Örvény

a lombok közt szűrt fény
szitál a puha avarra

a lány csacsog nevet felesel
mint bolondos patak
a rideg kövek között
észrevétlenül lesi minden mozdulatom
mint az áldozatát vizslató vad

nézd a szememet
nézd a szénaillatú hajamat
nézd rugalmas testemet
feszülő mellemet
olvass engem
lapozz remegő kezeiddel

nézd a fészket rakó madarakat
a te fészked én vagyok!

Testemet elkapja az örvény
csillogó huncut szemek
forró frisstej illatú lehelet
földrengés moraja
a szavaknak nincs jelentésük
a testedet olvasom
és már tudom
a verset te súgod fülembe.

A szerelem egy vers

vesztesként kullog
a tekintetek
mint fénycsóvák követik
a golyó mellette talál
nyugvópontot a falban
por
csituló zaj
beletörődés
minden impulzus
önmagát gerjeszti
tömegsírból vonszolja ki magát
a gondolat
lehajtott fej
vessző az elnyögött frázis után
a reggelt este követi
az estét megint este
mintha örökös éjszaka
telepedett volna a városra
ajtócsikorgás emlékeztet
a mozgásra
álmos és vörös szemek kiszáradt száj
mint tökmag héját
betűket köpköd szerteszét
a házak egymást ölelik
a szerelem egy vers
az utolsó
a leomló fal tövében

Fotó forrása: Kaposvár Most.hu