Az efféle beszámolókban mindig az első mondatot legnehezebb leírni, hiszen egy ilyen táborban annyi impulzus éri az embert, hogy visszagondolva olyan, mintha elveszne a lényegi tartalom a sorba rendezni próbált emlékek között. Most viszont, hogy túl vagyok rajta, már tudom, mi következik: elégia a fejlődéshez.

Hadd magyarázzam meg. Az elégia, ahogy én tanultam, fájdalmas témáról megbékélt hangnemben írt költemény. Ez elsőre furcsának tűnhet, hiszen ki definiálná így egy tábor hangulatát. Pedig ha belegondolunk, a fejlődés, a változás sokszor jár fájdalommal, de amennyiben jó irányba vezet, nemcsak megbékélünk benne, hanem felszabadít és előrébb visz. Éppen ezért nem véletlenül került harmadjára is megrendezésre a tállyai írótábor.

Kürti László és Kulin Borbála vezetésével ez a félhetes rendezvény három év alatt szinte elérte csúcspontját, és eszében sincs elindulni lefelé. Amit az első tábor elkezdett, azon a második finomított, a harmadik pedig tökéletesítette. Aki ide jön, nemcsak fiatal tehetségek, kiváló mentorok és elismert, nagyszerű vendégelőadók közé kerül, hanem barátok közé. Az évente összgyűlő társaságnak ugyan kialakult már egy magja, viszont ezáltal az újonnan érkezők beilleszkedése is éppen olyan dinamikusan és egyszerűen működött, mint a visszatérő pályázók újra-összeszokása. Valahogy mindenki érezte, általános és belső különbségeink ellenére nagyon hasonló lélekszerkezetű emberek vesznek körül. Így a bizalom is könnyebben születik. Talán pont ez a fajta szentimentalizmus volt az oka annak, hogy a szemináriumok alatt mindenki őszintén és értő figyelemmel koncentrált a másik alkotásaira, kritizált és mondott véleményt.

Szabó T. Anna tart szemináriumot a résztvevőknek

A tábor struktúrája is erre a közvetlenségre épül: érkezés után rögtön egy kis borral fűszerezett közös ebéddel kezdtünk, majd az idei vendégelőadó, Szabó T. Anna és férje, Dragomán György beszélgettek Kürti László vezetésével iradolomról, pályakezdésről, ihletről, saját tapasztalataikról, és az írással szorosan egybefonódó közös múltjukról. Ezt követően Szabó T. Anna reflektált a táborba beküldött nyertes alkotásokra. A tábornak érthető okokból mindig ez az a pontja, amit legjobban várunk, és amitől legjobban félünk. Nehéz úgy tekinteni egy elismert kortárs költőre, mint nem feletted álló, magasabbrendű személyre, pláne amikor a verseidet olvassa. Szabó T. Anna azonban egyenlő félként kezelt bennünket, és pontosan annak látott, akik voltunk: tehetséges kezdők, akiknek útbaigazításra van szüksége. Személyhez szóló, megfontolt és hasznos tanácsokkal látott el mindannyiunkat, mindenkire szánt időt, senkit nem hagyott ki.

Ezek után a tábornak már védjegyévé vált borkóstoló következett, ahol a hangulat tovább oldódhatott. Késő este pedig, ahogy az ital lassan meghozta rá a bátorságunkat, amolyan önszorgalomból egy nagy körben ülve a vendégház nappalijában (titokban, a szervezők felügyelete nélkül) saját műhelyt is tartottunk, ahol a pályázatra beküldött műveinket elemeztük. A tapasztalataim azt mutatják, hogy mindig a tábor első estéje az, ahol igazán megismerkedünk egymással – akár először, akár hosszú idő után újra – viszont efféle intimitás egy ekkora csoportban, ilyen rövid idő alatt nagyon ritkán alakul ki. Mi mégis megéltük. Felolvasások, beszélgetések, kreatív ötletelés és izgalmas viták csomózták össze gondolatainkat az este első felében, amit aztán a felszabadult közös bulizás bogozott ki.

Másnap, reggeli után megkezdődött az első igazi szeminárium, ahol Kulin Borbála és Kürti László “prózásoknak” és “lírásoknak” külön készített feladataikra írt alkotások elemzése következett. Itt vált végérvényűvé a családias hangulat fontossága: az egyetlen éjszaka alatt összeszokott társaság megalkuvást nem tűrően, de tisztelettel a másik iránt kritizálta egymás munkáit. Sorban mentünk végig mindenkin, mint egy nagy, kerek, összetett mondat, amelynek végére a prózásoknál Kulin Borbála, a lírásoknál Kürti László tette a pontot. A kreatív feladatok nemcsak azt szolgálták, hogy saját határainkat feszegetve új megfejtéseket keressünk egy-egy megadott témára, hanem azt is, hogy mások reflekciói alapján feltáruljanak a rossz berögződések, ügyetlen megoldások, pontatlan megfogalmazások, és olyan hibák, amelyek eddig saját szemünk elől is rejtve voltak.

Ez az a fejlődés, amiről még az elején beszéltem. Számomra mindig is nagyon nehéz volt elhagyni a hozzám tapadt koncepciókat, és makacsságom miatt, ha ezeket valaki megpiszkálta, csak elkenődtek rajtam, mint egy szélvédőnek repült bogár az ablaktörlő alatt. Azonban a tábor teljessége, a kiváló mentorálás és a társaság baráti légkörének hatására úgy érzem, velem együtt mindenki másnak is sikerült levetkőznie ezt a fajta ragaszkodást saját igazához. Míg eleinte csak egymást voltunk képesek objektívan vizsgálni, a tábor végére már saját magunkra is ugyanez volt jellemző. Nem támadtunk, hanem javasoltunk, és nem védekeztünk, hanem megértettünk és mérlegeltünk.

Különösen frissítően hatott, hogy míg az első szemináriumot a prózások és a lírások külön töltötték, a második alkalmon már az egész tábor részt vett, így többféle perspektíva is érvényesülhetett.

Az őszinte fejlődésre törekvés, illetve az egymás és saját magunk iránti elkötelezettségünk talán abban nyilvánult meg leginkább, hogy minden egyes kör végén névtelen szavazatokat adhattunk le azokról, akiknek alkotásait a legjobbnak találtuk – mégsem volt verseny. A tábor végére sokszor majdnem azt is elfelejtettük, hogy szavazni kell, mert a fókuszpontban végig a fejlődés állt. Ez – a családias környezet mellett – az egyik legnagyobb erénye ennek a rendezvénynek. Egyszer sem veszett el a tudásvágy a versenyszellem gödreiben, így emiatt pontosan azt kaptuk, amiért jöttünk, és amiért jönni akarunk még: tudást, formálódást, véleményt, élményt, és barátokat.

Ezért volt ez a tábor egy elégia a fejlődéshez. Mert szellemileg megbékéltem és felszabadultam benne.

A korábbi beszámolókat itt olvashatják:

Rozsályi Anna beszámolója
Magyar Boglárka beszámolója

A tábor az Alternatív Közösségek Egyesülete támogatásával valósult meg.