Valami hasznosat

A kis Zarecsnaját a fél koli meg akarta dugni, pedig tudtuk jól, a másik térfelen játszik, a magunk fajtára rá se hederít. Eszeveszett Trepljovként a bugyijába akartunk keveredni, az a tört márványra emlékeztető fehér bőr, a derekáig érő vörös haj (azt hiszem, slampos szőkéről váltott, és milyen jól tette), meg persze a duzzadt-hívogató ajkak és almamellek. Jó dolgunkban azt se tudtuk, hová kapjuk a fejünket, amikor végig sétált az egyetemen vagy a koli folyosóján, vagy ő is beült a filmklub szokásos péntek esti vetítésére. Igazán jó lett volna szorosabban is megismerkedni vele, de kénytelenek voltunk beérni a kezünk és a fantáziánk nyújtotta örömökkel.

Egyszer aztán fültanúja voltam egy különös beszélgetésnek. Az Isztambulban történt, a fölső részen (szűkös galéria, egyhetvenes belmagasság, ezért a fogyasztást mindig megelőzte némi görnyedés), ott ültem az egyik hátsó asztalnál, sörrel és valami műértelmező házi dolgozattal bíbelődve, Zarecsnaja pedig telefonnal a fülén csattogott föl a lépcsőn, egy nagy pohár rozéfröccsöt egyensúlyozva, és a látvány alapján nem ez lehetett az első kör, amit rendelt magának. Velem átellenben ült, pontosabban: huppant le a padra, a pohár koppant az ablak melletti asztalon, néhány csepp ki is löttyent, és csak mondta és mondta, megállás nélkül a magáét a telefonba. Olyan észrevétlen maradtam a számára, mint addig még soha, pedig a korábbi állapot se volt fényesebb.

Arról beszélt, hogy nem fél a haláltól, mert a halálban megszűnik az idő; az a valami, amit a feltámadásra való várakozással kell tölteni, és így – hogy tulajdonképpen nincs idő – nincs várakozás sem, tehát amint lepörög az utolsó kocka s jön a конец фильма meg a sötét, rögtön ott állunk az ítélőszék előtt, arra várva, hogy történjen valami. Azt persze nem tudja, milyen formában és hogyan lesz ez a lélek-dolog, megmarad-e egyáltalán bármi abból, ami tudásként, érzésként fölhalmozódott az emberben, vagy az is az enyészetté lesz, de abban az egyben biztos, folytatta valami elkeseredett dühvel és könnytelen szomorúsággal a hangjában  néhány nagyobb korty után, olyan ezt mint a küszöbön toporgás, az ajtóból már nem lehet visszafordulni, csak előrefele vezet az út, és azon az úton csupán remélheted a legjobbakat. Annyira szar végül is nem lehet odaát, ha senki sem akart még visszajönni.

Aztán elmosolyodott és kiitta a maradék fröccsöt a poharából. Nem szólt semmit, csak hallgatta a vonal túlsó feléről érkező választ. Tudom, furcsa, de egy pillanatra boldognak éreztem magam, mert azt gondoltam, ez a lány, ez az édes-törékeny lány itt és most csak az enyém és senki másé; nem tudom, mi a baja, azt se, mi az, ami fáj neki, de addig, amíg valamelyikünk görnyedt tartással el nem hagyja a galériát, egymáséi vagyunk, egymáshoz tartozunk. Különös bizonyság ez, mert én tudom, hogy ő van, hogy ő mit jelent, Zarecsnajának viszont fogalma sincs arról, ki vagy mi vagyok én. Felőle akár lehetek döglött légy két ablaktábla közt vagy falfirka a női mosdó ajtaján, esetleg szivárgó vízcsap, a sorsom itt és most mellékes. A lényeg az együvé tartozásunk, ez a képlékeny, bármelyik pillanatban fölbomló, s aztán végképp megszűnő egymásra utaltságunk.

Hogy leszek képes ezek után, villant belém a kegyetlen fölismerés, magamhoz nyúlni? Olyan szentté lett előttem ez a lány, hogy mély és zsigeri bűnnek éreztem volna, ha a közösségi oldalára föltöltött, csábító képeire maszturbálni kezdek a koli szobán mélyén, amikor a lakótársaim végre hajlandóak lelépni; elfogott volna a rosszullét, ha véteni merek romlatlansága ellen. Ezer és egy dolog kavargott bennem, végül arra gondoltam, szarok az egészre, mit áltatom magam, fölpattanok (persze óvatosan, nehogy beverjem a fejem), odalépek hozzá, és úgy lekapom, de olyan csókkal, amire egyetlen leszbikus barátnője sem képes, aztán egy következő gondolat már vissza is rántott a valóságba. Tisz-te-let (hallottam a fejemben a kimért hangsúlyt), hát állat vagyok én, hogy a vágyaimnak ne tudjak megálljt parancsolni? Vigyáznom kell erre a lányra, ameddig csak lehet. Ki tudja, hány percet adott nekünk az ég.

Muszáj volt visszatemetkeznem a munkába. Még szemeszter elején megcéloztam egy soványka ösztöndíjat, azt ugyan sejtettem, hogy nem abból fogom megváltani a világot, de ha összejön, legalább függetlennek érezhetem magam, ami nem kis dolog. Persze lassan haladtam, mert folyton Zarecsnaján pihent a szemem, szerencsére úgy ült, hogy nem láthatta, kocsányon lógnak, és olyan feneketlen sóvárgás rejtőzik a tekintetem mélyén, ami sehol se illendő.

Egyesek meg azt rebesgették, hogy valójában ő soha senkivel se megy el, és ezt a csak-a-lányokkal-hajlandó dolgot azért találta ki, hogy végre leszálljanak róla az olyan szerencsétlenek, mint amilyenek mi vagyunk. Mások meg váltig állították, odahaza van pasija, akivel nagyon komoly a szándék, már el is jegyezték egymást. Akármi is volt ezek közül az igazság, sose tudtuk meg, a beadandómmal pedig képtelen voltam ilyen gondolatok közt haladni.

A nagy elmélkedésnek természetesen az lett a vége, mint amire számítottam: semmi. Zarecsnaja néhány hümmögést követően lerakta a telefont, az emeleti ablakon beszűrődő fény pont a vállaira hullott, különös árnyalattal gazdagítva hajának színét. Pár pillanattal később aztán a poharával együtt ráérősen, kisimult arccal lesétált a lépcsőn. Egyedül maradtam a tehetetlen csöndben.

Végül én is megittam azt a keveset, ami még a korsóm alján lötyögött, nincs is rosszabb a megmelegedett, nyeletnyi sörhabnál, de hát senki se mondta induláskor, könnyű lesz az élet. Aztán a lépcső tetején eszembe jutott, valami jót is kellene cselekednem, valami hasznosat, mielőtt hazaindulok viaskodni szűnni nem akaró vágyaimmal. Úgyhogy odamentem Zarecsnaja asztalához, és egy gyűrött-beszáradt papír zsebkendővel föltöröltem az asztallapra löttyent rozéfröccs maradékát. Mint valami ereklyét, úgy őriztem hetekig farmerom zsebében azt a zsepit, de aztán megfeledkeztem róla, és egy hétvégén sikeresen kimostam, aminek eredményeként (ahogyan az ilyenkor lenni szokott) napokig szitkozódtam a millió darab papírcafat láttán.