A jó önéletrajzi regény két elengedhetetlen feltétele a magával ragadó fantázia és a megbízható emlékezet. Kivált, ha a szerző a délvidéki magyarság elmúlt száz évének történéseit választja témájául. Végel László Temetetlen múltunk című önéletírása megfelel e követelményeknek: könyvének lapjain találékony cselekményszövés és tárgyszerű történelemismeret, feszültség és hitelesség pólusai közt tartják végig elevenen az olvasó érdeklődését.

Ugyanakkor az önéletrajzi regény műfajmegjelölést még a nevelődési, a történelmi, a család, az esszé, vagy akár a kísérleti regény elnevezéssel is kiegészíthetőnek vélem, ezért a regényt a magam részéről véleményregényként olvastam. Már csak azért is, mert a címében Sartre Temetetlen holtak című munkájára hajazó írásában Végel László családja három nemzedékének sorstapasztalatát ábrázolja, úgy hogy közben véleményt mond két világháborúról, Trianonról, három, vagy négy forradalomról, terület el és visszacsatolásokról, rendszerváltásokról, nemzeti és népi, többségi és kisebbségi hűségvállalásokról, stb. Bevallom, a délvidéki történetből engem az általa jugoszlávságnak nevezett jelenség érdekelt leginkább. Hiszen regényének ebbe a „műfaji véleményébe” sűrítette mindazt, ami az elmúlt bő száz év történelmi tapasztalatából a mai és az eljövendő generációk számára eleven tanulságként, kihívásként prezentálódik. Tehát, hic Rhodus, hic salta. 

Míg a regény három nemzedék sorstörténete, addig a jugoszlávság csupán a titói Jugoszlávia néhány évtizedének, egyfajta politikai krédója, persze úgy, hogy ennek a modell-entitásnak is megvan a maga tágabban vett elő, és a regényben kirajzolódó szűkebb, mondhatni szubjektív története. Ez utóbbiról szerzőnk így vall: „Forradalom, forradalom, skandálták” a diákok, ami akaratlanul is az 1956-os „budapesti forradalmat juttatta eszembe … csakhogy ezúttal résztvevője voltam az eseményeknek.” „1968 júniusának elején [ezért számomra] sokkal többről volt szó: nem csak a hivatalos papírok szerint, hanem érzelmileg is Jugoszlávia polgárának éreztem magam. Arra gondoltam, amire apám egy percig sem: megtaláltam a hazámat, amit Sinkó Ervin egy életen át keresett” (200). 

A regény lapjain a Monarchiabeli nagyapa még kiteljesíthető nemzeti identitása, az apa már kisebbségben vállalt, ezért korlátozott, de a magyarsághoz kötődő plebejus entitása és a fiúnak egyfajta forradalomból eredő, a szabadság éthoszához kötődő, a létteljességet prezentáló humán identitása rajzolódik ki. Szerzőnk az eltérő nemzedéki tapasztalatokra emlékezve családi súrlódásokra is fényt villant: „Apai nagyapám, írja, egyszerre tisztelte Ferenc Józsefet és Kossuth Lajost, ami engem megmosolyogtatott, s 1941-es haláláig visszavárta a magyarokat. A halálos ágyán, mikor állítólag lódobogást hallott, azt suttogta a nagyanyámnak, végre megérkeztek. Anyai nagyapám meg, aki magyar huszár volt, lenézte az apámat, mert a szemében ő már csak egy szerb baka. Ugyanakkor nagyapám szerint a magyar úr ugyanolyan romlott, mint a szerb. Emlékezett a régi világra, az Osztrák-Magyar Monarchiára, amikor a magyarok voltak az urak és a választásokon Tisza Istvánt elparentálták, most viszont Karađorđe ellen pisszenni sem mernek” (52). Könyvében felidézi a magyarok ’41-es visszatérését, majd a hirtelen, szinte cserbenhagyásos menekülésüket, a községi és városházákon hagyott nyilvántartásokat, melyek alapján, a bevonuló partizánok véres bosszút álltak. Az akkori eseményeket aztán évtizedekig hallgatás övezte, ezért szerzőnk nemzedéke egy „eltemetett” múlt „tiszta” lapjával indult az életnek.

A könyv a titói évtizedek jugoszlávságát érintő eddig alig ismert, (eltemetett?) adalékaival is szolgál. Egy ’70-es évekbeli beszélgetést említ, melyben szemtanú partnere, az egykori magas rangú, ám később a Szovjet Jugoszláv ellentét idején Sztálin mellé állt, ezért börtönviselt funkcionárius, a háború utáni zavaros időkben lezajlott titkos Tito-Rákosi találkozóról mesélt. „[A] két pártvezér a magyarok kitelepítéséről tárgyalt. Rákosi ígéretet tett, hogy Magyarország a szocialista tábor része lesz, tehát a kitelepítés szükségtelen … Tito meghallgatta Rákosi kérelmét és rábólintott: helyes, akkor maradjanak a magyarok” (219). Ezt érdemes kiegészíteni a mára már ugyancsak feledésbe merült egykori hírrel, mely a legyőzött Magyarország kiszolgáltatott helyzetére utal: 1946-ban egy kormányküldöttség tagjaként Rákosi az Egyesült Államokban járt. A küldöttség a Marshall segély Magyarországot is érintő lehetőségéről, az elhurcolt javak visszaadásáról, területi kérdésekről, s Amerikának a forint stabilizációjában vállalt esetleges szerepéről tárgyalt. A tárgyalások hoztak némi sikert: Amerika a forint aranyfedezetéhez minimálisan szükséges mennyiségű kincset szolgáltatott vissza, ám egyéb kérdésekben közömbös maradt a magyar érdekek iránt.

A jugoszlávság éthoszát érintően a Jugoszláv Szovjet ellentét kapcsán Dimitrov korabeli szerepét kell szóba hozni, mert Végel László erről nem tesz említést. Dimitrov a forradalom ideológiája szerinti nagy gazdasági térség kialakítása, valamint az állam elhalása elméletének, avagy a népek nemzeti szabadsága, szociális egyenlősége, és testvéri összefogása aktuális politikai programjának a realizálását a frissen alakult népi demokráciák föderális szövetsége megalakításában látta. Az erre irányuló politikájukat a Titóval folytatott 1946-47-es tárgyalásokat követő bledi egyezményben írásba is foglalták. Ám az elmélet ideális gyakorlatának megvalósítását épp a természetes szövetségesüknek kínálkozó Szovjetunió, azaz Sztálin akadályozta meg. 1949-re az ellentétek már háborús konfliktussal fenyegettek. „[A] közeli kaszárnyában tartózkodó katonák a határban futóárkokat kezdtek ásni” (115) emlékezik a helyzetre Végel László. 

Bár a nyílt összecsapás elmaradt, de Belgrád a Kominform-fenyegetés okát a szovjet társadalom etatizmusában, azaz a párt és állam összefonódásában, valamint ezen összefonódott politikai struktúrák társadalom feletti uralmában és bürokratikus elfajulásában lelte fel, ezért Jugoszláviát egy alternatív szocializmus-modell keresésének, a forradalmi elméletbe foglalt modellhez való visszatérésnek az irányába indította el. A konzum emlékezettel szemben, amely déli szomszédunkra, mint a korlátlanul vásárolható farmernadrágok országára emlékezik, szerzőnk értelmezését akceptálva mondhatjuk, hogy a korabeli Jugoszláviát, a jugoszlávság, azaz az autentikus progresszió, közelebbről pedig népei és nemzetiségei szövetséges köztársasága megtestesülésének tekinthetjük.

Ami azonban, az egyéb európai szocializmusokkal együtt, itt közelebbről nem részletezendő okok miatt a történelem múlékony jelenségének bizonyult. Míg másutt a rendszerváltás két év alatt, 1989-90-ben lezajlott, addig Jugoszláviában közel tíz éves polgárháború vette kezdetét. A jugoszlávság szemüvegén keresztül szemlélődő Végel úgy véli, hogy „a háború valójában csak körítésnek, avagy balkáni díszletnek számított, hiszen háború nélkül … békés és demokratikus eszközökkel … is eljuthattunk volna [oda, ahova] a többi kelet-európai nemzet” (240). A háborút büntetésnek érzi a „bűnös liberalizmus vagy a szocializmus közveszélyes internacionalista utópiája miatt, amely [azonban] a megmaradás ígéretével csábította a nemzeti kisebbségeket, míg a többségi demokrácia álszenteskedés nélkül [mond verdiktet]; ilyen a demokrácia vastörvénye: a többség az többség, a szabadság áldozatokat követel”. Rövidesen elveszíti állását, s azt tanácsolják neki: „repüljön minden madár a saját fészkére” (242). Ám „[é]vtizedeken át együtt éltem ezzel a [magyar és jugoszláv] közösséggel”… „ha szedem a sátorfámat, akkor áruló leszek”. Helyzetét átérezve döntött: „Maradtam” (243). 

A könyve révén felkínált jugoszlávság szemüvegén át tájékozódva láthatjuk, hogy a ’68-as diáklázadás idején megerősödött korabeli államberendezkedés, egyéb demokratikus deficitjei ellenére, a nemzetek és nemzetiségek közötti viszonyok rendezése tekintetében modellül szolgálhat ma is; hogy a globalista, neoliberális kapitalizmus miközben legyőzte európai ellenfeleit, a NATO bombázások és a nacionalista populizmus fegyverét bevetve verte szét Jugoszláviát; s hogy a mi délvidéki történetünkről is a nem mondani róla se jót, se rosszat, azaz a hallgatás helyett az „elmondani róla a jót és a rosszat is” (227) elvét érdemes követnünk. 

Végel László, Temetetlen múltunk, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019.

Címlapfotó: Népszava