Borsodi L. László Maszk és szerepjáték. Baka István költészetei című könyvéről
(Budapest, Kalligram, 2017. 303 oldal)

I.

A könyv egyik nagy erénye, hogy a Baka-költészetet illető saját álláspontom átgondolására, tisztázására késztetett. De mert a „megértés és értelmezés […] menete során – amint azt Schleiermacher állítja – egymást mindinkább kölcsönösen támogatjuk, minthogy mindenki a többinek szokásos összehasonlítási pontként és analógiaként szolgál, ami azonban minden ponton újra és újra ugyanúgy a megsejtéssel kezdődik”, bizonyára a szerző is találhat majd olyan észrevételeket e helyt, amelyek árnyalhatják a saját álláspontját. S maradva még egy gondolat erejéig Schleiermachernál: ő azt is állítja, hogy „mert mindenki a maga saját egyedi létében a másik nem-léte, a meg-nem-értés sohasem fog teljességgel feloldódni”.[1] Ezért reményeim szerint Borsodi László Baka-monográfiáját illető meg-nem értésem a saját értéséhez járulhat hozzá némely aspektusában. E szöveg tehát önmagára egyfajta beszélgetésként tekint, mely Baka István költészeteiről szól egy igen színvonalas, sokrétű, ám néhány ponton sérülékeny értelmezés apropóján.

Baka István életműve azok közé a korpuszok közé tartozik, amelyeket viszonylag gazdagon és színes kritikai skálán recipiáltak, gondolhatunk itt részint Fried István, részint Nagy Gábor könyvére, részint a Bombitz Attila által szerkesztett tanulmánykötetre, valamint megannyi más, különböző szempontokat előtérbe helyező tanulmányra, méltatásra, írásra. Mindez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lenne mit mérlegelni még a Baka-poétika motivikus, hatástörténeti, stilisztikai stb. rétegeit illetően. Borsodi László munkája éppen arra példa, hogyan lehet és érdemes újra-olvasni egy eddig nem vagy kevésbé vizsgált szempont-rendszer szerint Baka költői univerzumát.

Borsodi választott szempontrendszerét szinkretista interpretációs modellnek nevezhetnénk, ami körülbelül annyit tesz, hogy szerzőnk megpróbál egy olyan vizsgálódási diszpozíciót felvenni, ahonnan belátja a versszöveg immanens-textuális és kritikai-kontextuális világait, ez utóbbi alatt értve egyrészt a befogadói magatartás bizonyos fejleményeit – ezt a szerző „recepcióesztétikai elvű megközelítés”-nek nevezi –, másrészt az egyes versszövegek ciklusbeli elhelyezkedéséből adódó konzekvenciák mérlegelését. Nos, ezen komplex interpretációs séma segítségével Borsodinak összességében sikerül olyan javaslatot megfogalmaznia Baka költészetének újraértését illetően, amelyet, azt gondolom, a szűkebb és a tágabb olvasói közönség méltán megfontolhat annak a reményében, hogy gazdagodik a Baka-recepció. Ily módon tehát Borsodi könyvében az értekezés szövete a saját verselemzési kezdeményezések, mások elemzéseinek belátásai, illetve a versszövegek egymáshoz való viszonyának, azaz ciklusba rendeződésük következményei által szövődik.

Ezáltal egy gazdag rétegződésű, a Baka-líra eddig is színesen alakuló recepcióját új távlatokba helyező interpretáció jött létre. Az immanens vagy szoros versolvasói gyakorlat alapvetően két elemből tevődik össze. Borsodi figyel a versszövegek metafora-képz(őd)ésére, illetve a lírai én szerepjátszói hajlamára. Ennek a két momentumnak a kiemelése és fókuszba helyezése teljességgel relevánsnak tekinthető. Baka trópusai egyedülállóak, jóllehet a magyar líratörténeti tradícióból születnek nagyrészt, amennyiben sajátosan reflektálnak annak egyes történeti és tematikusan is egyedi darabjaira, összességében azonban a költő képes trópusalkotásában nagyfokú önállóságra, képzelőerejének s értelmi aktivitásának minuciózus összjátéka olyan produktivitást eredményez, amely valóban egyedülálló a magyar költészetben.

II.

Borsodi László jól látja, hogy főképp a metafora (s azon belül is a metonímia) áthasonító mozgása a leginkább kedvelt trópus Bakánál, ez táplálja azt a forrást, amely a nyelv teremtő erejét hivatott megjeleníteni ebben a költészetben. A metaforában működő képi, eidetikus vagy tropikus aktivitás performatív, azaz megteremti a világot, a létet, nem pedig utólagosan magyarázza azt. Ezt általában pontosan viszi színre az elemzés, pl. a 13. A költői nyelv haláltánca című részben a világ és a metaforák apokaliptikus karakterét szépen montírozza egy konstans interpretációs sémába a szerző, ügyelve a versszöveg mind motivikus, mind perszonális alkotóelemeire. Ily módon a Vörösmarty-töredékek Égi Vak figurájának valóban zseniálisan többrétegű jelentésalakzata méltán domborodik ki az elemzésben, megmutatva képileg a hüllőszemek mozdulatlanságának metonimikus átkapcsolási, áthasonítási útját, s utalva egyúttal az istenkeresés paradox-konfrontatív folyamatára, amely Baka lírai énjeinek önreflexív s létfaggató magatartásában valóban az egyik legfontosabb mozzanat (115-116.).[2]

Ugyanakkor bizonyos helyein az interpretáció adós marad az ilyen komplex motívum- és perszona-elemzésekkel. Pl. a Változatok egy kurucdalra I-II. értelmezése során a lírai én szituáltságának jellemzésekor hiányoltam a színek játékára történő fókuszálást. Tudniillik véleményem szerint szignifikánsnak tekinthető az, hogy míg az I. darabban a „zöld erdő”, a fehér „havas táj”, illetve a „piros csizma” a főbb jellegadó, egyénítő vonásai a lírai énnek, addig a II. darabban a „kikericsek lilája” és a „zápor vasszürke cérnája” a legfőbb perszonifikációs jegyek, amelyek alapján „beazonosíthatjuk” a versszereplőt. Ráadásul itt az, hogy, mondjuk így, takarásban marad a versvilág kolorimetrikus jellegzetessége, azt a veszélyt rejti magában, hogy Borsodi tőle egyébként szokatlanul könnyű kézzel, kevésbé körültekintően vonja le a következtetést a magyar történelmi veszteségtudatra vonatkozóan. Nevezetesen, hogy az mintegy a kiszolgáltatottság és a reménytelenség „közös tapasztalat”-ában állna (42-43.)

Ha a változatos lírai énképz(őd)és történelemfilozófiai távlatú eseményének értelmezésekor – ha már bevezettem, akkor még egyszer mondanám – a kolorimetrikus színrevitelre is érzékenyebb lett volna a szerző, szerintem árnyaltabb képet festhetett volna arról, hogy a Baka-versek lírai énjei nem a veszteségtudat egyszólamú, egyhangú konstatívumát revelálják, hanem a kiszolgáltatottság és reménytelenség sokféle módon megvalósuló performatívumát formálják meg. Ezt a példát csak azért hoztam, hogy világosabban láthassuk a metaforikus versbeszéd interpretációs tétjét: hogy milyen szükségszerűen adódó általánosításokat vonunk le egy verset olvasva, az nagymértékben alá van rendelve a metafora-olvasásunk pontosságának vagy pontatlanságának.

Az említett példa esetében Borsodi véleménye szerint a versbeli kuruc alakja egy szerepjátékos, ily módon a lírai én a szerep révén formálódik meg, de helyesebb, ha úgy fogalmazunk a könyv szellemében, hogy a szerep maga az én. Vagy még pontosabban: nincs olyan külön, hogy én, hanem szerepek sokasága révén alakul, gazdagodik a Baka-poétika. Ez a tételszerű megállapítás képezi Borsodi László immanens, szoros versolvasói stratégiájának a – metafora-elemzéseken kívüli – másik pillérét. Mi több, a metafora- és a szerep-olvasás összeolvasztása jelenti – a ciklusszerkesztés harmadik fő mozzanatának a tekintetbevétele mellett – a monográfia főbb állításainak elvi alapját. Ezt Borsodi egy helyütt a következőképpen fogalmazza meg: „A metafora, tágabban a költői kép mint világalkotó eljárás a szerepjáték, a maszköltés létesülésének, tehát az intertextuális, interkulturális eljárások révén képződő kultúra- és világ-értésnek, a különféle hagyományok átértelmezésének, továbbírásának az alapja, és fordítva: a nyelv szerepjátékosai teremtik ennek a poétikának a képszerűségét, tehát kulturális-poétikai idejét és terét.” (23-24.)

Aki ismeri a Baka-költészetet vagy olvasott már Bakától valaha is egy verset, az teljességgel relevánsnak tarthatja a metafora-alkotás és szerepjátszás ily módon összefüggésbe hozott s kiemelten kezelt szempontját egy lehetséges újraértés során. Borsodi a főbb állításait is ezen elv mentén fogalmazza meg, csoportosítva mintegy a lehetséges szerepek típusait az identitásképzésre és a versnyelvi szerveződésre tekintettel – folyamatosan kitekintve az imitatív-szituatív, a fikcionált alakokra, illetve az effektív alteregókra. Bennem két dolog merült fel, amelyek nem hagytak nyugodni a könyv olvasása során.

III.

Az egyik az, hogy Borsodi László mintha túlzottan hamar azonosítaná a lírai én létmódját a szerepbe bújás magatartásával. Mintha a beszélő „alanyi módon” történő megszólalása (114.) és a szerep-vállalás, -játszás között nem lenne még számos más alternatíva a lírai perszóna előtt önmaga performatív megteremtésére. Engem ez a rögtöni átkapcsolás a lírai én nyelvi-konstruktív létalapjából a szerepbe, egy kissé zavar. Ráadásul ez az átkapcsolás néhányszor az elemző önigazolási gesztusává alakul át, azaz ilyenkor arról van szó, hogy nem a vers-szó vagy a lírai hang szituáltsága motiválja az értelmezést, hanem az értelmező oktrojálja immár rá a maga szempontját a versvilágra. Példaként felhozhatjuk erre a 18. A nyelv angyali természetével az „egzisztenciális rettenet” ellen című fejezet felütését: „A Trisztán sebe című ciklusnak mint szerepjátéknak és szerepváltozatok füzérének a szerepek látszólagos széttartása ellenében megvalósuló poétikai koherenciáját az adja, hogy a nyelv általi én a nyelv performativitásából adódóan szerepkereső mássá válásaiban teremtődik, és ezáltal maga is kultúrát, irodalmat teremt.” (163.) Nos, ha itt a performativitás elvét, a kezdetben iniciált különbség és ismétlés eseményét valóban megfontolná az elemző, akkor a „széttartás” és a „mássá válás”-ban való teremtődés elementáris ereje nem maradna alul a mindezek „ellenében megvalósuló poétikai koherenciá”-hoz képest. E ponton a koherencia győzelme pusztán annak az interpretációs elvnek köszönhető, hogy a lírai én-lét azonosul a szerepjátszással, egészen pontosan annak, hogy az interpretátor ezt az elvet mindenek fölött fenntartja.

S bár tudom, hogy ebben az elvi mozgásban-átcsapásban Borsodi mások mellett Hans Robert Jauß és főképp Kulcsár-Szabó Zoltán gondolatait applikálja, úgy vélem, itt körültekintőbben kellene eljárnia. Ti. ha a performatív nyelvi, helyesebben nyelvben-lét már eleve eltolódás egy egységes, identifikációs éntől, akkor a szerepbe bújó én többlete már egy olyan redundancia vagy túlnövés, amit nem lehet problémátlanul azonosítani pusztán „a nyelv teljesítményé”-vel, ott s akkor, ezekben a szituációkban, ezen alkalmakkor már egyéb szempontokra is figyelemmel kell lenni az adott versszöveg univerzumát tekintve, s tetszik, nem tetszik, bizony a referenciális mozzanatokra is.

Véleményem szerint hiábavalóan és feleslegesen ódzkodik a referencialitástól a szerző, azt pedig végképp nem gondolom, hogy a nyelvi autonómia és a referenciális funkció olyannyira ádáz ellentétben állnának egymással, miként azt Borsodi feltüntetni igyekszik (61-62.). Én magam ezért szeretem inkább alkalmazni a kiazmus fogalmát a nyelvi teremtettség világ-vonatkozásának vagy a világteremtés nyelvi vonatkozásának a leírására, mint az általam már annyiszor megemészteni próbált, de bebegyelni mégsem tudott „nyelvi megelőzöttség” kategóriáját.

A másik nyugtalanító momentum a helyenként s időnként érvényesülő körkörösségből, körkörös érvelésből adódó tisztázatlanság. A könyv 23. oldalán olvashatjuk a következőket: „Amennyiben figyelembe vesszük azt a szempontot is, hogy a »költészet képisége (…) a nyelv retorikai hatékonyságán alapul«, és a nyelv vizuális önreprezentációjának határai a nyelv feltételei mentén érhetők tetten, akkor a Baka-versek metaforikus világának minden egyes alakzata a metaforák által teremtett világot magyarázza, nyelvvilág-magyarázatok.” (Hivatkozás újfent Kulcsár-Szabó Zoltán egyik munkájára.) Itt nem is az a legnagyobb probléma, hogy szerintem tautológiába csúszik az érvmenet, hanem az, hogy az ilyen s ehhez hasonló mondatok az értelmező olvasás szabad áramlását oly mértékben akadályozzák meg, hogy az olyan szubtilis körülmény, amint amilyen pl. a Vörösmarty-töredékek során az idéző alakja és az evokáció gesztusa (vö. 113-114.), nem telítik voltaképpeni erejüknél fogva a versolvasást. Mert pl. az evokáció, a nyelv evokatív funkciója mintha éppen azt tenné lehetővé, hogy valami a nyelv határain túlról idéződjék meg, idéződjék be a versbe(n).

S ha hozzátehetnék még e két észrevételhez-momentumhoz egy harmadikat is: ez voltaképpen a fenti kettő derivátuma lenne. A szerepversek retorizáltságának megkülönböztető leírására, úgy vélem, alkalmas és árnyalt kategorizálás az imitatív-szituatív, a fikcionált alakokra, illetve az effektív alteregókra történő felosztás. Mindazonáltal mintha még így is mozdulatlan s érintetlen maradna a versben retorizálódó-tropizálódó én problémája. Hogy az ilyenkor klasszikus kérdést idézzem: ki vagy mi beszél a versben? Hogy erre a kérdésre bármiféle válaszban reménykedhessünk – ami természetesen még nem maga a válasz –, ahhoz mindig meg kell fontolni a versbeli megszólaló vagy felhangzó szituativitását. Minden versvilágbeli hang, aktor okkazionális.

Nos, az a sejtésem, hogy az okkazionális hang vagy faktor, figura vagy szereplő megfontoló felmérését a szerző azért nem tudja maradéktalanul végrehajtani, mert mintha eleve elfogadná annak minden szituációtól, eseménytől, alkalomtól és történéstől függetlenül is létező (nyelvi) létét. Márpedig ilyen függetlenül létező lét nincs, így nyelvi lét sincs. Ide még, ehhez a problémához visszakanyarodunk az írás vége felé.

IV.

Végül a szerzőnek arról az igyekezetéről szólnék, amely a Baka-életművet „mint újrarendezett költői testamentumot” szeretné látni s láttatni. Voltaképpen ennek az interpretatív javaslatának a jegyében zajlik a ciklus-elrendezések kitüntetett figyelemmel követése. Ez lenne Borsodi kritikai-kontextuális olvasásának a voltaképpeni célja. Rendkívül aprólékos és minuciózus műveletek révén éri el azt, hogy az értekezés folyamatos olvasása megajándékozza a könyve befogadóját Baka testimoniális életművével. A Tájkép fohásszal Baka által rendezett s átrendezett verseit lineárisan-szorosan olvasva vázolja fel Borsodi azt a töretlenséget, amivel e testimoniális gesztus megelevenedik és megtörténik. Eme töretlen ív nem jelenti azt, hogy ne feltételezne s mutatna ki az értelmező változásokat, váltásokat, megtorpanásokat, újrakereséseket és -kezdéseket Bakánál, de azt igenis jelenti, hogy valamiféle szerves egységben formálódik szerinte az életmű, amely egységet egy helyütt néven is nevezi: „Baka István Tájkép fohásszal című kötetének egyes ciklusai a különböző (költő)szerepek által létesülő tökéletes költői nyelvért folytatott küzdelem lírai narratívája, illetve a szerepjátszás természetéből következő fiktív, a Baka-költészet lényegét képező költőszerepek biográfiája.” (77.) Ezen a ponton válik teljesen világossá a szerep és a ciklus szempontjainak kitüntetettsége s egymásba szövődése az interpretáció egészén belül.

Azzal együtt is, hogy ezen a töretlenül ívelő költői pályán megmutatkoznak az elemzés során a változások, s a váltásokra figyelemmel értelmezi a versszövegeket a szerző, én magam ezt a bemutatást túlságosan kereknek, lineárisnak és egyöntetűnek érzem. Mintha a problémátlan elbeszélhetőség („lírai narratíva”, „költőszerepek biográfiája”) interpretatív képzetét erősítené a könyv, holott – ha már követjük ezt a fő elvet – a különböző szerepválasztások és -váltások a lírai én részéről éppenséggel az elbeszélhetetlenség problémáját domborítják ki.

S hát akkor újra fókuszáljunk a nyelv és a lét, világ viszonyának kruciális problémájára. A könyv 44. oldalán olvashatjuk a következő mondatot: „A haza mint szó a beszélő otthona, egy vele, hisz »a nyelv a lét háza«, a beszélőt a hagyomány, a nyelvi megelőzöttség hozza létre és uralja, akárcsak a ciklus további költeményeit, a Vörösmarty-verseket.” Ez a híres fordulat – „a nyelv a lét háza” – Martin Heidegger Levél a „humanizmusról” című tanulmányának elején található, méghozzá a gondolkodás és a költés viszonylatrendszerében. Minderre csak azért hívom fel a figyelmet, mert ebben a kontextusban a „nyelvi megelőzöttség” fordulata több mint félrevezető. Inkább úgy mondanám, hogy itt és most nem elég a „nyelvi megelőzöttség” mantráját idézni. Idézem Heideggert, hogy világos legyen, miről beszélek: „A nyelvet kiszabadítani a grammatikából és utat nyitni neki egy eredendőbb lényegszerkezet felé; ez a gondolkodásra és a költésre vár. A gondolkodás nem csak a tett által tanúsított elkötelezettség (l’engagement dans l’action) a létező mint az adott szituációban valóságos iránt. A gondolkodás a lét igazsága iránti és által történő elkötelezettség (l’engagement).”[3] Nem arról van szó természetesen, hogy ne lenne semmi köze a nyelvnek a léthez, vagy a létnek a nyelvhez. Éppenséggel arról van szó, hogy egymáshoz van közük, kiasztikusan – és okkazionálisan, hogy egy olyan mozzanatra utaljak, ami fölött hajlamos az olvasó cikázó tekintete elsiklani: „az adott szituációban valóságos”. Ezt a kiazmust és occasiót Heidegger az írása vége felé egy talányos és gyönyörű metaforával világítja meg: „A nyelv úgy a lét nyelve, ahogy a felhők az ég felhői.”[4]

A tett és a lét igazsága iránti és általi elkötelezettséget – jelentsen ez bármit is, költőit, gondolkodóit, mindennapit, etikait, politikait – nem lehet egyszerűen csak a nyelv utánra diszpozicionálni, vagy fordítva, a nyelvet eléjük, mert akkor az a bizonyos „eredendőbb lényegszerkezet” felé vezető út sérülne meg. Márpedig így vagy úgy, de mindnyájan ezen az úton járunk, bóklászunk, téblábolunk.

V.

Állítólag Jean Sibelius mondta azt egyszer, ne higgy a kritikusnak, mert még egyiknek sem emeltek szobrot. Nos, ha van is olyan embernek szobra, aki történetesen írt kritikákat is, feltehetően nem kritikai akadékoskodásai miatt kapott a talpa vagy ülepe alá emelvényt. Ám félretéve a (nem szándékolt) malíciát: hogy Borsodi László az itt javasolt megfontolnivalók közül mérlegeli-e bármelyiket is, az természetesen rá van bízva. Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy ez a Baka-monográfia kerek és egész, önmagában megálló, kiérlelt, minuciózus elemzés. De talán az interpretáció túlságosan is felépített statualitásán és monumentalitásán nem ártott volna némi repedéseket előidézni. Fönti javaslataim e repedéseket voltak hivatottak elősegíteni, mert jómagam jobban szeretem a maguk esetlegességében látni és olvasni a műveket és elemzéseiket, jobb szeretem, ha az interpretáció a javaslat jellegét viseli magán s nem a rendelkező retorikát. S noha Borsodi szövege összességében végül is megengedő s javaslattevő, mintha azt illetően nem zárkózna el rendelkezni, hogy Baka István életművét egységben s lineárisan olvassuk. Márpedig helyenként és időnként ezért a rendelkező döntéséért azt az árat fizeti meg, hogy a versek rész- vagy szituáció-elemzései kevésbé körültekintőek.


[1] Friedrich Schleiermacher: A hermeneutika fogalmáról F. A. Wolf fejtegetéseivel és Ast tankönyvével összefüggésben. In: Filozófiai hermeneutika. Ford. Bacsó Béla, Laki János, Mezei György. Bp., 1990. 45. 29-60.

[2] A szövegben zárójelben megadott oldalszámok a recenzált kötetből valók.

[3] Martin Heidegger: Levél a „humanizmusról”. Ford. Bacsó Béla. In: Uő.: „…költőien lakozik az ember…”. T-Twins Kiadó, Pompeji, Bp., Szeged, 1994. 118. 117-170.

[4] Heidegger: Levél a „humanizmusról”. 170.