[Sylvia Plath utolsó, töredékben maradt verse]

kakasvér színű tulipánok, mint
átvérzett gézkötésű sebek a 
bokámon, vasalt csuklómon
harmadfokú égési nyomokban
felhólyagosodik a gyerekkorom,
a körmöm beszakadozik, szilánkot
gyalul belém egy emlék, amint
hajnali szeretkezéskor belémhatol
mindig egy rémkép: melleim csonkolt
gombafejek, bimbóim már rég nincsenek,
ledarálom hát magam egy
húsdarálón, hájas tésztát sütnek
belőlem, szilvalekvárosat és mákosat,
s mint darált mákban a cukor,
úgy keveredik bennem a düh és
a szenvedély, kötélre kiteregetett
idegszövet vagyok, színes szövet,
nyakamba akasztottam nemrég
egy hintakötelet, de alacsonyan
volt a pince plafonja, s kiesett
egy tégla az agyamból, mi lesz
Friedával és Nicholasszal, bohócokat
rajzolok majd nekik utoljára, hogy
így emlékezzenek az anyjukra,
közben a csiklóim is összezárultak
már, nem kell, hogy hozzám érj
Ted, csak tedd a székre a szívedet,
ha fájok, s ülj rá, hogy kipréseld
belőle Assiádat, miközben én
a gázsütőben felejtem majd a fejem,
legalábbis ezt terveztem el nemrég,
de lehet, hogy —————————