Bódi Katalin Éva születése című könyvéről

Mindig izgalmas olyan tanulmánykötet venni kézbe, amelyben a szerző kísérletet tesz arra, hogy szűkebb tudományos területét összekapcsolja a képzőművészettel. Az előzetes várakozás mindig nagy, a művészettel foglalkozó olvasó pedig bevált mintákhoz szokott, mind a tárgyalások, mind a műelemzések, mind a kötet kivitelezése szempontjából. Ezen előzetes elvárások szemszögéből a kellemes méretű és textúrájú kötetet kézbe véve azonnal feltűnik a borítót díszítő, nyugtalanítóan sematikus női torzó. A sematikus test jogosságát a bevezető szöveg némileg igazolja majd, hiszen ebből derül ki: a szerző a női test eltárgyiasulását is vizsgálni fogja. Alapvetése, hogy az eltárgyiasulás az újkortól kezdve együttesen van jelen a női test eszményítésével, nem csupán a képzőművészetben, de az irodalomban is.  Mindezt antik és a keresztény ábrázolási sémák elemzésével támogatja meg, azok ellentmondásaira próbál rávilágítani tanulmányaiban, esszéiben.

A kötet egyes írásai külön született tanulmányok, amelyeket összeköt a képzőművészeti tematikájú elemzésrészletek sora, illetve a nő társadalmi helyzetének, testi-lelki tulajdonságainak megismerésével összefüggő társadalomtudományos vizsgálódás. A szerző különböző műalkotások, kiállítási élmények és irodalmi művek vizsgálatán keresztül igyekszik a bevezetőben ismertetett alaptéziseit kifejteni. A bibliai történetiség mellett a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus és a kortárs művészet alkotásai lesznek segítségére. Néhány írás irodalmi műveket tárgyal, vagy kapcsol a képzőművészethez.

Azt látjuk, hogy a képzőművészeti példák kiválasztásakor nem a művészi érték szempontja vezérli a szerzőt, hanem sokkal inkább a kultúrtörténetileg izgalmas művek összehasonlítása foglalkoztatja. Ez a képzőművészetet művelő szakember számára először szokatlan, ugyanakkor ráérezve a következtetések ritmusára, érdekessé válik a szorosan irodalomtörténeti látásmód is. A kiválasztott művek színes képeit tartalmazó melléklet igen gazdag. Sorrendiségét tekintve a tanulmányok sora szerint rendeződik, ugyanakkor a szerző gyakran ugrik vissza példáihoz, több írásban említve ugyanazt a művet. Sajnos a képek szerkesztése nem mindig nyújt harmonikus kompozíciót, de megérthető a gazdag példasorok választása, összehasonlításuk egyszerűbbé tétele miatt. Mégis, egyes művek, olvasóként úgy érezzük, több „levegőt”, külön oldalt kívánnának. Nyilvánvaló, hogy a színes mellékletek száma sem közömbös a kiadvány költségei miatt, mégis meg kell említeni, hogy az illusztációk képi minősége nem éri el a képzőművészeti kiadványok középszintjét. Az olvasó mégis hálás a gazdag példatárért. Gondolunk itt különösen az olyan tárgyi ritkaságokra, mint az anatómiai szemléltető figurák, vagy egyes művészek ritkán látott műveire.

Az Előszóban kifejti a szerző, hogy az antik és a bibliai testkép együttes megjelenésének ellentmondásait tárgyalja majd az újkor időszakában. A test és lélek hierarchikus viszonyát megfigyelve, a korabeli ember képét kívánja megrajzolni a férfi és a nő viszonyrendszerét keresve.
A feltevése szerint többirányú válaszokat fog találni, és nem egyetlen végső konklúziót, ami valóban így is történik, és utószó, vagy összegzés nem zárja a kötetet. Az egyes tanulmányok végén foglal össze gondolatokat, az adott írás témája kapcsán.

Különös hallani olyan személyes megnyilatkozást, hogy a szerző számára az akt műfaj volt a „legnyugtalanítóbb” az újkor képzőművészetében, az olvasó tehát várakozással indul a kérdés tárgyalása felé. A női test mezítelen művészi ábrázolásáról, az aktról, az elszégyenítés, eltárgyiasítás okán beszél, illetve azt a tekinteteknek kiszolgáltatott testként is értelmezi. Szinte mindegyik tanulmány ismétli a szerző azon megállapítását, hogy az újkortól kezdve nagyon komoly ellentmondásokat okoz a képzőművészetben a keresztény értékrend szerinti bűnös testiség és az antik felfogású érzéki testábrázolás együttes jelenléte. Valóban e kettősség miatt nehéz a testről való természetes gondolkodás, a képi és a nyelvi sémák inkább elfedik a testet, nem pedig megismertetik. Mégis túl erősnek érezzük az a kijelentést, miszerint a testtel kapcsolatos érzéki tapasztalatokat emiatt nem tudják egyéni módon kifejezni. Másik feltevését, miszerint a 18. század aktművészete a férfi néző, vagy a férfi művész vágyát kívánja kiszolgálni, a kortárs alkotók kapcsán is érvényesíteni próbálja. A recenzió címe így arra is utal, hogy problémát jelent-e a képzőművészet értékelését  illetően, ha esetleg a férfi művész a férfi vágyát ábrázolja a nő figuráján keresztül, ha eközben a képzőművészet szempontjából remekmű születik?

Minden bizonnyal az irodalomtörténészi szakma és látásmód hozadéka, hogy az elemzésre választott képzőművészeti tárgyakban a narráció minél mélyebb megjelenését keresi a szerző. Ez a hozzáállás szokatlan a képzőművészeti gondolkodásban, ahol a tisztán leíró, túlzottan narratív, elbeszélő jellegű műveket anatómiai pontatlanságok, vagy szakmai-művészi hiányosságok mellett inkább alacsony színvonalú műalkotásnak tartják. A fejezetek tárgyalása az Éva születése című tanulmánnyal kezdődik, amelyben kitér az Éva teremtését ábrázoló művek azon sajátos megoldásaira, amelyekkel a nyers narrációt kerülik el a művészek, és idealizált, elvontabb módon utalnak a jelenetre. Itt ismét olyan sugalmazást hallunk ki a szövegből, mintha a szerző irodalmi tulajdonságokat várna el a képzőművészettől. Az „arte” és a „narrazione” közötti különbség pedig látványosan nagy, és az igazi művészetnek egyáltalán nem feltétlenül része az elbeszélés. Az alaposan és részletesen megfigyelt művek elemzései pontos leírások, azonban gyakran maradnak a kompozíciós tulajdonságok ismertetésénél, és szinte mentesek a művészi kifejezés bemutatásától. A szerző vállalását és céljait figyelembe véve azonban logikus ez a módszer, bár a képzőművészetet olvasó számára szokatlan. Igaz, így is számos olyan felismerést közvetítenek, jól felépített gondolatmenetekkel, melyek a rácsodálkozás izgalmával hatnak (mint például Éva teremtésének szülésként való értelmezése, Ádám mint „szülő”, Éva mit „gyermek”, és Isten mint „szülőorvos”, nagyon érdekes, és izgalmas párhuzamok).

A Női messiások című fejezetben, a test mint a bűn jelképe, a test kínzás általi feloldozása, a bűntől való megszabadulás folyamata foglalkoztatja a szerzőt. Párhuzamként Jézus testének szenvedéseit, a Passió történetét hozza összefüggésbe a női test szenvedéseinek ábrázolásával. Feltéve a kérdést, lehet-e feminizált a Passió, felemelhető lehet-e teológiai értelemben is a női test szenvedése? Az írás kiindulópontja a MODEM korábbi, Messiások című kiállítása, melynek anyagából a szerző jó érzékkel emel ki jelentős alkotásokat. Szép példaként kapcsolja össze József Attila költeményét az egyik kiállított mű női anatómiát elemző képeivel. Izgalmas követni a női test részeinek kompozíciós változatait, ahogyan a nemi jellegek ábrázolásának fontossága felülírja a rációt jelképező arc jelentőségét. Ugyanakkor a szerző arra jut, Éva szenvedése nem lehet ugyanolyan, mint Jézusé, hiszen Éva saját bűnéért szenved, Jézus pedig mások bűnei miatt. Megtisztulásuk nem lehet ugyanaz, mégis, Szűz Mária vagy Éva bizonyos szempontból lehet „messiás”, azaz szenvedéseiken keresztül eljuthatnak a megértésig.

A Főben járó bűn érzékletes címválasztás a következő részhez, hiszen a keresztény erkölcsök szerint a gondolati szinten megjelenő vágy is bűn, tehát a bujaság, a kéj elképzelése is büntetendő. Ezzel együtt jár, hogy az erényes élet feltétele az elfojtás lesz, mélyen ellentétben az antikvitás gyönyör- és életszeretetével, a test és a szellem szépségének együttes imádatával. Ez a tény a reneszánsz művészetben, amely a keresztény vallás alapjaira épülve, az antik kultúra újjászületésével jön létre, paradox helyzetet okozhatna.

A Szépség és szenvedés című tanulmány tartalmaz egy meglepő idézetet, amely irodalmi vonatkozású. Kazinczy leírását közli egy bécsi kiállítás kapcsán, amelyen klasszikusan visszafogott aktok és skandalózus női akt-ábrázolások is megjelentek. Nagyon izgalmas kivonatokkal játszik a szerző. Éppen ezek a tanulmányok a legerősebb részek a kötetben, amikor a szerző magabiztosan mozog a tudományterületek között, egybekapcsolva irodalomtörténeti példákat és írásokat. Saját tudományterületével, annak nyelvezetén keresztül próbálja megérteni a képzőművészeti alkotásokat. Itt válnak igazán érdekessé az írások az egyetemes kultúrtörténet iránt érdeklődők számára is. Ebben a tanulmányban kitér a női és a férfi test eltérő ábrázolásának témájához is, visszajutva oda, hogy a 18. századra a szexualitás, fájdalom, szenvedés, szenvedély fogalmai mindinkább a női test ábrázolásában összegződnek. Talán kissé túlzó kijelentés ez, ha figyelembe vesszük például a Marat halála vagy a Medúza tutaja című művek jelentőségét. Az elemzések során  a test megnyitása, a test gyötrő kínzása kapcsán beszél Botticelli művéről, a Nastalgio degli Onesti történetet bemutatva. Szent Bertalan vértanúságának bemutatása szintén logikusan következik ezután. El kell fogadni, hogy a kultúrtörténeti elemzésekhez nem feltétlenül a magas művészi nívójú alkotásokat választja a szerző, bár ez szakmai alázatának bizonyítéka is lehet, hiszen nem ítélni kíván, hanem megismertetni. Ismét az az írás karakteresebb része, ahol újra irodalmi alkotás elemzésébe fog. Diderot Apáca című regényének értelmezése logikus, és dinamikusan követhető gondolatsorokat tartalmaz, érdekes, hogy a képzőművészeti tárgyú műelemzésben ezzel szemben a forma vagy a művészi kifejezés kevésbé foglalkoztatja a narratív ábrázoláshoz képest. Nagyon izgalmas, ahogyan felfejti a Diderot-regény cselekményében rejlő rejtett érzelmeket. A vallás és a szexualitás együttes jelenlétére utal, egyrészt a főszereplő személyén keresztül, és a gyónás aktusában, amely a bűnök megvallásának eszköze lenne, de itt áthatja az erotika. A korszak erotikus illusztrációkat tartalmazó metszetgyűjteményeinek jelentőségére is kitér, megállapítva teljes elszakadásukat a kor erkölcsös aktábrázolásaitól.

A következő szakasz a „Venus Pudica”, a „Szemérmes Vénusz”- típusú ábrázolások megismertetésével indul, érdekes a szerző gondolata, miszerint az aktábrázolás szükségképpen mindig többrétegű narrációval bír, ellentétben Clark gondolatával, aki szerint a nemes akt önmagáért való, nincs mögöttes, rejtett titkolni valója.  A római Lucretia és Tarquinius történetének bevezetésével áttér az ábrázoló művek sorára, felhívja a figyelmet a bűntől való megtisztulás egyetlen drámai megoldására, ami Lucrétia öngyilkossága lesz. Lucretia ugyan a keresztény tisztaság jelképévé válik, annak ellenére, hogy az öngyilkosság szöges ellentétben áll a keresztény tanítással. Valóban nagyon szép, ahogyan a példákon keresztül levezeti a „bűntelen bűnös” vezeklésének és feloldozásának történetét. Az olyan merész kijelentések ugyanakkor, hogy a teológiai és a morális sokrétűséget nem képes a képi ábrázolás megvalósítani, vitathatóak. Elég csupán Rembrandt Tékozló fiú című művére gondoljunk, hogy megcáfoljuk ezt a kijelentést. Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy a jó mű tudja csak kifejezni, ezért lenne fontos mégis a remekmű szintű alkotások megkülönböztetett kiemelése a közepes művek közül.

Médea figurája kapcsán szintén számos érdekes kultúrtörténeti mozzanatot ismerünk meg a szerzőtől. Nem csupán Médea jelentőségéről, de a szöveg és kép egységében született, úgynevezett mintakönyvek szerepéről is hallunk, vagy akár I. Francesco Medici dolgozószobájának remek leírását is olvashatjuk. Egyet lehet érteni a szerző azon megállapításával, hogy a képzőművészeti narráció akkor lehet sikeres, ha az elbeszélt történetnek van olyan csúcspontja, amelynek ábrázolásakor belesűríthető az előtte és utána történő esemény egy kompozícióba. Példaként említi Apolló és Daphné történetét, nagy bátorságra vall, hogy ezek után kihagyja Bernini kiváló szobrának elemzését. Talán a szövegvégi műalkotáspéldák torlódása inkább kihagyható lett volna, hisz jelentőségük kifejtésére nem került sor.

Sokkal izgalmasabb és figyelemre méltóbb írás Artemisia Gentileschi festészetének bemutatása. A reneszánsz idején tevékenykedő tehetséges festőnő élete minden szempontból egyedi, drámai és példátlan. Az a kérdés, amelyet a szerző feltesz, nevezetesen, hogy létezik-e női „tekintet”, valószínűleg arra irányul, hogy a női művészeknek van-e sajátos látásmódjuk.  Bizonyára van, de minden jó művésznek van. A jó művészet pedig nem „feminin” és nem „maszkulin”. Ha megnézzük, az igazán erős női alkotókat az egyetemes művészettörténetben, akkor „emberi” művészet látunk, nem nemek szerintit. Gondoljunk Marina Ambramovic, Maurer Dóra, Zaha Hadid vagy Louise Bourgeois művészetére. Az a feltételezés, hogy Artemisia Gentileschi nőként másképpen festi a női aktot, jelesül, hogy nem vágya tárgya, nem tudható biztosan. Aktjai kifejezetten erotikusan is értelmezhetőek, ez szubjektív megítélés alá esik. Mint ahogyan az is eléggé nyilvánvaló, hogy művészete jóval közelebb áll Tiziano munkásságához, mint a szerző által kiemelt Giorgionéhoz.  Az a mesterség, amit választott, amelyet kiválóan megtanult, és amely által végül kimagasló elismerésben részesült, határozott alkatra vall. Mint művész jelenik meg, egyáltalán nem nőisége nyomán válik azzá.

A szerző érdekes felvetése az is, hogy a „Pygmalion effektus” létezhet e női alkotó szempontjából. A férfi alkotó szempontjából ismerjük a történetet, amelyben a főszereplő szobrász az általa teremtett műalkotás női alakjába lesz szerelmes. Talán túlzó az a feltételezés, hogy az alkotás folyamata során a férfi alkotó mindenképp valahogyan „kihasználja” a női testet, saját vágyai számára alakítja, saját élvezete vezérli. Ne feledjük, hogy az alkotás az alkotót is átalakítja, életereje költözik minden műbe, maga is veszít és nyer, folyamatos átalakulás, energiák nyerése és vesztése, hatalmas küzdelem zajlik. A művész nem csak önmagával, de ábrázolása tárgyával, sőt műalkotásával is többszörös, nagyon intenzív interakcióban van. Gondoljunk Jankovics Marcell csodálatos rövidfilmjére, amelyet 1977-ben készített „Küzdők” címen. A valódi művész magatartásáról beszélünk tehát. Nem minden a nő testén keresztül koncentrálódik még a 18. század művészetében sem, sőt, egysíkú feltételezés lehetne mindez. Az azonban mindenesetre igaz lehet, hogy Artemisia Gentileschi saját életsorsa befolyásolta látásmódját, alkotói nyelvezetét, mint ahogyan ez minden művész esetében így van, nemtől függetlenül. A szokatlan az, hogy jelen esetben a nő, mint művész, cselekvő alkotóvá válhatott egy olyan korban, amikor ez rendkívülinek számított.

A Cigány festők tanulmány nagyon érdekes módon mutat be műveket a nagybányai festészet néhány képviselőjétől. Mégis kissé zavaró, hogy az írás elején itt is kibontásra kerülnek olyan gondolatok, amelyeket szinte mindegyik tanulmányában tárgyalt a szerző. Talán ajánlható az írások egyenkénti olvasása, hogy az ismétlések ne hassanak közvetlenül, a recenzens most nem engedhette meg magának ezt a kényelmes szemlélődést. Ebben az írásban érdekes módon kerül felvetésre az „újraértelmezés” vagy „újraalkotás” fogalma híres képzőművészeti alkotások viszonyában. Valóban helyes az a megállapítás is, hogy a művészi „intenció” gyakran nem egyezik meg azzal, ami a végeredménnyé válik. Ez valójában azért van, mert a művész egy olyanfajta révületben, bevonódott állapotban dolgozik, amikor az anyag, a forma, a technikai törvényszerűségek is vezetik, és művészi szándékán túl, sokkal több bele kerül a műbe, mint amire számított. Ennek nincs köze a tudatossághoz. Az előzetes tervezés szükséges, azonban ez egy felette vagy alatta zajló folyamat, ami nem irányítható, de a remekmű feltétele. Ez a fejezet, témája miatt megidéz olyan tanulmányokat, amelyek igazán érdekesek lehetnek minden olvasó számára, például Kovács Éva írását. Felhívja a figyelmet olyan rendkívül fontos eseményekre, mint a kisebbségeket érintő tudományos konferenciák jelentősége. Réti István festményének témája miatt kanyarodik a szerző a kisebbségek helyzete és az etnikai népcsoportok ábrázolásának bemutatása felé. A nyugati művészet kelet iránti érdeklődése, az egzotikum megjelenése a képzőművészetben nagyon jelentős a vizsgált korszakban. Ennek sajátos produktuma például az idézett festmény, amely valóban kényelmetlen hatást vált ki a nézőből. Azonban nem szabad elfelednünk azt a számtalan érzékletes, és remek nőábrázolást Réti művészetében, ami bizonyítja, hogy nem említhetőek neve mellett a pedofília, rasszizmus, erőszak fogalmai. Talán inkább a kor divatjához való alkalmazkodás vezethette, vagy a bizonyára általa is ismert Pubertás című Munch festmény, amelyek kompozíciója és üzenete szinte teljesen azonos. Réti művészeténél sokkal nehezebben vállalható a világhírű Balthus munkássága, az ő művészete valóban nehezen elviselhető, egész életműve a pedofília határvonalán egyensúlyoz. Nagyon szép gondolatokkal zárja írását a szerző, amikor az erős, és élő társadalmi struktúra feltételeként a több perspektívából való odafigyelést nevezi meg, természetes az etnikumok felé is.

A fekvő aktok tematikáját taglalja a következő egység, kifejezetten a „lamentáció”-t, Krisztus siratásának kompozíciós sémáit. Helyesen fogalmazza meg itt a szerző a pillanatnyi állapot bizonytalanságát. Ez a képtípus már a szenvedések után, de még a megváltó feltámadás előtt ábrázolja Krisztust. Szintén érdekes gondolat a Vénusz-ábrázolások testhelyzetével párhuzamot vonni Krisztus testének ábrázolása kapcsán. A bemutatott példákon keresztül jól értelmezhető a feltevése, ám ismét néhány radikális kijelentést olvashatunk. Például az női aktábrázolásokat csupán a reneszánsz művészetben tartja jellemzőnek Európában. Ha visszagondolunk az elképesztő mennyiségű és minőségű őskori idolokig, máris árnyalhatjuk ezt a mondatot. Annak a tézisnek a megcáfolásához, hogy a fekvő akt az antik művészetben mindig a legyőzöttséget, a fájdalmat, a szenvedést fejezi ki, felidézhetjük a csodás „Folyamisten”-ábrázolásokat, a Ludovisi-trón reliefjeit, vagy a heverésző női alakokat a Parthenon oromzatáról. A Piéta-ábrázolásokhoz kapcsolódva ismét előkerül a megállapítás, miszerint a reneszánsz művészet, az antik aktábrázolás esztétizáló törekvéseihez igazodva megfosztja Krisztust nemiségétől a műalkotásokban. Ennek ellentmond például a méltán világhírű „Krisztus siratása” című festmény, Andrea Mantegna alkotása, ahol a drámai jelenet, a döbbenetesen erős érzelmi kifejezés, és a szakrális tisztaság mit sem sérül Krisztus alakjának csodálatosan érzékletes megformálása mellett. Pedig ez az egészen elképesztő perspektivikus megoldás csak buktatókat tartogatna a művész számára, de nem egy nagy művész számára.

A Második nem című írás izgalmas feldolgozása Drozdik Orshi kortárs képzőművész kiállításának. A női test meghasítása, részleteinek kivágása, a sebzés és kiemelés, a női művész által önmaga testének ábrázolása mind olyan téma, amelyről a szerző gazdagon fogalmaz, és jól követhető, nagyon élvezetes értekezés született. Nyilván a kötet terjedelme véges, de az itt leírt, elemzett művek közül szívesen látna még több képes reprodukciót az olvasó.

A Bogozás című írás olyan, mint egy személyes megnyilatkozás. A szerző valódi lelkesedése is megmutatkozik itt, ami nagyon rokonszenves. Az elemzések során tapasztalt rendkívüli fegyelme és tudományos tárgyilagossága mellett végig tapasztalható a kötetet olvasva egyfajta jó értelemben vett naiv öröm, amikor képzőművészeti alkotásokról beszél. Ez az öröm ebben a fejezetben mutatkozik meg leginkább.

A Hasonlóság alakzatai az egyik legerősebb írás a kötetben. Pontosan eléri a célját, amikor az irodalmi mű, jelesül Balzac regényének jellemzése során a számos képzőművészeti témájú részlet elemzésébe fog. Az irodalmi mű kiválasztása telitalálat. A főszereplő egy szobrász, a cselekmény során pedig mód van a művészeti alkotás létrehozásának bonyolult feltételeiről értekezni. A művész és a művészeti alkotás közötti közvetlen kapcsolat hiányáról beszél a mű, ahol az alkotó tekintete, látásmódja által születik meg a „szépség”.  A szerző nagyon fontos megfigyelése, hogy Balzac olyan módon építi a regényébe a műalkotások jelenlétét, hogy ott magyarázzon, ahol ő nem akar beszélni.

Bódi Katalin írásainak nagy érdeme, hogy felkelti az érdeklődést olyan izgalmas irodalmi példák vagy történeti tanulmányok iránt, amelyek új szemszöggel gazdagítják a képzőművészetről való gondolkodást. Kötete számos értékes adalékkal, megfigyeléssel és következtetéssel szolgál, miközben konstruktívan használja, ismeri, idézi a szakirodalmat. Meglepetésekkel szolgálhat a képzőművészetet és az irodalmat ismerőknek is.


Bódi Katalin, Éva születése, Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2019.