszáz évben a magáét. Mondjuk: „Rendesen a napi kérdések izgatták [nem pedig az Örök Igazság, ugyebár, sivár egy pragmatizmus –  V. M.]. Sokat és sokfélét írt [hogy is lehetett volna belőle komoly szakértő? – V. M.] s éppen ezért igen gyakori nála az ellentmondás és az elhamarkodás. Mélység és hihetetlen felületesség, bámulatos világosság és kínos homály, emelkedett erkölcsi érzés és aljas pornográfia [vajon van-e nem aljas is? Próbálom remélni. –  S hadd idézzek ehhez Diderot-tól csak ennyit: „Csúf képmutató, hagyj már békén! Basszál mint a lenyergelt szamár, de hagyd, hogy én ki is mondjam. […] Nagy büszkén kimondod, hogy ölni, rabolni, csalni, amazt meg csak úgy a fogad között mormolod.” –  V. M.], szóval az erkölcsi érzés és az aljas pornográfia szüntelenül váltakoznak irataiban, úgy hogy egységes képet éppen nem könnyű rajzolni róla [tán legjobb lenne kiiktatni az irodalom, a filozófia és általában az emberi szellem történetéből, melynek megfontoltan és ellentmondásoktól mentesen kell haladnia. Hová is? Ja… Előre.]

Legyünk őszinték magunkhoz: alig-alig van a francia felvilágosodás idején született filozófiai mű (persze azért van), melyet ma élvezettel olvasnánk, Diderot regényében viszont többnyire éppen olyasmikről van szó, ami ma minket éppúgy izgat és persze szórakoztat (mert, ahogy Diderot mondja, „… nemcsak arra van szükség, hogy az ember igaz legyen a beszédjében, mulatságosnak is kell lenni”), mint annak idején a francia felvilágosodás bizonyára legszuverénabb figuráját. Mert jóllehet a regényben szó van számos kéjsóvár papról, a többi között egy apátról, aki vaskézzel állítja helyre a janzenisták körében megromlott erkölcsöket, ő maga azonban a paráznaság szobra, s ugyanakkor oly ravasz és kíméletlen, hogy lehetetlen leleplezni,  ami – legyünk őszinték – bennünket már nem nagyon érdekel, láttunk mi azóta nagyobb és hazugabb szörnyeket. Jelentős szerepet játszik az úr-szolga viszony ábrázolása– elemzése, ami ebben a formában ugyancsak nem a mi problémánk már, stb. Ami ma is eleven, az aztán persze mind a szerelemről szól, hiszen: „Különben is gondold meg olvasó, mindig csak szerelmi történetek; egy, kettő három, négy szerelmi történetet meséltem már neked; hallasz még hármat, vagy négyet: ugye mégiscsak sok ennyi szerelmi történet? Másodszor igaz, hogy miután neked írok, vagy le kell mondanom tetszésedről, vagy ki kell szolgálnom ízlésedet, és neked bizony csak szerelmi históriák tetszenek.” Igen, a szerelemről szól, de nem valami égiről, hanem nagyon is földiről (tudjuk már: „aljas  – főleg ‘fenekes’ –  pornográfia”), annak … –  majd azt nem mondtam, hogy annak az embernek, s ez már nincsen messze attól, hogy Az Embernek –, szóval az emberek szerelmeiről, emberekéről, akik … Jaj, Istenem, a teóriába menthetetlenül belezavarodik az ember… El akartam magyarázni, milyen üde kivétel Denis Diderot  –  néhányadmagával –  a Descartes-ot követő három évszázad gondolkodói között. Ezek ugye úgy látták, hogy a világot két szubsztancia alkotja, a kiterjedt dolog, az alacsonyabb rendű materiális szubsztancia, meg a gondolkodó dolog, a magasabb rendű szellemi szubsztancia. Ezek után már világos, hogy minden evilági létezők között egyedül az ember részesedik a másik szubsztanciából (is), ergo az ember minden evilági létező felett áll –  de belőle csak az, ami szellemi. S akkor persze így van ez a szerelemmel is. Diderot ezzel szemben, akárcsak Jakabja „ … az anyagi világnak az erkölcsi világtól való elkülönítését értelmetlennek érezte”, jóllehet tisztában volt ennek az álláspontnak az ellentmondásosságával is. De vállalta ezt az ellentmondást, ugyanúgy, ahogy Jakabja: „Gyakran volt következetlen, akárcsak te, vagy én; hajlott arra, hogy megfeledkezzék elveiről, kivéve bizonyos körülményeket, mikor is filozófiája szemmel láthatóan megszabta viselkedését.” Na, szóval erről van szó. 

Arról van szó, hogy a dolgokat lehet innen is, meg onnan is nézni, s ahogy megengedjük magunknak – mert magunknak majd mindig megengedjük – a következetlenséget, meg kell engednünk másoknak is. Persze már megint az elveimet fogalmazom, már megint el akarom magyarázni, hogy mit szabad s mit nem szabad. De persze nehezen tudjuk elképzelni az életet érvényes „szabályok” meg „elvek” nélkül, s talán erről sem szabad megfeledkeznünk. A fontos csak az, hogy – megeszi a fene persze, mert ez is csak egy szabály, de mit tegyek, kimondom – ne akarjuk őket következetesen alkalmazni. 

A Jakab és az ő kicsi ura által elbeszélt történet –  ahogy Jakab mondja –  mulatságosan hasonlítanak egymásra. Csak annyit mondok, hogy mindkét történetben valaki elcsábította legjobb barátja szeretőjét. Ezek a valakik bizonyára nem voltak erkölcsösek. „És mégis világos, hogy ő [most édes mindegy, hogy ki ez az ő –  V. M.] gazfickó, én meg nem vagyok az.” „Ez igaz, mind a ketten elcsábítottátok a legjobb barátotok szeretőjét. És ő gazfickó, te pedig nem. Hogy lehet ez? Nem tudom. De úgy érzem, hogy ebben a talányban az életnek valamilyen mély titka van elrejtve.” S az életnek ezt a talányos mély titkát – teszem hozzá – semmiféle teória nem képes megvilágítani.

*

Nos hát, történetek. De vajon nem vesszük-e ezzel vissza európai kultúránknak azt a nagy  görög fordulatát, melynek során a mítoszt, önmagunk, létünk történeteken keresztül való értelmezését a racionális létértelmezés váltotta fel? De vajon felváltotta-e? Vajon az, amit a görögöktől kaptunk, lét-értelmezés volt-e egyáltalán? S nem pusztán – s most persze Heideggerrel beszélek – a létezők magyarázata? Ami a létezők magyarázatát illeti, ugyancsak sikeresek vagyunk, egyre sikeresebbek, valóban egyre inkább a létezők urává és birtokosává leszünk, ezen keresztül magunkat megérteni viszont máig sem sikerült, s nem is sikerülhet talán. Amikor az általánosság unalmától a jogosult kivételek elbeszélése felé fordulunk – mindegyikük a maga módján talán Kierkegaard, Nietzsche és Freud tették meg a kezdő lépéseket –, nem vesszük akkor vissza azt az újszerű beállítódást, melyet Husserl egy helyen a következőképpen jellemez: „Az i.e. VII. és VI. század görög nemzetéről van szó. Benne keletkezett az egyes ember újszerű beállítódásakörnyezetével szemben. Ennek következményeként pedig teljesen újfajta szellemi képlet jut érvényre, amelyik hamarosan zárt kulúralakzattá fejlődik; a görögök úgy hívták: filozófia. E szó eredeti értelmének helyes fordítása: egyetemes tudomány, a világegyetemről, valamennyi létező egyetemes összegységéről szóló tudomány. […] Ennek a filozófiának a létrejöttében – amelyben tehát valamennyi tudomány bennefoglaltatik –, látom, bármily paradoxul hangozzék is ez, a szellemi Európa ősfenoménjét.”[9] Meggyőzően hangzik. Csakhogy az ebben az értelemben vett filozófia, s ez az a pont, ahol Heidegger egészen másképpen látja a történetet mint Husserl, nem válságba jutott, hanem beteljesítette önmagát. Véget ért. „A filozófia vége úgy jelentkezik, mint a tudományos-technikai világ és az e világnak megfelelő társadalmi rend irányítható berendezkedése. A filozófia vége azt jelenti: a nyugat-európai gondolkodáson alapuló világcivilizáció kezdete. De ha úgy értjük a filozófia végét, hogy szétbomlik az egyes tudományokra, akkor az egyszersmind azt is jelenti-e, hogy mindazok a lehetőségek megvalósultak, melyekbe a filozófia gondolkodása belehelyeztetett? Vagy pedig van a gondolkodás számára a jellemzett végső lehetőségen (a filozófia szétbomlása technizált tudományokra) kívül egy olyan első lehetőség is, amelyből a filozófia gondolkodásának ugyan ki kellett indulnia, amit azonban mint filozófia mégsem tudott sajátlagosan tapasztalni és átvenni?”[10] A gondolkodás, mely túl van a filozófián, a metafizikán, a lét gondolása, vajon történhet-e másképpen, mint a jogosult kivétel felmutatásán át? Magunkat megérteni, gondolkodni, dolgainknak értelmet adni, mesélni történeteinket – megeshet mindez azonos egymással.   

*

De hogyan mondjuk–írjuk történeteinket? 
„Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját, és az ő fiát Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala.
Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá a helyet messziről.
És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.
Vevé azért Ábrahám az égőáldozathoz való fákat, és feltevé az ő fiára Izsákra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet és a kést, és mennek vala ketten együtt. 
És szóla Izsák Ábrahámhoz az ő atyjához, és monda: Atyám! Az pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És monda Izsák: Ímhol van a tűz és a fa; de hol van az égőáldozatra való bárány?
És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárányról, fiam; és mennek vala ketten együtt.
Hogy pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot az ő fiát, és feltevé az oltárra, a fa-rakás tetejére.
És kinyújtá Ábrahám az ő kezét és vevé a kést, hogy levágja az ő fiát.
Akkor kiálta néki az Úrnak Angyala az égből, és monda: Ábrahám! Ábrahám! Ő pedig felele: Ímhol vagyok. És monda: Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem. És felemelé Ábrahám az ő szemeit, és látá, hogy ímé háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égőáldozatul az ő fia helyett. […] Megtére azért Ábrahám az ő szolgáihoz, és felkelének és együtt elmenének Beérsebába, mert lakozik Ábrahám Beérsebában.”[11]

*

„I. Kora reggel volt, Ábrahám idejében fölkelt, felnyergeltette a szamarakat, elhagyta házát, és magával vitte Izsákot, Sára az ablakból tekintett utánuk a völgy felé, mígnem eltűntek a szeme elől. Három napig némán lovagoltak, a negyedik nap reggelén se szólt Ábrahám egy szót sem, csak föltekintett és a távolban megpillantotta Mórija hegyét. Hátrahagyta szolgáit és Izsákkal fölment a hegyre. Ábrahám pedig így szólt magában: ’Nem titkolhatom Izsák előtt, hova vezet ez az út.’ Megállt, kezét Izsák fejére tette és megáldotta őt, és Izsák leborult, hogy fogadja az áldást. És Ábrahám atyailag nézett rá, pillantása szelíd volt, beszéde intő. De Izsák nem volt képes őt megérteni, lelke nem termett emelkedettségre; átfonta Ábrahám térdét, esdve borult a lábaihoz, ifjú életéért, szép reményeiért könyörgött, emlékeztette az örömre, ami Ábrahám házát érte, emlékeztette a szenvedésre és az egyedüllétre. Ekkor Ábrahám fölemelte a fiút, kézen fogta és ment véle és szavai tele voltak vigasszal és figyelmeztetéssel. De Izsák nem volt képes megérteni. Ábrahám fölment Mórija hegyére, de Izsák nem értette őt. Egy pillanatra elfordult tőle, s amikor Izsák ismét Ábrahámra nézett, annak arca elváltozott: pillantása vad volt, ábrázata iszonyatos. Mellen ragadta Izsákot, földre taszította, és így szólt: ’Ostoba kölyök, azt hiszed az apád vagyok? Én bálványimádó vagyok. Azt hiszed, ez Isten parancsa? Nem, ez az én kedvtelésem.’ Akkor Izsák remegni kezdett, és félelmében felkiáltott: ’Isten az égben, könyörülj rajtam, Ábrahám Istene könyörülj, nincs apám a földön, légy hát Te az atyám!’ Ábrahám pedig így szólt magában: ’Uram az égben, köszönöm neked; mégis jobb, ha embertelennek hisz, mintsem elveszítse benned a hitét.’

*

II. Kora reggel volt, Ábrahám idejében fölkelt, megölelte Sárát, vénségének menyasszonyát, és Sára megcsókolta Izsákot, aki megmentette a szégyentől, aki büszkesége és nemzetsége reménye volt. Aztán némán nekivágtak az útnak, és Ábrahám a földre szegezte tekintetét egészen a negyedik napig; akkor fölpillantott és a messzi távolban meglátta Mórija hegyét, de tekintetét ismét a földre irányította. Némán halmozta a fahasábokat a tűzhöz, megkötözte Izsákot, és némán ráemelte kését; ekkor meglátta a kost, amelyet Isten kiválasztott. Ezt feláldozta és házába tért. És ettől a naptól kezdve Ábrahám öregember lett, nem tudta elfelejteni, hogy Isten mit követelt tőle. Izsák gyarapodott, mint annak előtte; de Ábrahám szemei elborultak, örömet többé nem látott.

*

III. Kora reggel volt, Ábrahám idejében fölkelt, megcsókolta Sárát, az ifjú anyát, és Sára megcsókolta Izsákot, örök boldogságát és örömét. És Ábrahám gondolataiba merülve lovagolt útján, Hágárra és fiára gondolt, akit elűzött a pusztába. Fölkaptatott Mórija hegyére és előhúzta a kést.

Csendes este volt, amikor Ábrahám egyedül lovagolt ki, és Mórija hegyéhez ment; arcra borult, és kérte Istent, bocsássa meg a bűnét, mert Izsákot föl akarta áldozni, mert az apa elfelejtette fiával szembeni kötelességét. Egyre gyakrabban lovagolt magányos útján, de nyugalmat nem lelt. Nem tudta megérteni, hogy bűn volt, hogy Istennek a legdrágábbat akarta feláldozni, mert a sajátja volt, amelyért ezerszer is életét áldozta volna; és ha bűn volt, ha nem szerette eléggé Izsákot, akkor nem érthette, hogy az mégis megbocsátató; hiszen mely bűn lehet borzalmasabb?

*

IV. Kora reggel volt, és minden készen állt az útra Ábrahám házában. Ábrahám búcsút vett Sárától, és Eliézer, a hű szolga elkísérte egy darabon, majd visszafordult. Egyetértésben lovagoltak, Ábrahám és Izsák, mígnem elértek Mórija hegyéhez. Ábrahám azonban mindent előkészített az áldozathoz, nyugodt és szelíd volt. De ahogy elfordult és előhúzta a kést, látta Izsák, hogy Ábrahám bal keze kétségbeesésében ökölbe szorul, hogy remegés fut végig tagjain – Ábrahám azonban előhúzta a kést. 

Aztán hazatértek, Sára sietett elébük, de Izsák elvesztette a hitét. Soha egyetlen szó sem esett erről, és Izsák sem beszélt arról senkinek, amit látott, és Ábrahám sem sejtette, hogy valaki látta.”[12]

*

Vajon melyik az igaz történet? Az, amelyik összeegyeztethető a Mózes I. könyve 22., idézett fejezetével? Már miért? Vagy amelyik azt mondja el, ahogy a dolog valójában történt? De mit jelent ez a „valójában”? – kérdem.
– Az esetek többségében azért csak-csak megválaszolható a kérdés, hogy hogyan is történt valójában a dolog; egy esetet többnyire fel lehet deríteni – vetheti ellenem másik énem. De még ha a kérdés nem válaszolható is meg, nem tagadhatom, hogy szükségletünk a kérdést megválaszolhatni, az esetet tisztázhatni, egészen természetes szükséglet. Hogyne szeretnénk tudni, hogyan nézett ki valami a valóságban! Éppen azért élvezzük a krimit, mert abban a végén minden egyértelműen tisztázódik. 
– Igen, kívánságunknak, de nem az az életnek megfelelően – ezért is tartozik a krimi többnyire a tömegkultúrához. Nem műalkotás. Szeretnénk tudni, hogyan nézett ki valami a valóságban –  magam sem tagadnám. Csakhogy nem tudjuk mit jelent ez „a valóságban”!
–  Hogyhogy? A történtek talán többféleképpen értelmezhetőek, ami azonban történt, az egy meghatározott módon történt, nem pedig másképpen –  mondja másik önmagam.
– De mit jelent ez a meghatározott módon?
–  Ezen pontosan azt értem, ahogyan a dolog a valóságban lejátszódott.
–  Mit jelent, kérdezem még egyszer, ez a valóságban? Tegyük fel, hogy egy eseményt négy résztvevője négyféleképpen mesél el, ahogyan Kuroszava A vihar kapujában című filmjében. Megeshet természetesen, hogy a történetet, meghatározott okokból mind a négyen szándékosan másképpen mesélik, mint ahogyan az bennük él, mint ahogyan azt maguk előtt látják. Lehet tehát, hogy mind a négyen hazudnak vagy mondjuk három hazudik és csak egyikük mond igazat, azaz csak ez az egy meséli el a „valóságos” történetet. Tegyük fel azonban, hogy mind a négy azt mondja, amit igaznak tart, és mégis másképpen meséli el a dolgot, pontosan azért, mert mindegyikük másképpen látta, másképpen élte meg! Mit jelent ez esetben az a bizonyos “a valóságban”? Kinek a szeme előtt játszódott le, kinek a tudatában él az igazi történet? Nem azt kérdezem, hogy honnan tudhatta volna a bíró, hogy melyik a négy történet közül az igaz. Azt kérdezem, hogy egyáltalán van-e értelme annak, hogy a négy történet közül az egyiket vagy éppenséggel egy senki által nem mondott ötödiket „az” igaz történetnek nevezzem.
– Nem arról van szó, hogy kinek a tudatában képződött le a történet a valóságosnak megfelelően! Összetéveszted a tényeket a „felvételükkel”! Felejtsd el a szemet meg a tudatot! Azt kérdezem, hogyan történt az eset, minden szemtől eltekintve.
–  Van-e azonban történés anélkül, hogy elmeséltetne mint történet? Nevezhetjük-e történésnek azt, amit senki nem látott? Amit kérdezel, az a szememben azzal a következő kérdéssel egyjelentésű: Hogyan néz ki a dolog Isten szemében, hogyan regisztrálta azt Isten tudata?

*

Minden történet, még a legabszurdabb is, felmutat egy létlehetőséget. Minden megtörténhet, ami elgondolható. Sőt még az is, ami megtörténtéig elgondolhatatlan volt.


[1] MARQUARD, Odo, Az egyetemes történelem és más mesék, ford. MESTERHÁZI Miklós, Atlantisz, Budapest, 2001.
[2] MARQUARD, Odo, id. kötet, 99. 
[3] KUNDERA, Milan, A regény művészete, ford. RÉZ Pál, Európa, Budapest, 1992., 14.
[4] u.o. 15.
[5] Søren KIERKEGAARD, Az ismétlés, Constantin Constantius próbálkozása a kísérleti pszichológiában, ford. GYENGE Zoltán, Ictus, 1993. 108. Lám, az ismétlés. Ha egyáltalában lehetséges.
[6] u.o. 106 sk.
[7] u.o.
[8] KUNDERA, u.o. 27.
[9] HUSSERL, Edmund, „Az európai emberiség válsága és a filozófia”, in: u.ő, Válogatott tanulmányai, ford. BARÁNSZKY Jób László, Gondolat Kiadó, Budapest, 1972. 332sk. 
[10] HEIDEGGER, Martin, „A filozófia vége és a gondolkodás feladata” in: u.ő, „- költőien lakozik az ember…” – válogatott írások , T-Twins-Pompeji, Budapest-Szeged, 1994. 259sk.  
[11] Móz. I. 22. 1-13., 19.
[12] KIERKEGAARD, Søren, Félelem és reszketés, ford. RÁCZ Péter, Európa Kiadó, 1986. 16-21.

Fotó forrása: Magyar Narancs