Bedecs László kritikája Ágoston Tamás: A visszaalvás művészete című kötetéről (Napkút, Bp., 2019, 78 oldal, 1990 Ft.)

Szokás a festészet, a látás, a nyelv és a költészet éjszakai oldaláról is beszélni, és akik ilyesmiről beszélnek, rendszerint metaforikusan használják a kifejezést, és a művészetben megjelenő láthatatlan vagy kimondhatatlant értik alatta. Az „éjszakai” festészet, költészet és a nyelvi is ezt próbálja megmutatni vagy elmondani, leírni. Persze nem azért, hogy közszemlére tegye, láthatóvá változtassa, leleplezze, netán elvegye a titokzatosságát, hanem azért, hogy láthatatlan vagy a kimondhatatlan létére, megfejthetetlen titokzatosságára hívja fel a figyelmet. „Amiről be lehet szélni, arról be kell szélni” – írja Tandori Wittgensteint parafrazálva, de az ide tartozó költők és írók a másik oldalról is próbálnak beszélni, hiszen, mint közismert, azt még Wittgenstein is elismeri, hogy „A kimondhatatlan mindazonáltal létezik. Ez megmutatkozik, ez a misztikum.” A költészet éjszakai oldala tehát végső soron a misztikussal foglalkozik.

De az éjszakának és a művészeteknek van egy másféle kapcsolata is: a sötétben, a fáradt vagy esetleg bódult agy egészen másként működik, és ezt az alkotók mindig is szívesen kihasználták. Coleridge Kubla, kánja, Pessoa Ópiáriuma, Boudlearire Mesterséges mennyországok című könyve, de még Hajnali részegség is arról számol be, miképp szárnyal az álomban és az álom határán a fantázia, miféle képek, mondatok és összefüggések születnek meg, mennyire termékeny az akár különféle stimuláló vagy kábítószerekkel előidézett álomszerű állapot. Persze van, aki nem az ihletet várva marad késő éjszakáig vagy akár hajnalig ébren, hanem azért, mert ha akar, sem tud elaludni. Az álmatlanság afféle modern kori népbetegség, és természetesen a művészeket, az írókat-költőket sem kerüli el. Az elmúlt évek terméséből több, kifejezetten ezt a problémát tematizáló könyvet lehet kiemelni: Sziefer Natália Az altató szerekről című regényét vagy Korpa Tamás: Inszomnia és Kerber Balázs Alszom rendszertelenül című versesköteteit. De eszembe jutnak Takács Zsuzsa álomversei is – ő, ahogy erről esszéiben és interjúiban sokat beszél, rutinosan az éjjeli szekrényre készíti a jegyzetfüzetét, hogy amikor felriad, azonnal le tudja írni az álmait. És nagyon gyakran felriad.

Ágoston Tamás is ebben a sorban áll, második verseskötetében ő is az éjszaka és az álom, illetve az álmatlanság költőjévé lesz. A visszaalvás problémája ugyanis csak azt érinti, aki a belső vészcsengők megszólalása miatt rendszeres felriad, és aztán nagyon nehezen tud újra elaludni. Igen, visszaaludni gyakran tényleg művészet – hiszen épp az agy, aminek pedig pihennie kéne, épp az nem engedi: beindul, berobban, hozza a megoldandó kérdéseket, sorolja a tennivalókat, előkeríti a szorongásokat a szégyenérzetet, néha ilyenkor kínálja a régóta keresett megoldásokat, akár, ahogy a költők mesélik, egy verset vagy egy verssort. De bármit is hoz, bármit is kínál, az eredmény a nem kívánt ébrenlét lesz.

Ágoston a verseiben álmokat ír le (vagy talál ki), de a megfejtésüket minden esetben ránk hagyja. Csodálatosan vad, szürreális álmok ezek, sok-sok váratlan és vicces fordulattal, sok vérrel, agresszióval, szörnyűséggel és a családban élő szörnyeteggel. Álomszerű álmok, akár valóban megálmodottak, akár csak kitaláltak, hihetők, és miközben borzongatnak, az értelmezésükre is hívnak. Afféle leleplező és nem jósló álmok ezek, vagyis kifejezetten a kimondatlant, a titkot hozzák elő a tudatalattiból, olyan rejtett érzésekre világítanak rá a maguk sokszor egyértelmű, de állában inkább enigmatikus nyelvén, amit a beszélő vélhetően igyekezett elfojtani. Tudjuk, például Krúdy Álmoskönyvéből, hogy az egyes ismétlődő motívumokhoz konkrét jelentések kötődhetnek, de valószínűleg ahány álom és álmodó, annyiféle jelentés lehetséges – és mindig felbukkanhatnak új kulisszák, új szereplők, új motívumok, ahogy ez Ágoston Tamás nagy erejű, nagyhatású verseiben rendre be is következik.

 A prózába hajló, jellemzően tizenöt-húsz soros szabadversek, és az azokat felépítő kijelentő mondatok a tárgynak megfelelően történetdarabkákat mesélik el, képrészelteket írnak le, fragmentumokat szórnak szét, de ezek csak kisebb-nagyobb mértékben kapcsolódnak egymáshoz – bár, vélhetően, a leírásokban sokkal inkább, mint a valódi álomfolyamatban, de ez már az álom és az álom emléke közötti szükségszerű különbségből fakad. A költői nyelv tehát szikár, tömör; a jelzők használata nem gyakori, csak indokoltan és akkor nagyon kreatívan történik. Mondhatjuk, dísztelen költészet ez, merthogy nem a hagyományos értelemben költői. Szokatlan szókincs jellemző rá, és letisztult, „minimalista” stílus, következetes képi világ, máséval összetéveszthetetlen atmoszféra. A versek asszociációs technikája, illetve ennek a logikája nem könnyen követhető – de ez megint csak az álomalkotást követő módszernek tulajdonítható. Az ebből kibontakozó abszurd, komor költői világ szívesen használ nehezen kimondható metaforákat, szimbólumokat, és a megértést akadályozó nyelvi eszközöket. A szándékos logikai, grammatikai, szemantikai bukfencek, a már emlegetett töredezettséget, a hiányos történetek, a váratlan, nagyon meglepő képzettársítások iránya kiszámíthatatlan, de épp ezek teszik rendkívül érdekes és élvezetes olvasmánnyá a kötetet. A mondatok, az egyes történetdarabkák és a képek között néhol valóságos szakadékok nyílnak, vagyis a verseli kijelentések nem kapcsolódnak folytonos láncolatokká – aki viszont ezekbe a szakadékokba néz, könnyen megszédülhet, és könnyen saját magát láthatja lent a mélyben.

A legfontosabb történetszál, tematikus vonal a szülőkhöz kapcsolódik. Bántalmazó, durva anya, abuzáló apa képe rajzolódik ki a szövegekből, és egy szorongó, szeretetre áhítozó gyereké. A Testület című vers első két sora komplexen mutatja meg a kötet egészére jellemző magatartásbeli és poétikai szituációt, a nézőpontot, a témát és az ehhez kapcsolódó nyelvi megoldást is: „Napos réten feküdtem, / mikor apám felrázott az éjszaka közepén.” Egy egészséges családban az apák csak egészen rendüli esetben, vészhelyzetben ébresztik fel az alvó, épp a boldogságról álmodó gyereküket, a diszfunkcionális, bántalmazó családokban ez azonban gyakran megesik. Elég, ha az apa részegen ér haza, elég, ha csak kegyetlenkedi akar az anyával vagy a gyerekekkel szemben. Más kérdés, hogy Ágoston van annyira jó költő, hogy álombeli álom eseteivel is eljátsszon – sok példa van a kötetben arra, hogy magát az alvást álmodja –, vagyis itt egy reflexiós szinttel lejebbe kell mennünk: azt álmodtam, hogy miközben a napos rétről álmodom, apám erőszakosan felébreszt.

Egy ehhez hasonló és hasonló struktúrájú, de még összetettebb kép a Bújócskából: „A koporsómban feküdtem, amikor bekopogott az anyám: / bújj elő, kisfiam, beteg az édesapád. Dobog megint a szíve.” Mintha a halott apa térne vissza az álomban, de haldoklóként, és mintha ez feladatot adna a gyereknek, amit viszont az anya oszt ki rá. Az az anya, aki eltolja magától a felelősséget. A koporsóban fekvő fiú ugyanis azzal az egész kötetben visszaköszönő kérdéssel viaskodik, hogy vajon nő is ugyanolyan kegyetlen lesz-e, mint a szülei, különösen mint az apja volt. Az álom által megképzett valóságban az apa a halott, ő fekszik valahol a koporsóban, az álomban viszont a fiú, aki ezzel az apa helyébe, örökébe lép, és akinek ezzel valóvá vált a legnagyobb félelme: olyan lett, mint az apja. Ez az apafigura határozta meg a beszélő, egy gyerek létezésének kereteit és feltételeit, az ő boldogtalansága és agressziója, durvasága öröklődik tovább, az ő hibái és tévedései tesznek mindenféle megoldást generációkra előre eleve lehetetlenné. Érdekes, hogy ennek ellenére, mint az idézett versben is, gyakran a haldokló, akaratgyenge, tehetetlen apa tűnik fel.

A verés motívumai, a szeretet hiányától és az eltaszítás lehetőségétől való félelem képei állandóan visszatérnek: „Anya kezében légycsapó, / apa kezében húsklopfoló. / Hívogatnak. (Hófehérke), „Pálcával noszogat apám, mintha döglött bogár lennék.” (Palacsinta), „Elöntött a veríték, amikor befeküdtem / a bűvészládába, s apám fűrészelni kezdett” (Bűvész), „Pizsamában állok a fal előtt: megbüntettek” (Füstölő) és a többi, és a többi. A pizsama egyébként még legalább ötször kerül elő a kötetben, amit lehet megint csak az álombeli alvás eseményéhez kötni, de lehet a kiszolgáltatottság retorikai alakzatának is tekinteni: nincs védtelenebb, mint az éjszaka közepén felzavart, kizavart gyerek: „Bojtos sapkában, mezítláb állok / a bizalmatlan udvaron: pizsamában” (Egyenruha), „Mezítláb, pizsamában / indultunk” (Testület), „Csöpögő pizsamában / állok a fák között” (Grönland).

A versek a szülő-gyerek kapcsolatot a gyerek szemével láttatják tehát, amiből kiderül, hogy a szülők közti állandósuló konfliktusok miatt ez a kapcsolat sem lehet harmonikus, a gyerek hiába vágyna a boldog és biztonságos családra. De ez talán eleve illúzió, és még a boldognak látszó családok életének mélyén is frusztrációk és lemondások sötétlenek. Az öröklött struktúrákból pedig nem lehet kilépni, az apák és anyák gonosz szelleme az új családba, felnőtként is mindenkit elkísér, az apa, láttuk, a koporsóból is visszajár. Az álmok és a versek is felfoghatók lennének terápiaként, hiszen az álommunkával és az álmok leírásával, avagy az álomnak álcázott sérelmek leírásával talán meg lehetne szabadulni a traumáktól, a kisértő emlékektől, de erre a lehetőségre, a feloldozásra a kötet egyetlen utalás sem tesz. Az emlékek élessége, részletessége inkább azt mutatja, hogy nagyon is jelenlévők. Az egyik legjobban megírt, a kedvencemmé lett jelent ez:

Azt mondta: a te jeled
a virág, kicsim, de ez még változhat.
Apa bólogatott. Aztán egymásra nevettek,
mint akik értik a tréfát.

                                    (Hófehérke)

A versek mélyén tehát a rémes emlékek tömege és a gyerekkori félelem munkál, félelem a magánytól, a szeretet elmúlásáról, az eltaszítástól. Gyakran tűnik fel a gödör és a kút, valamint az árok motívuma, amibe aztán a gyerek beleesik vagy belekényszerül. A gödör mélyéről felnéző, és a fent örömtáncot járó szülőket látó gyerek (Boríték), a kútba dobott és lent törpeként élő gyerek (Törpe), vagy az anya által ásott árokkal körülvett és mindentől elszigetelt gyerek (Ásó) ábrázolása újra és újra megrendítő, a versben pedig épp azért tud kiválóan működni, mert valamiképp képes elérni, hogy az álom metaforikája és a valós képek ereje egyszerre hasson. Álomként olvassuk, a rejtett jelentéseket keressük, a szimbólumok mögötti valós szorongásokat, félelmeket, kegyetlenségeket keressük, de közben a primer élmény is megérint, a jelenetek az álom-kontextus nélkül is érdekesek, izgalmasak, újszerűek.

Ágoston tudja, hogy az álomban a képzelet lényegében akadályok nélkül szárnyalhat, ennek megfelelően az álomleírások akár avantgárd költeményekké is lehetnek. A tehetségét viszont pont abban látom, hogy tökéletes aranyt talál a képzelet játéka és a követhetőség, a valószerűség között. Vannak egészen meglepő, elképesztő, váratlan, döbbenetes jelenetek, képek és fordulatok ezekben a kis történetekben, de sohasem enged a fantázia szélsőségeinek. Szakadozott, szakadékszerű hiányt hagy egy-egy nagyobb ugrása, néha érinti az abszurdot, a meseszerűt, néha a szürreális is, de sosem megy tovább. Az útja, a gondolkodása általában a nagy ugrások ellenére is követhető. Igaz, az álom felment a logika szabályai alól, és felment a képek koherenciájának igénye alól is – de a szerző legtöbbször ezzel sem él vissza, nem enged az őrület kísértésének. De hogy hozzak néhány, a határon lévő, nekem már nem tetsző megoldást: az „Anyám ruhákat dobál a tetőről egy sikoltó bokorra” (Váza) képben nekem a „sikoltó” jelző például már sok, bár egy égő bokor adhat sikoltó hangot. „A könnyűség adomány, / mint a szél, amely a tenyeremből eszik” (Lépcső) sorokban a tenyérből evő szél üres képnek hat, számomra egyáltalán nem meggyőző, és nem is ad hozzá semmit a vershez. Ráadásul a „szél, amely” vonatkozói névmási szerkezet is bántja a fülemet, érzésem szerint ez indoktalan grammatikai hiba. Ezekért és még néhány ezekhez hasonló megoldásért kár, de a kötetet ennek ellenére is erősnek, kifejezetten sokra tartom.

A fentiek mellett azért tartom nagyra, mert képes végig szenvtelenül, magától értetődően beszélni szürreális jelenségekről, természetesnek venni a valóságban egyébként irreális eseményeket, amihez néhol szélsőséges, hátborzongató, morbid iróniát használ. Tetszenek a többszörös határátlépések, melyek megtöbbszörözik, és egyben el is bizonytalanítják valóság és álom, realitás és fikció viszonyát, hierarchiáját. Tetszik az álom révén felszabaduló érzelmek szabad áramlása, de az is, hogy ennek a vers mégis meglévő formai és terjedelmi kerete, valamint a nyelv grammatikai szabályszerűsége határt szab, hiszen csak ezáltal válik a kiszámíthatatlan tudatműködés közölhetővé, átadhatóvá, ezáltal lesz az éjszakai oldal mégis érzékelhető, kitapintható. Tetszik, hogy újra és újra megmutatja, hogy az álom maga is alkotás, és hogy álommechanizmus mennyire hasonlít a szöveget létrehozó fikcióképző aktusokhoz.

Ezen kívül, és talán ez a legfontosabb, van néhány egészen meglepő és emlékezetes sora – amire a poétikai értelemben legközelebbi alkotótársai, Marno János vagy Nemes Z. Márió is büszkék lehetnének. Ide értem a fenti idézetek egynémelyike mellett a „Jégeső veri a hullaházat” (Diktátor) vagy a „fejszét csomagoltál az útra” (Pohár) megoldásokat, az isteni és az ördögi szubsztanciát megjelenítő és versenyeztető versmondatokat vagy a lélek legmélyét érintő szorongásokat érzékelhetővé tevő, részben már érintett verseket. Ezek azok, amelyekhez később is érdemes lesz visszatérni.