„A tehetség olyan törékeny és olyan ritka! A társadalom mégis mindenáron összetiporná. (…) Materialista világban élünk. Nem támogatja a művészetet, sem a nyelvet. Sem a megfigyelést. (…) Azt gondolnánk, ez csupán átmeneti fázis. De attól tartok, már súlyosabb a probléma. Hiányzik a kíváncsiság. A reflexió. Senkinek sincs igénye költészetre.”[1]

Sara Colangelo 2018-as rendezése, A tanítónő (The Kindergarten Teacher) Nadav Lapid 2014-es Az óvónő (Hagananet) című filmjének feldolgozása. A történet egy előkészítőben tanító nőről, Lisa Spinelliről (Maggie Gyllenhaal) szól, aki egy nap meghallja egyik tanítványát, Jimmy Roy-t (Parker Sevak) saját versét szavalni, s innentől kezdve leküzdhetetlen késztetést érez arra, hogy segítsen a kisfiúnak kibontakoztatni a tehetségét.

A tanítónő a határok filmje – a nehezen meghúzható, az elmosódó, a felrúgott és semmibe vett határoké. Gondolkodik és kérdez művészetről, tehetségről, tanításról, nevelésről, a napjainkban felnövő generáció és szüleik, gondviselőik sajátosságairól, motivációiról és ambícióiról, a kihívásokról és elvárásokról, amikkel szembe kell nézniük, felelősségről, bizalomról, álmokról és reményekről. Teszi mindezt az etika bizonytalan, szürke területein, érzékenységgel és empátiával, s míg egyes szereplők nem riadnak vissza attól, hogy ítéletet mondjanak Lisa személyiségéről, viselkedéséről és döntéseiről, addig maga a film kerüli a fekete-fehér válaszokat, nem tör pálcát a hősből csaknem antihőssé váló karaktere felett.

Ahogyan megismerkedünk a főszereplővel, látjuk, hogy Lisa lelkiismeretesen végzi a munkáját, figyel a gyerekekre, ért a nyelvükön. Felnőtt továbbképzés keretében költészetet tanul, s bár az érdeklődés és az igyekezet nem hiányzik belőle, nem tud áttörést elérni, középszerű marad. Ebből az állapotból ragadja ki a felfedezés, hogy a kis Jimmy időnként magában motyogva osztja meg a világgal költeményeit. Ezek a versek messze meghaladják a korát, olyan szókincsről, képzettársítási készségről, lelki mélységről árulkodnak, melyre nincs más magyarázat, minthogy a kisfiú őstehetség. Zseni. Ez a zsenialitás pedig lassan, de biztosan a megszállottjává teszi a tanárát, akinek mindennél fontosabb lesz, hogy a kisfiút támogassák, meg-és elismerjék a tehetségét. Lisa azonnal realizálja, milyen ritka és különleges dologról van szó; egész életében ezt a tehetséget kereste magában, a gyerekeiben, de húsz éves tanítói pályafutása alatt most először találkozott vele.

A bonyodalmak már akkor elkezdődnek, amikor Lisa rajongó érdeklődése nem talál magának társakat. Amikor a férjének (Michael Chernus) felolvassa Jimmy általa elsőként lejegyzett versét,[2] a férfi – bár hatással vannak rá a hallottak és elismeri az érett stílust -, furcsának és felkavarónak tartja, hogy egy öt és fél éves ilyesmit találjon ki, hogy Istent emlegesse, főleg, hogy nem is vallásos neveltetésű. Jimmy bébiszittere, a fiatal és szertelen Becca (Rosa Salazar) nem veszi komolyan a „töpörtyű” motyorászását, s ugyan megörökít belőle valamennyit Lisa kérésére, valójában sokkal inkább foglalkoztatja saját színészi karrierjének beindítása, mint a kisfiú megfelelő felügyelete. A tanítónő, miután többször is hiába próbálta telefonon elérni Jimmy apját, Nikhilt (Ajay Naidu), a férfi öccséhez (Samrat Chakrabarti) fordul, aki szórakozásképpen verseket olvas és tanít a gyereknek. Lisa azonban itt sem talál értő fülekre, s amit a néző már ekkor feltételez, később beigazolódik: Sanjay meg sem próbálja meggyőzni a testvérét, hogy fordítson nagyobb figyelmet a fia adottságára. Ő fel tudta mérni, hogy hiábavaló lenne: az üzletember apuka örül annak, hogy a fia jó képességűnek tűnik, szeretné is, hogy tanuljon, okos legyen, de ennél fontosabbnak tartja, hogy gyakorlatias, talpraesett fiú, férfi váljon belőle, aki jól fizető, stabil állással rendelkezik – szemben az elrettentő példát megtestesítő öccsével; ilyen sorsra jut egy „entellektüel”: kevés pénzért javítgathatja mások helyesírási hibáit egy újságnál.

Lisa saját gyermekei is hasonló pragmatizmussal viszonyulnak az élethez: Josh (Sam Jules) egyetem helyett inkább belépne a seregbe; Lainie (Daisy Tahan) nem érzi szükségesnek, hogy komolyan vegye a tanulást, hiszen anélkül is kitűnő tanuló, hogy ezért különösebb erőfeszítéseket tenne. Hasonlóképpen a fotózás sem izgatja, beéri az Instagramra készített képekkel, elengedi a füle mellett az anyai biztatást, nem hatja meg Lisa beszéde az analóg fényképezés varázsáról. Maggie Gyllenhaal karakterének egyik tragédiája, hogy bármennyire is szeretné a gyerekeit rábírni arra, hogy kíváncsian, érdeklődően álljanak a világ dolgaihoz, hogy nyissanak, fedezzenek fel, hogy találjanak valamit, amihez érzékük van, ami a sajátjuk lehet, amiben örömüket lelhetik, ők erre semmilyen késztetést nem éreznek, egyszerűen nincs rá igényük. Lefoglalja őket mindaz, ami a kamaszévekben mindenkori és általános: a másik nem, a bulik, a határok feszegetése (például a füvezés), valamint ami a XXI. század sajátja: a közösségi média. Gyakran látjuk ezeket a fiatalokat, amint telefonálnak vagy a mobiljukat bújják, még akkor is, amikor társaságban vannak; halljuk Lisát panaszkodni, hogy már az óvodáskorúak is ezt teszik. A mobilhasználat, a sorozatok átveszik a könyvek, az olvasás helyét. Tálcán kínálják a tartalmat, egyre kevésbé van szükség a megfigyelésre, a fantázia aktiválására. A konfliktusok ellenére egyértelmű, hogy Spinelliék normális, egészséges családi életet élnek, a szülők és a gyerekek közötti kommunikáció nem reménytelen, veszett ügy. Csupán azt a biztos alapot, azt a közös nevezőt esik nehezükre megtalálni, ami Lisa elképzelése szerint a kultúra, a művészet, a nyelv szeretete lehetne, s ami Josh és Lainie számára idegen, valamiképpen furcsa, erőltetett, mintha az anyjuk az „ENSZ kulturális nagykövetének” képzelné magát. Nem értik, hogy az édesanyjuk mit várna el tőlük, s talán még ennél is fontosabb, hogy mi okból; úgy érzik, valamiképpen csalódást okoznak. Látjuk, hogy a kultúraéhség, a szép, a magasztos iránti vágyakozás nem öröklődő, sőt bizony előfordul, hogy legjobb akaratunk és feltett szándékunk ellenére ránevelni, rászoktatni sem tudunk valakit – néha a saját vérünket sem. Lisa járványként tekint arra, hogy a minket körülvevő világból, a mai fiatalokból, gyerekekből fokozatosan kivész az igény az összetettebb, mélyebb, erőteljesebb létezés megtapasztalására. Eltűnik a kíváncsiság, az életerő megcsappan, a tehetség felőrlődik.

Lisa igyekezetében, hogy megóvja Jimmy törékeny tehetségét a világ kíméletlenül tipró lábaitól, egyre több szabályt hág át, s mintha néha azt is elfelejtené, hogy csupán egy kisfiúról van szó. Kivonja társai közül a játék, s a délutáni szundítás ideje során is. A költészeti tanfolyamon kapott feladatokat Jimmy-vel próbálja megoldatni, arra biztatja, hogy költse meg a hétköznapit, vagy vegyen fel új nézőpontot. Ezzel egyidőben a képzésen kiemelkedik, többé nem egy a sok közül – a kisfiú versei meghozzák a diáktársai, s legfőképpen a tanára, Simon (Gael García Bernal) elismerését. S ahogyan Lisát vonzza Jimmy tehetsége, úgy hirtelen Simon sem tudja kivonni magát a tanítványa bűvköréből – olyannyira, hogy le is fekszik a nővel.

A tanítónő a tehetségnek erről a különös vonzerejéről is mesél, hogy hogyan válik egyik ember a másik számára kivételessé, többre érdemessé a tehetség felfedezése után. Amikor Lisát meghívják egy felolvasó estre, hogy előadja két versét, és szembesül fiatal, jóképű tanára érdeklődésével, belekóstol abba az életbe, ami sosem volt, s ami Jimmy nélkül sosem lehetne az övé. Ő annak az embertípusnak a manifesztációja, aki jól végzi a munkáját, kiegyensúlyozott magánélete van, mégis másra vágyik, többet vár az élettől. Meg akarja tölteni szépséggel, különlegessé akarja tenni – élő-lélegző műalkotássá. S ha már neki nem adatott meg, az ő ifjú „Mozartjából” szeretne ünnepelt költőt faragni, akit a közönség és a szakma egyaránt szeret, akinek a neve alatt kötetek jelennek meg. Mindeközben nem veszi észre, hogy ahogyan az nem helyénvaló, hogy a fiú apja ellentmondást nem tűrően egy bizonyos elképzelés (a pénz a sikeres, boldog élet kulcsa) irányába terelgeti Jimmy-t, nem számolva annak preferenciáival, úgy az sem helyes, hogy ő a saját meg nem élt álmait ráerőlteti.

A nézőnek fel kell tennie a kérdést: meddig tart a mentorálás és hol kezdődik a rátelepedés? Nagyon vékony vonal választja el a kettőt, s bizony Lisa nem egyszer átlépi a határt. Nyilvánvaló, hogy a tehetség gondozása, a képességek kibontakoztatása és fejlesztése áldozatokkal jár, de amíg ezt az árat egy felnőtt fel tudja mérni, s ez alapján meg tudja hozni a döntését, mennyi lemondást, milyen kompromisszumhozatalt várhatunk el egy kiskorútól? Választhat helyette a szülő, a tanár, a pártfogó? Kinek a felelőssége? Az érintettek képesek lehetnek arra, hogy objektíven felmérjék a helyzetet, félretegyék személyes beállítódásaikat? Amennyiben létrejött egyfajta mester-tanítvány viszony, milyen mértékben az előbbi dicsősége, ha az utóbbi jól teljesít, mennyire érezheti magáénak az eredményeket? Hol húzzuk meg a határt aközött, hogy valakit próbálunk jobbá tenni, és hogy kizsigereljük?

Lisa abban a tekintetben feljogosítva érezheti magát, hogy ő ismerte fel elsőként Jimmy tehetségét, s ha ő nem veszi a szárnyai alá, más nem fogja. Még a bájos Meghan (Anna Baryshnikov), Lisa segítője az előkészítőben, az Anna-vers ihletője, is csupán gyermeki gügyögésnek, énekelgetésnek gondolta azt, amikről bebizonyosodott, hogy remekművek, s eszébe sem jutott, hogy odafigyeljen rájuk, lejegyezze őket. Lisát megrémiszti az elpazarolt tehetség, a semmibe vesző versek lehetősége. Ebben a szituációban a felelősségnek a másik oldala is megmutatkozik: tanítóként feladata, hogy a gyerekekből kihozza a maximumot, felmérje, hogy ki miben ügyes, és fejlessze a megmutatkozó képességeket, éppen ezért hibás eljárás lenne, ha Jimmy-t hallva közönnyel reagálna, elfordulna tőle. Ahogyan Simon is kiemeli Lisa munkájával kapcsolatban, amit a gyerekek a tanítóiktól kapnak, egész életükre befolyással van. Jimmy, akinek az anyukája távol él (a kisfiú azt mondja Lisának, meghalt), az apukája folyamatosan dolgozik, a bébiszittere pedig felületesen foglalkozik vele, szinte kizárólag Lisától kap figyelmet, megerősítést. Kérdéses továbbá, hogy társadalmi berendezkedésünkben más megítélés alá esik-e a költői tehetség ápolása, mint mondjuk a versenysportra való felkészítés, aminél cseppet sem szokatlan, hogy már igen fiatal korban elkezdik, és ehhez igazodva alakítják ki a napirendet, az életmódot.

Ami igazán riasztóan hat Lisa viselkedésében, s ugyanakkor táplálja az együttérzésünket az irányába, hogy nemes szándék, jóindulat vezérli cselekedeteiben. Elvakultsága folytán nem tudja, hol a határ, hogy tanítóként egy kisgyermekkel meddig mehet el. Ami ártatlan kivételezésként indul, később egyre kényelmetlenebbül érinti a film befogadóját. Arra vagyunk kondicionálva, hogy az oktatási intézményekre szigorúan szabályozott közegként gondoljunk, ahol kimondott és kimondatlan elvárások, határok léteznek, amikkel ideális esetben diák, tanár, szülő egyaránt tisztában van, amit elfogadnak és tiszteletben tartanak. A tehetséggondozásnak is megvan a protokollja, a maga keretei, amikbe nem fér bele, amit Lisa művel, példának okáért, hogy egy idő után Becca helyett ő vigyáz Jimmy-re délutánonként, hogy baseball edzés helyett múzeumba és felolvasóestre viszi, hogy kikapcsolja a saját és a kisfiú mobilját, hogy ne lehessen őket elérni, nem viszi időben haza, magánál szállásolja el éjszakára stb.

Lisa a belé fektetett bizalommal él vissza – Jimmy apjáéval, aki rábízta a gyermekét; Beccáéval, aki nem gondolta volna, hogy befeketíti a munkaadója előtt, és így elveszíti az állását; a férjéével, amikor hűtlen volt hozzá; a tanára és a csoporttársai bizalmával, amikor Jimmy verseit a sajátjaiként tüntette fel; és talán a legszomorúbb mind közül, hogy Jimmy bizalmát is kihasználja, amikor a kisfiú áthelyezése után megszökteti az új előkészítőből. Lisa mintha nem tudná, hogy nem csupán a tehetség törékeny, hanem a bizalom is. A tanárokba, nevelőkbe vetett bizalom kérdése különösen kényes, olyan, amivel az emberek többségének szembe kell néznie az élete egy pontján. Ez mindennek az alapja. Ha a szülők nem bíznának, nem bízhatnának abban, hogy az óvodában, az előkészítőben, az iskolában a gyerekeik jó kezekben vannak, az egész rendszer működésképtelennek bizonyulna. Az ekkora jelentőséggel bíró, érzékeny természetű társadalmi szerepre vállalkozó embernek számolnia kell azzal, hogy elég mindössze egyszer hibáznia, a kiskorú veszélyeztetésének stigmája egész karrierjében elkíséri.

Habár a felolvasóesten, amikor Simon szembesül az igazsággal, vagyis, hogy az általa briliánsnak tartott művek szerzője nem Lisa, hanem az egyik tanítványa, azzal vádolja a nőt, hogy nem művész, csupán műkedvelő, aki mások tehetségén élősködik, az határozottan művészre valló tulajdonság, ahogyan Lisa a művészetet minden másnál előrébb helyezi, és ahogyan a tökéletességet, az eszményit hajszolja. A mozivásznon az elmúlt évtizedben több példát is láthattunk a művészi megszállottságra vonatkozóan, elég Darren Aronofsky Fekete hattyújának főhősnőjére, Nina Sayers-re, vagy Damien Chazelle Whiplash című alkotásának dobosára, Andrew-ra gondolni. Hozzájuk hasonlóan Lisa sem ismer határokat; tőlük eltérően Lisa nem a saját képességeit sajtolja ki, hanem Jimmy-éit. Amiben pedig Lisa, Nina és Andrew véleménye egész biztosan megegyezne: a középszernél nincs rosszabb.

Minden művészi ambíciókat dédelgető embernek meg kell kérdeznie magától, hogy meddig hajlandó elmenni, mit képes megtenni, mennyit ér számára a pozitív visszacsatolás, a professzionális és a széleskörű elismerés, a népszerűség, a siker. Akkor is folytatni kívánja, ha ezek a pillanatok nem jönnek el? Mit vár az alkotástól? Mi viszi előre, amikor nehézségek adódnak? Megelégszik azzal, ha csupán elég jó? Kielégíti, ha pusztán önmaga miatt, önmaga számára „termel”? Ott vannak továbbá a művészetre általánosan vonatkozó kérdések. A tehetség minden, vagy kellő szorgalommal, alázatos tanulással lehet pótolni a „hiányosságot”? Mikor kell, meddig lehet elkezdeni? Létezik olyan, hogy valaki túl korán kezdi el, vagy éppen másnak már túl késő, hogy elinduljon ezen az úton?

Közelebb kerülhetünk Lisa elkeseredettségének – amit mi sem fejez ki jobban, mint az a drasztikus lépés, hogy elrabolja Jimmy-t azzal a céllal, hogy átviszi a kanadai határon -, a megértéséhez, ha sorra vesszük a csalódásokat, amiket átélt, különböző szembesüléseit a bukással. A lányával folytatott vita Lisát olyan embernek tünteti fel, aki bár rengeteget tanult és diplomát szerzett, mégsem vitte sokra. Amikor Simonnal konzultál, Lisa felolvassa az egyik önálló versét[3] – amit korábban már Jimmy-nek is megmutatott, és láthatóan nem aratott vele túl nagy sikert -, Simon megdicséri, de ítélőképességét ekkor már elhomályosítja a nő iránt érzett rajongása, annak a (tév)képzete, hogy képes ennél sokkal jobbra is. A felolvasóesten fény derül az igazságra, ő azonmód kiábrándul belőle; elkülönül Lisa, aki a közhelyes metaforákat alkotta, és Jimmy zsenialitása, amit etikátlanul a saját érdekében felhasznált. Érzékletesen szemlélteti a karakter sznobizmusát, képmutatását az a korábbi jelenet, amiben egy számítógép által kreált verset ugyanúgy értékel, mint az ember elméjének, lelkének szüleményét, és hogy az irodájában lévő könyvhalmaznak csak a tizedét olvasta. A felolvasást követő kérdezz-feleleken következik be Jimmy „hálátlan árulása”, hogy az Anna-vers gyönyörű lányaként, valakiként, akit szeret, Meghant nevezi meg, s ezzel tudtán és akaratán kívül megsebzi Lisát.

Nem meglepő tehát, hogy Lisa ki akar törni a mindennapok korlátai közül, és amikor úgy tűnik, elvesztette annak a lehetőségét, hogy Jimmy előrehaladását felügyelje, hátat fordít addigi életének. Amivel nem számol, az az, hogy a kisfiú ugyan kedveli, és önként vele tart, de egy a tóparton töltött nap után már haza szeretne menni. Korát meghaladó érettségét és józanságát bizonyítja, hogy fel tudja mérni, a tanítónője olyat tesz, amit nem lenne szabad. Bezárja a fürdőszobába és segítséget akar hívni – végül Lisa mondja meg neki a segélyhívó telefonszámát. Ő ugyanis néhány hiábavaló próbálkozás után feladja, hogy jobb belátásra bírja a másikat. Az álom, hogy Jimmy-t a nagy költők sorába juttatja, a szeme előtt foszlik szét.

A nő kérésére, hogy fel tudjon öltözni a rendőrök érkezése előtt, Jimmy kiengedi a fürdőszobából. Készülődés közben a kisfiú megfogja a kezét; a gesztus egyértelművé teszi, hogy nincs helye haragnak – egyik fél részéről sem. Mindketten belátják, hogy tarthatatlan helyzetbe keveredtek, olyan útra léptek, ami nem vezet sehová. Ezen a határon már nem akarnak áthatolni. A rendőrök Lisa hűlt helyét találják; ahogyan Jimmy-t biztonságba helyezik egy rendőrautóban, még látjuk és halljuk, hogy lenne egy verse, de már nincs senki, aki meghallgassa. A jövő, amit Lisa nem sokkal korábban lefestett neki, valóssággá válik: a világ kész eltörölni őt, nincs számára hely – szinte máris egy árnyék.


[1] A tanítónő (2018), rend. Sara Colangelo, ford. Vajda Evelin, forg. ADS Service Kft.
[2] „Anna gyönyörű. Épp elég gyönyörű nekem. A Nap beragyogja arany házát. Olyan, mintha Isten jelet küldött volna.” Ua.
[3] „Kápráztass el, pillangó! Szárnyad nyílik, csukódik. Igyekszel, ám, hogy mi célból, nem tudhatom. Hisz ismeretlen pázsitokon jársz. Mérges gombák álruhájában áll eléd a felmentés. Ma a kert összefog az erdő kék fényt árasztó lidérceivel. Most fehérek a látóhatár szélén.” Ua.