Gyukics Gáborral a beatköltészetről, annak magyarországi hatásáról, versírásról, fordításról beszélgettünk a National Beat Poetry Foundation-től nemrég kapott Életműdíja kapcsán.

Kulin Borbála: A beatköltészetnek már a neve is kissé idegenül cseng itthon. Hol kapcsolódik be a kortárs magyar kultúrába?

Gyukics Gábor: Nem is tudom, Fenyvesi Ottón kívül van-e képviselője itthon. Györe Balázs és Eörsi István foglalkozott még Ginsberggel …

Formai jegyei határozzák meg, vagy inkább csoportosulásként értelmezhető?

– Csoportosulás, ami annak alapján kezdődött, hogy voltak költők, akik nem voltak elégedettek az ún. akadémiai versekkel, a szociális körülményekkel, lázadók voltak, Ginsberg például homoszexuális volt, volt köztük sok fekete költő is. De kit érdekelt. Formabontó verseket írtak, mert az egyik lényege a beat versnek, hogy, ami eszedbe jut, azt írod le, ez a „stream of unconsciousness”, abszolút ösztönből írnak egy témán belül. Például arról, hogy „Amerika, te nem vagy egy jó ország, valamit tenni kell veled.” És szerették a jazzt, nem tettek különbséget ember és ember között, ez megint csak nagyon fontos dolog. Rengeteg jazzkoncertre jártak és ott találkoztak  a jazzköltészettel. Az első jazzköltők feketék voltak. Ők tényleg előadták a verseiket, nem egyszerűen felolvasták.  Most a Parnasszusban fog megjelenni néhány vers Bob Kaufmanntól, egy fekete és zsidó származású, lázadó, tömegek előtt megnyilvánuló költőtől, aki rögtönzött verseket adott elő, autók között rohangálva, felállva rájuk San Francisco utcáin.

Mi az oka annak, hogy itthon nincs rá párhuzam? A slam annak tekinthető?

– Szerintem a slam nem a beatköltészet folytatója, a fiatalok nem is feltétlenül ismerik a beatköltőket, de lehet, hogy csak rosszul tudom. De úgy érzem, nincs köztük szerves kapcsolat. A slam az egy verseny, bár az is mainstreamen kívüli. Magyar beatköltészet pedig a már említett Fenyvesi Ottón kívül alig művelik. Az Üvöltés pedig nagyot ütött akkoriban, az emberek körében, de a költészetben, a költők között mégsem ütött akkorát. Szerintem a magyar helyzet nagyon más volt: nálunk nem igen volt lehetséges ilyen kemény, szabad társadalomkritikus hangra a költészetben. Ez nemigen változott – nyilván vannak kivételek, de iskola, csoportosulás nem alakult ki. Rólam pl. többen azt hitték most a díj miatt, hogy  beatköltő vagyok, pedig nem. Ezt a díjat nem azért kaptam: akik adták, jól tudják, hogy nem olyan verseket írok. Az igazi beatköltő például eleve hosszú verseket ír… ezt nem én állítom, Jack Kerouac mondta. De most várható egy újabb beatköltészeti csemege: az Európa adja ki az Essential Ginsberg című kötetet, 360 oldalas kötet, többek között én fordítottam ezeket az elvadult, kábítószer hatása alatt írt verseket, ne tudd meg!

– Mesélj erről!

Ez elég kemény, mert stream of unconsciousness-ben írt versek ezek, ami eszébe jutott, leírta és nem próbálta nyelvtanilag sem megoldani. Nem véletlenül emlékeztet ez a szürrealizmus automatikus írás-fogalmára – a beatek felfogása sok szempontból hasonló ehhez. A legtöbb beat költő így működik (én is így működöm, ez talán közelebb visz hozzájuk). Leírják az első verziót és nincs javítás.

– Te inkább csak használod  a hatásait tehát a költészetedben?

– Bizonyára használom, mert sokat olvastam őket, megvan a Book of the Beats[1],  Ginsberg naplója,  és nagyon sok beatköltőtől van kötetem,  Ira Cohennél laktam nagyon sok ideig, amikor New Yorkban jártam, mindig nála pecóztam, a legnagyobb beatköltők közé tartozik számomra. Gregory Corsóval is találkoztam, és olyanokkal is, akikről Magyarországon nem nagyon tudnak.  Pl. hány női beat költőt ismersz? Olvastad az Üvöltést? „Fájdalmas, amikor ölik az embert” Diana De Primától vannak ezek a sorok, óriási verseket ír.

Amerikában ma is egy élénk irányzat a beat?

– Pont azért  hozták létre ezt a beatköltészeti alapítványt 2005-ben, hogy ne tűnjön el a beat. Rengeteg ún. poszt-beat költő van, akik még ismerték a beat nemzedék sok tagját, szerencsére ma is él még pár nagy öreg. pl. Al Winnans, Neeli Cherkovski, Diana Di Prima, Ann Waldman és persze Lawrence Ferlinghetti.Na és egy idő után elkezdett nemzetközivé válni ez az alapítvány.  Nem én vagyok az első európai, aki életműdíjat kapott, előttem egy svéd költő, egy német, román és görög költőnő kapta meg a díjat- ajánlás alapján. Mint kiderült, engem is többen ajánlottak, valószínűleg olvassák a verseimet.

– Folyamatosan publikálsz Amerikában?

– Igen. Különböző lapokban.

– Magyar verseidet fordítod angolra, vagy két külön hang nálad a magyar és az angol vers?

– Van, amikor az angolt írom meg és átírom magyarra, nem fordítom, átírom – vagy fordítva, így vannak átfedések az angol és magyar verseim között, egy-két sor hasonlít.

Mitől függ, hogy angolul vagy magyarul indul a vers nálad?

– Attól, hogy mi van az agyamban. Sokszor nem is tudom, milyen nyelven írok, mint mikor a nagyon vallásosak nyelvet kapnak, afféle érzés ez. Ha angolul olvasok, és nagyon sokat olvasok angolul, akkor ez befolyásol és egyértelmű, hogy következő napokban, ha leírok valamit, az angolul lesz, mert angolra jár az agyam.

– A két nyelv anyaga mennyire különbözik számodra? Mennyire visz másfele, ha magyarul írsz?

– Angolul sokkal szabadabb vagyok. Úgy érzem, hogy a magyar nyelv és az itthoni irodalmi közeg határos, és ez kissé befolyásol. „Nem szárnyalok olyan szabadon.” Angolul azt csinálok, amit akarok. Valószínűleg nem merem megcsinálni ugyanazt magyarban, mint angolban.

Van benned keserűség amiatt, hogy ez az első díjad, és ez sem magyar, hanem nemzetközi?

– Közben rájöttem, hogy ez a második. De az első is román díj volt, Szatmárnémetiben a Poesis folyóirat díját kaptam meg. Az sem magyardíj. Bizonyára van bennem valami keserűség, de az is tény, hogy én kívülről jöttem, nem végeztem egyetemet, nem tartoztam egyik egyetemi költőnemzedékhez sem. Ők belátnak bizonyos köröket, és aki kívül van, nem annyira veszik észre, bár most már mintha próbálnák. De nem panaszkodhatom, mert a legjobb folyóiratokban publikálok évente többször fordítást és saját verset is. Igaz, saját verset nem küldök annyit. Keveset írok, bár folyamatosan képeslapokra jegyzetelek, amikor jön valami ötlet.

Fordításkor mi alapján választasz szerzőket, akiket lefordítasz?

– Nem szerzőt, hanem verset válogatok. A verstől azt várom, hogy üssön, érezzem a gyomromban, mozgasson meg érzelmileg. A verseket nem érteni kell – a legnagyobb hiba, ha érteni akarod a verset.

Janine Pommy Vega Allen című versét Gyukics Gábor fordításában itt olvashatják.


[1]     https://www.goodreads.com/book/show/603656.The_Rolling_Stone_Book_of_the_Beats